Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írt „Erkölcsi
magyarázatok” című művéből
Az életet adó misztérium
A boldog emlékezetű Jób az Anyaszentegyház előképe. Ezért hol a titokzatos testnek, hol pedig a főnek a nevében beszél. S mialatt a tagokról beszél, hirtelen a fő szavaira vált át. Most is így van, amikor ezeket a szavakat kapcsolja az előzőkhöz: Ezeket szenvedtem anélkül, hogy gonoszság tapadna kezemhez, amikor Istenhez szól imám (Jób 16, 17). Valóban, Krisztus úgy szenvedett, hogy gonoszság nem tapadt a kezéhez: bűnt nem követett el, álnok beszédre nem nyitotta ajkát, így viselte el a mi megváltásunkért a kereszt gyötrelmét. Az ő imádsága a legtisztább imádság volt az Istenhez, mert még a szenvedés gyötrelmeiben is üldözőiért könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek (Lk 23, 24). Lehet-e említeni, elképzelni olyat, aki imádság közben tisztább lenne, mint azt, amikor valaki azokért is közbenjár irgalmas szívvel, akiktől a kínokat szenvedi? Ennek az imának meg is lett az eredménye: Megváltónk vérét hittel magukba fogadták azok is, akik az imént dühödt kegyetlenséggel azt kiontották, és most már hangosan hirdetik róla, hogy az Isten Fia. Erről a szent vérről találóan mondja Jób, fenti szavait folytatva: Föld, ne född be véremet! Kiáltásom ne találjon nyugtot! (Jób 16, 18). Az embernek mondta Isten a bűnbeesés után: Föld vagy, és visszatérsz a földbe (vö. Ter 3, 19). De ez a föld nem rejtette el az ő vérét. Minden bűnös ugyanis, aki részesül a megváltás gyümölcsében, áldást és dicséretet mond érte, és ahol csak tudja, hirdeti is ezt társainak. A föld nem takarta be a vérét, hiszen az Anyaszentegyház a megváltás misztériumát már a föld minden táján hirdeti. Fontos még az is, amit hozzáfűz: Kiáltásom ne találjon nyugtot! Való igaz! Megváltásunk vére, amelyet magunkhoz veszünk, Megváltónk égre kiáltó szava. Ezért is mondja Pál: Jézus ránk hulló vére hathatósabban kiált Istenhez, mint Ábel kiontott vére (Zsid 12, 24). Ábel véréről ugyanis ezt mondja az Úr: Öcséd vére felkiált hozzám a földről (Ter 4, 10). Jézus vére azonban hathatósabban kiált Istenhez, mint Ábelé. Ábel vére ugyanis a testvérgyilkos testvére halálát követelte, míg Krisztus Urunk vére az üldözői életét alkalmazta ki. De el ne apadjon számunkra az Úr szenvedésének titokzatos kegyelemforrása! Kövessük tehát irgalmasságában a magunkhoz vett szent vért, és el ne mulasszuk hirdetni másoknak is, amit mi magunk tisztelünk. Krisztus kiáltása ugyanis nyugtot találna bennünk akkor, ha nyelvünk hallgatna arról, amit hisz az elménk. Mi tehát a teendőnk, hogy el ne haljon bennünk ez a kiáltás? Hirdesse mindegyikünk embertársainak, ki-ki, ahogyan képességeiből telik, ezt a neki életet adó misztériumot.
Az életet adó misztérium
A boldog emlékezetű Jób az Anyaszentegyház előképe. Ezért hol a titokzatos testnek, hol pedig a főnek a nevében beszél. S mialatt a tagokról beszél, hirtelen a fő szavaira vált át. Most is így van, amikor ezeket a szavakat kapcsolja az előzőkhöz: Ezeket szenvedtem anélkül, hogy gonoszság tapadna kezemhez, amikor Istenhez szól imám (Jób 16, 17). Valóban, Krisztus úgy szenvedett, hogy gonoszság nem tapadt a kezéhez: bűnt nem követett el, álnok beszédre nem nyitotta ajkát, így viselte el a mi megváltásunkért a kereszt gyötrelmét. Az ő imádsága a legtisztább imádság volt az Istenhez, mert még a szenvedés gyötrelmeiben is üldözőiért könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek (Lk 23, 24). Lehet-e említeni, elképzelni olyat, aki imádság közben tisztább lenne, mint azt, amikor valaki azokért is közbenjár irgalmas szívvel, akiktől a kínokat szenvedi? Ennek az imának meg is lett az eredménye: Megváltónk vérét hittel magukba fogadták azok is, akik az imént dühödt kegyetlenséggel azt kiontották, és most már hangosan hirdetik róla, hogy az Isten Fia. Erről a szent vérről találóan mondja Jób, fenti szavait folytatva: Föld, ne född be véremet! Kiáltásom ne találjon nyugtot! (Jób 16, 18). Az embernek mondta Isten a bűnbeesés után: Föld vagy, és visszatérsz a földbe (vö. Ter 3, 19). De ez a föld nem rejtette el az ő vérét. Minden bűnös ugyanis, aki részesül a megváltás gyümölcsében, áldást és dicséretet mond érte, és ahol csak tudja, hirdeti is ezt társainak. A föld nem takarta be a vérét, hiszen az Anyaszentegyház a megváltás misztériumát már a föld minden táján hirdeti. Fontos még az is, amit hozzáfűz: Kiáltásom ne találjon nyugtot! Való igaz! Megváltásunk vére, amelyet magunkhoz veszünk, Megváltónk égre kiáltó szava. Ezért is mondja Pál: Jézus ránk hulló vére hathatósabban kiált Istenhez, mint Ábel kiontott vére (Zsid 12, 24). Ábel véréről ugyanis ezt mondja az Úr: Öcséd vére felkiált hozzám a földről (Ter 4, 10). Jézus vére azonban hathatósabban kiált Istenhez, mint Ábelé. Ábel vére ugyanis a testvérgyilkos testvére halálát követelte, míg Krisztus Urunk vére az üldözői életét alkalmazta ki. De el ne apadjon számunkra az Úr szenvedésének titokzatos kegyelemforrása! Kövessük tehát irgalmasságában a magunkhoz vett szent vért, és el ne mulasszuk hirdetni másoknak is, amit mi magunk tisztelünk. Krisztus kiáltása ugyanis nyugtot találna bennünk akkor, ha nyelvünk hallgatna arról, amit hisz az elménk. Mi tehát a teendőnk, hogy el ne haljon bennünk ez a kiáltás? Hirdesse mindegyikünk embertársainak, ki-ki, ahogyan képességeiből telik, ezt a neki életet adó misztériumot.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése