Jézus csodái 50. - Én az életet akarom számukra!

Én az életet akarom számukra!

 

Még Valtorta Máriának sem nyilatkoztatta ki Jézus összes csodáit. Néha csak következtethetünk azokra az apostolok megjegyzéseiből. Egy szombat délután, amikor Jézus bejelenti, hogy este tovább indulnak, Péter felkiált:

– De te nem sokat pihentél! Mindazok a betegek!

– Oly sokan dicsérik most az Urat. Hogy megtakarítsak nektek sok utat, én itt maradtam volna két napig, hogy időt adjak a meggyógyultaknak elterjeszteni a hírt a határokon túl, de ti nem akartátok.

(7-1291)

Jézus Szeforisz felé megy apostolaival, amikor egy útkereszteződésnél a tanítványok egy csoportjával találkozik. Azok rögtön körülveszik a Mestert. Köztük van a galileai Betlehemből származó Ábel is, akit Jézus megmentett a kivégzéstől. Ábel azonnal Jézus lábai elé borul, és azt mondja:

– Mester, sokat kértem a Magasságbelit, hogy találkozhassak veled. És már többé nem reméltem. De Ő meghallgatott engem. Most te is hallgasd meg tanítványodat!

– Mit akarsz, Ábel? Gyere oda, a mező szélére. Itt sok ember jár, és kellemetlen számukra, ha elálljuk az utat.

Mindnyájan odamennek, ahová Jézus irányítja őket, és ott Ábel megmondja, mit akar.

– Mester, te megmentettél engem a haláltól és a rágalomtól, és tanítványoddá tettél. Tehát nagyon szeretsz engem?

– Még kételkedhetsz ebben?

– Azért kérdem, hogy biztos legyek abban, meghallgatod imámat. Amikor megmentettél engem, rettenetes büntetéssel sújtottad ellenségeimet. Te tetted azt, azért biztosan igazságos volt. De, ó, Uram, nagyon rettenetes az! Én kerestem azt a hármat. Valahányszor eljöttem anyámtól, kerestem őket. A hegyeken, a városom mellett lévő barlangokban. És sose találtam meg őket.

– Miért kerested őket?

– Hogy beszéljek nekik rólad, Uram. Hogy benned higgyenek és segítségedet kérjék, és elnyerjék a bocsánatot és a gyógyulást. Csak ezen a nyáron találtam meg őket, de nem együtt. Egyikük, aki anyám miatt gyűlölt engem, elvált a többiektől, akik magasabbra mentek, Jiftael legmagasabb helyei felé. Ők megmondták nekem, hol van a harmadik... Hozzájuk pedig a betlehemi pásztorok irányítottak el engem, akiknél megszálltál azon az estén. A pásztorok sokat járnak körbe nyájaikkal, és sok mindent tudnak. Ők tudták, hogy a Szép Forrás hegyénél volt a két leprás, akiket kerestem. Oda mentem. Ó, – a borzalmas látvány visszatükröződik a fiatalember arcán.

– Folytasd!

– Ők felismertek engem. Én nem tudtam volna felismerni azt a két polgártársamat abban a két szörnyben... Hívtak engem... és úgy kértek, mintha egy isten lennék... Leginkább a szolga váltott ki bennem könyörületet. Igazi bűnbánata miatt. Nem akar mást, csak a te bocsánatodat, Uram... Ászer a gyógyulást is kívánja. Van egy öreg anyja, Uram, egy öreg anya, aki meghal a fájdalomtól a városban.

– És a harmadik? Miért vált el tőlük?

– Mert egy ördög. Ő a leginkább bűnös. Házasságtörő volt már a gyilkosság előtt. Ő bujtogatta fel Ászert, rontotta meg Joel szolgáját, aki kissé ostoba, és könnyen befolyásolható. Továbbra is ördög. Gyűlölet árad szájából és káromkodás, szívéből pedig gyűlölet és kegyetlenkedés. Láttam őt is... Jót akartam tenni vele. Úgy rontott rám, mint egy keselyű, és csak futás árán tudtam megmenekülni tőle, mert én fiatal és egészséges vagyok, s azért gyorsan tudtam futni. De nem adom fel a reményt megmentését illetőleg. Vissza fogok térni... Egyszer, kétszer, sokszor, segítséget nyújtva neki, szeretettel. Megszerettetem magamat. Ő azt hiszi, hogy azért keresem fel, mert meg akarom vetni nyomorúságában. Én azért megyek, hogy ismét felépüljön. Ha el tudom érni, hogy megszeressen engem, hallgatni fog rám. És ha meghallgat engem, végül hinni fog benned. Ezt akarom. A többieket könnyű volt meggyőzni, mert elmélkedtek, és felfogták. És az egyszerű szolga a másik mesterévé vált, mert neki nagyon nagy a hite, és nagyon vágyakozik a bocsánatra. Jöjj, Uram! Megígértem nekik, hogy odavezetlek, ha megtalállak.

– Ábel, az ő vétkük nagy volt, sok vétket foglalt magában. Kevés időt töltöttek csak kiengesztelésével.

– Nagy a szenvedésük és a bűnbánatuk. Jöjj!

– Ábel, ők a te halálodat akarták.

– Nem számít, Uram. Én az életet akarom számukra.

– Milyen életet?

– Azt, amit te adsz, a lélek életét, a bocsánatot, a megváltást.

– Ábel, ők a te Káinjaid voltak, és annyira gyűlöltek téged, hogy jobban már nem is gyűlölhettek. El akartak venni tőled mindent: az életet, becsületet, anyádat...

– Jótevőim voltak, mert általuk kaptalak meg téged. Szeretem őket ezért az ajándékukért, és kérem tőled, hogy ott legyenek, ahol én vagyok, téged követve. Ugyanúgy akarom üdvösségüket, mint az enyémet, jobban az enyémnél, mert az ő vétkük nagyobb.

– Mit ajánlanál fel Istennek cserébe üdvösségükért, ha egy áldozatot kérnék tőled?

Ábel gondolkodik egy pillanatig... utána biztosan mondja:

– Még önmagamat is! Életemet! Elveszteném a sárral való küzdelmet azért, hogy birtokoljam az eget. Boldog veszteség. Egy nagy, végtelen nyereség: Isten, az ég! És két üdvözült bűnös: a nyáj elsőszülöttjei, akiket remélem, hogy hozzád tudok vezetni, és fel tudok ajánlani neked, Uram.

Jézus most olyasmit tesz, amit sose tesz nyilvánosság előtt. Lehajol, mert sokkal magasabb Ábelnél, és két kezébe fogva fejét, megcsókolja száján, azt mondva:

– Úgy legyen! – legalábbis azt hiszem, ezt fejezi ki a „Marana tha!” szó. És hozzáteszi: – Érzelmeidért történjék az, amit szavaiddal kértél! Jöjj velem! Vezetni fogsz engem. János, jöjj velem! És ti menjetek előre, Mageddó útján Engannimba! Ott várjatok rám, ha még nem találkoztatok velem!

(7-1315)