Legyen hited szerint!
Jézus Szamariában
tartózkodik, Efraimban. Egyedül sétál a mezők között vezető úton, üdvözölve az
asszonyokat, gyermekeket, pásztorokat, akikkel találkozik. Utána rátér egy
hegyi útra, amely északra vezet. Egy útkereszteződésnél jelzőkő van, a római
katonák számára, a rómaiak által elkeresztelt városok felé mutatva az irányt:
Nápoly – Szichem, Szilo – Jeruzsálem, Jerikó. A jelzőkő és az út melletti árok
között egy rongyokba burkolt ember fekszik, talán halott.
Jézus lehajol hozzája,
megérinti, és megkérdezi:
– Ember, ki vagy?
Egy nyögés a válasz. De az ember
megmozdul, megfordul, csontvázszerű, halottsápadt arcával, két fáradt szemével,
amely elárulja szenvedését és gyengeségét, csodálkozva néz arra, aki
könyörületesen feléje hajol. Igyekszik felülni, csontvázszerű kezeivel a földre
támaszkodva, de olyan gyenge, hogy ha Jézus nem segítené, nem volna képes erre.
Jézus segíti őt, és háttal az
útjelzőkőnek támasztja. És megkérdezi:
– Ki vagy? Beteg vagy?
– Igen – mondja az ember, nagyon
gyenge hangon.
– De hogyan indultál útnak
egyedül, ebben az állapotban? Nincs senkid?
Az ember bólint, de túl gyenge
ahhoz, hogy válaszolni tudjon.
Jézus körülnéz. Nincs senki a
földeken. Ez igazán elhagyatott hely. Északra, szinte egy domb tetején, egy kis
házcsoport. Nyugatra, távolabb, egy kecskenyáj ugrándozik. Jézus ismét az
emberre néz. Megkérdezi:
– Ha támogatnálak, úgy érzed, el
tudnál jönni addig a faluig?
A férfi tagadólag rázza fejét, két
könnycsepp hullik arcára, összeszedi erejét, és azt mondja:
– Kidobtak engem... Leprától
féltek... Nem vagyok... És haldoklom... az éhségtől. – Liheg a gyengeségtől.
Belenyúl a szájába, és ujjával kihúz valami zöld pépet:
– Nézd!... A vetést rágtam... de
még csak fű.
– Odamegyek ahhoz a pásztorhoz.
Hozok neked langyos tejet. Azonnal megteszem. – És szinte futva megy a
körülbelül kétszáz méterre, de magasabban legelésző nyájhoz.
Eléri a pásztort. Beszél vele. Int
a felé, ahol az ember van. A pásztor megfordul, hogy lássa, és
bizonytalankodik, hogy teljesítse-e Jézus kérését. Utána dönt. Leveszi övéről a
mély fatálat, amit minden pásztor magán hord, megfej egy kecskét, odaadja a
színig tele tálat Jézusnak, aki óvatosan leszáll a hegyoldalról, követve egy
gyermektől, aki a pásztorral volt.
Megérkezik az éhezőhöz. Letérdel
mellette, fél karjával hátát tartja, és ajkához emeli a még gőzölgő tálat. Kis
kortyokban itatja vele a tejet. Utána leteszi a tálat a földre, s azt mondja:
– Egyelőre elég. Bajod
lenne belőle, ha egyszerre innád meg mindet. Engedd, hogy gyomrod feléledjen,
felszíva a tejet, amit adtam.
A férfi nem tiltakozik.
Behunyja szemét, és hallgat. A gyermek nagyon csodálkozva figyeli.
Kis idő múlva Jézus
újból odanyújtja neki a tálat, hogy hosszasabban igyék belőle. Kis szünetet
tart ismét, majd kiitatja vele a maradék tejet, és visszaadja a tálat a fiúnak,
és elbocsátja őt.
A férfi lassan magához tér.
Bizonytalan mozdulatokkal megint igyekszik felülni. Hálásan rámosolyog Jézusra,
aki mellette ül a füvön. Bocsánatot kér:
– Én vesztegetem az idődet.
– Ne búsulj azért! Sose számít
elveszett időnek, amit a testvér megsegítésére fordítanak. Amikor jobban érzed
majd magadat, beszélni fogunk.
– Jobban vagyok. Visszatér a szín
tagjaimba és javul a látásom... Azt hittem, itt fogok meghalni... Szegény
gyermekeim: Lemondtam minden reményről. És egészen eddig, nem is nagyon
reméltem... Ha te nem jöttél volna, meghaltam volna... így... az út mentén...
– Nagyon szomorú dolog lett volna.
Ez igaz. De a Magasságbeli letekintett fiára, és megsegítette. Pihenj egy
kissé!
Az ember engedelmeskedik egy
ideig. Utána ismét kinyit a szemét, és azt mondja:
– Érzem, hogy újjáéledek. Ó, ha el
tudnék menni Efraimba!
– Miért? Van ott valaki, aki rád
vár? Ott laksz?
– Nem. Jabnia vidékéről való
vagyok, közel a Nagy-tengerhez. De Galileába mentem, a folyó mentén, egészen
Cezáreáig. Utána elmentem Názáretbe. Mert beteg vagyok itt (gyomrára üt). Egy
olyan betegség, amit senki sem tud meggyógyítani, és ami miatt nem tudok
dolgozni a földön. És özvegy vagyok. Öt gyermekem van... Egy valaki a mi
vidékünkről, mert Gázában születtem, filiszteus atyától és szír-föníciai
anyától... egyvalaki közülünk, aki a galileai Rabbi követője volt, eljött egy
másikkal együtt hozzánk, hogy beszéljen erről a rabbiról. Én is hallottam. És
amikor így megbetegedtem, azt mondtam: „Én szír és filiszteus vagyok: szenny
Izrael előtt. De Hermaszteusz azt mondta, hogy a galileai Rabbi épp oly jó,
mint amilyen hatalmas. És én elhiszem ezt. És elmegyek hozzá.” És amint
beköszöntött a jobb időjárás, otthagytam gyermekeimet feleségem anyjánál,
összeszedtem kis vagyonomat, mert a betegség már sokat felemésztett, és
eljöttem, keresni a Rabbit. De pénzem elfogyott az úton. Főleg azért, mert nem
tudok bármit megenni... szállókban kell megszállnom, amikor fájdalmaim
meggátolnak a menésben. Szeforiszban eladtam szamaramat, mert többé nem volt
pénzem a magam számára, és arra, hogy a Rabbinak adjak. Azt gondoltam, hogy ha
meggyógyulok, bármit meg tudok enni útközben, és hamarosan hazatérhetek. És a
földemen és mások földjén végzett munkámmal, anyagilag is rendbe jöhetek... De
a Rabbi nem volt sem Názáretben, sem Kafarnaumban. Anyja mondta nekem. Azt
mondta: „Júdeában van. Keresd a szeforiszi Józsefnél Bezetában, vagy a
Getszemániban. Meg tudják mondani neked, hol van.” Visszafordultam, gyalog. És
betegségem növekedett... pénzem pedig csökkent. Jeruzsálemben, ahová küldtek,
megtaláltam az embereket, de nem a Rabbit. Azt mondták nekem: „Ó, sokan elűzték
Őt. És a nagytanács elátkozta. Elmenekült, és nem tudjuk hová.” Én... éreztem,
hogy haldoklom... mint ma. Sőt még inkább. Elmentem, s megkérdeztem százakat és
százakat a városban és a környékén. Senki sem tudta. Egyesek velem együtt
sírtak. Sokan rám ütöttek. Végül, egy napon, amikor a Templom falain kívül
koldultam, hallottam két farizeus beszélgetését: „Most tudjuk, hogy a názáreti Jézus
Efraimban van...” Nem vesztegettem az időt, és noha gyenge voltam, eljöttem
egészen eddig, kenyeret koldulva, mindinkább lerongyolódva, és egyre betegebb
külsővel. És, mivel nem vagyok itt ismerős, eltévesztettem az utat... Ma
elértem oda. Ahhoz a faluhoz. Már két napja csak vad ánizsgyökereket szívtam,
gyökereket rágtam, és a növekvő gabonát ettem. Leprásnak gondoltak, sápadtságom
miatt, és kövekkel elzavartak. Nem kértem mást tőlük, csak kenyeret, és hogy
mutassák meg az Efraimba vezető utat... Itt összeestem... De szeretnék Efraimba
menni. Oly közel vagyok már célomhoz! Lehetséges, hogy ne érjem el? Én hiszek a
Rabbiban. Nem vagyok izraelita. De Hermaszteusz sem volt az, és Ő egyformán
szerette őt. Lehetséges-e, hogy Izrael Istenének keze rám nehezedjék, és
bosszút álljon rajtam szüleim bűnéért?
– Az igaz Isten az
emberek Atyja. Igazságos, de jó. Megjutalmazza azt, aki hisz, és nem fizettet
az ártatlanokkal olyan bűnökért, amiket nem ők követtek el. De miért mondtad,
hogy amikor meghallottad, hogy nem ismerik a Rabbi tartózkodási helyét, úgy
érezted, hogy közelebb álltál a halálhoz, mint most?
– Eh! Azért, mert azt
mondtam: „Elveszítettem Őt, mielőtt még megtaláltam volna!”
– Ah! Egészséged miatt!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése