Zsolozsma 78.

Szent Ágoston püspöknek Szent János evangéliumáról szóló fejtegetéseiből

Egy szamariai asszony odament vizet meríteni

Egy asszony odament (Jn 4, 7). Az Egyháznak előképe ő, nem a már megigazultnak, hanem annak, amely majd megigazult lesz. Ezt mutatja ugyanis a beszélgetés. Mit sem sejtve érkezett oda az asszony, ott találta Jézust, aki aztán beszélgetni kezdett vele. Lássuk tehát, mit beszélt vele, miért ment oda ez a szamariai asszony vizet meríteni. A szamaritánusok nem tartoztak a zsidó néphez, származásukat tekintve idegenek voltak. A valóság képéhez hozzátartozik még az is, hogy ez az asszony, aki az Egyházat jelképezi, az idegenek közül jött. Az Egyháznak ugyanis a zsidó néptől idegen pogányság köréből kellett jönnie. Tehát ennek az asszonynak a szavaiban mi magunkat halljuk meg; ismerjünk rá benne magunkra, és adjunk hálát az Istennek benne önmagunkért. Az asszony ugyanis előkép volt csupán, nem maga a valóságos Egyház. Hiszen az Egyház benne csak előre jelezte a jelkepét, és ilyen lett valóságban is. Hitt ugyanis abban, aki róla ezt az előképet tárta szemünk elé. Tehát odament vizet meríteni. Egyszerűen azért jött, hogy vizet merítsen, ahogyan ezt mind a férfiak, mind a nők egyaránt szokták. Jézus megszólította: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamariai asszony így válaszolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal (Jn 4, 7-9). Figyeljétek meg: a zsidók egyáltalán nem használták az idegenek edényeit. Minthogy pedig az asszony vitt magával vízmerítő edényt, azon csodálkozott, hogy egy zsidó férfi inni kért ebből tőle, mert ez nem volt szokásban náluk. Ő azonban, aki inni kért, már az asszonynak a hitére szomjazott. Végül halld meg: ki az, aki inni kér. Jézus ezt felelte neki: Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki ezt mondja neked: „Adj innom”, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked (Jn 4, 10). Innivalót kér, de innivalót is ígér. Mintha rászorulna arra, hogy kapjon, pedig annyira bővelkedik, hogy másokat is ki fog elégíteni. Jézus mondta neki: Ha ismernéd Isten ajándékát. Isten ajándéka a Szentlélek. Egyelőre még nem szól teljes nyíltsággal az asszonyhoz, lassanként férkőzik közel a szívéhez. Talán már tanítja is. Van-e kedvesebb, van-e jóságosabb ennél a buzdításnál? Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki ezt mondja neked: „Adj innom,” inkább te kértél tőle, s ő élő vizet adna neked. Ugyan melyik vízből akart adni, ha nem abból, amelyről ezt írták: Tenálad van az élet forrása? (Zsolt 36, 10). Hogyan is szomjaznának azok, akik házad gazdagságától megittasodnak? (Zsolt 35, 9). a Szentlélek gazdag bőségét ígérte meg tehát, de az asszony ezt még nem fogta fel. Minthogy még nem értette, mit is válaszolt? Az asszony kérte: Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom, meríteni (Jn 4, 15)
A szükség kényszerítette, hogy dolgozzék, a fáradtság miatt viszont húzódozott a munkától. Bárcsak hallotta volna már: Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én, megkönnyítlek titeket! (Mt 11, 28). Ezeket ugyanis épp azért mondta neki Jézus, hogy többé már el ne fáradjon; de ezt ő még nem értette meg.