Évközi negyedik hét szombatja

Évközi negyedik hét szombatja

Szicíliai Szent Ágota vértanú szűz emléknapja

A Boldogságos Szűz Mária első szombati emlékezete

Íme, a bölcs szűz, az okos szüzek közül való,

Aki égő lámpával ment Krisztus elé.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, járjon közben nálad bűneink bocsánatáért Szent Ágota szűz és vértanú, aki mindig kedves volt előtted, mert tiszta életével és vértanúhalálával megmutatta kegyelmed erejét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quia erant sicut oves non habentes pastorem.”

(Márk 6, 34b.)

„Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” Márk evangélista ebben a szentírási szakaszban ismét nagyon élethűen tárja elénk a több ezer évvel későbbi követőinek azokat az eseményeket, amelyek ebben az időben játszódtak le Jézus Krisztus és a tanítványai körül. Az evangéliumi részlet kiválóan érzékelteti Jézus Krisztus nyilvános működésének, tanítói körútjának légkörét. Olyan bizalmas és belső információkhoz juthatunk általa, amely több bepillantást enged nekünk kései híveinek, mint az akkor élt és őt követő első keresztény híveknek. Az apostolok éppen hogy visszaérkeztek első önálló kiküldetésükről és beszámoltak neki azokról az eseményekről, történetekről, amelyeket az emberek közé küldve megtapasztaltak. Az apostolok minden bizonnyal fel is voltak dobodva, hiszen a nehéznek, szinte kivitelezhetetlennek látszó küldetést, a Szentlélek segítségével sikeresen hajtották végre, és mondhatni az első vizsgájukon mindannyian túljutottak. Fáradtak is lehettek, hiszen útjuk minden méterre benne volt izmaikba, csontjaikban. Érték őket valószínűleg kudarcok és elutasítások is, de visszaérkezve a közösen kiértékelt tények megnyugtatták őket arról, hogy sikerrel jártak. Jézus Krisztus félre hívja őket, hogy egy kicsit megpihenjenek a további feladatok előtt, de a tömeg, amely ott leskelődött körülöttük egy pillanatra sem tévesztette őket szem elől, és követték őket bárhová is hajóztak a tavon. Ekkora már nyilvánvalóvá vált, hogy tartósan kialakultak az első keresztény csoportok, az első igazi újszövetségi hívek, akik nem tudtak betelni a Mester szavaival, tanításaival, ezért mentek utána, mint a nyáj a pásztor után. Ekkoriban minden bizonnyal Jézus Krisztus is úgy gondolja, hogy küldetése, megváltói feladata jó irányban halad. Az apostolok kiválasztása, külön oktatása, a küldetésük sikerre alkalmassá tette őket arra, hogy később a hívek pásztorai, főpásztorai legyenek. Ezzel párhuzamosan a tömeg is egyre növekedett nem hogy csökkent volna, mind azt bizonyította, hogy a küldetés nem várt sikerrel jár. A hatalmas tömegben meg voltak az állandó résztvevők, de mindig bukkantak fel új és újabb arcok is. Testi-lelki bajaikban csak tőle remélhettek segítséget, vigaszt, jövőképet. Az ószövetségi kiválasztott nép mindeddig rossz irányba haladt és egyáltalán nem tartotta be a szövetséget az Istennel, sőt már-már maga akart lenni az Isten. Az Istennel szemben ezekben az időkben tanúsított zsidó ellenállás valójában nem az egész népre volt jellemző, hanem sokkal inkább a kiváltságokat kezükben tartó vezetőikre, akik elbuktak, mint a rájuk bízott nyáj pásztorai. Joggal hihette miután életében is megtapasztalhatta Jézus Krisztus, hogy a nyomorba belefásult nép nem fogja követni őt, mint Messiást. Ezzel szemben most örömmel tapasztalta meg, hogy még elszökni, még elbújni sem tud az emberek tömege elől. Fel kellett ismernie, hogy a világban és nemcsak a zsidók között, vagy talán főképpen nem közöttük igenis van éhség Isten szavára és kegyelme iránt, csak meg kell találni a módját ennek kielégítésére. Ez a mód egyértelműen az volt, és ez lett a kulcs az emberek szívéhez is, hogy közéjük jött nem elsősorban Istenként, hanem éppen esendő emberként, és emberként is úgy, hogy nem parancsolva, nem föléjük helyezve magát, hanem ellenkezőleg őket szolgálva és segítve. Jézus Krisztus földi élete során sosem sajnálta az emberektől sem az időt, sem a fáradságot. Nem lehetett olyan fáradt, olyan éhes, olyan elcsigázott, hogy saját megkönnyebbüléséért magára hagyta volna, akár csak egy pillanatra is azokat, akik rá vártak, akik az ő szavától, az ő pillantásától remélték életük megváltózását. Testvéreim, nekünk is követnünk kell Jézus Krisztus példáját, nekünk is így kell mennünk az emberek közé, mert csak leereszkedve, önmagunkat lealacsonyítva tudunk bejutni a másik ember szívébe. Az emberek pedig ma is várják az evangélium igéit, csak nem a magas lóról akarják azt hallani, hanem alulról, mert csak úgy talál be szívük lezárt kapuján. Ez hiányzik a mai keresztény és katolikus egyházakból is. A pásztor elszakadt a nyájától, nem akar leereszkedni közéjük, palotákba bújik, sötétítet autókba, amelynek már semmi köze nincsen a valódi evangélium szelleméhez. A többi pásztor pedig hivatalnok lett. Olyan munkát kell elvégezniük, amelynek már valójában semmi köze nincsen a lelkipásztori ténykedéshez. A legtöbbjük idős, megfásult beteg ember, leginkább saját dolgaikkal és bajaikkal vannak elfoglalva, nem azzal a munkával, amelyet Jézus Krisztus az apostolaira bízott. Semmi, de semmi nem előzhetné meg a lelkipásztort abban, hogy az emberekkel, a híveivel, a nyájával törődjék, sem a fáradsága, sem az éhsége, sem testi bajai, de még az sem, hogy ma a polgármesterrel van megbeszélése. Jézus Krisztus a mai evangéliumban pontosan meghatározza, hogy az első mindig a nyáj, mindig a hívek, minden más csak utána jöhet. Ha újra ilyen papjaink, szerzeteseink, püspökeink lesznek, akkor újra feléled a hit az emberekben, amely mindig ott parázslik, ott szunnyad, csak éppen arra vár, hogy azt valaki az ő szintjükön lángra lobbantsa. Talán éppen emiatt ma kevésbé lobog a hit tüze az emberek lelkében. Hajlamosak vagyunk a szekularizációra fogni az egészet, pedig közben a hiba valójában éppen bennünk és a nyájat vezető pásztorokban van. Alig vannak egyszerű, szegény szerzetesek, akik életükkel is példázzák az evangélium igéit, szavait. Ma olyanoktól halljuk ezt, akik modern autókon járnak, mobiltelefonon tárgyalnak, laptopot hordanak a táskájukban és az interneten minden bűnös dologhoz korlátlanul és ellenőrizhetetlenül hozzájutnak. A gyermekeink, de maguk a hívek sem hallanak már a szentekről, akiknek élete pedig példa kellene, hogy legyen számunkra. Ahogyan a ma ünnepelt szent Ágota élete is ilyen példa kellene, hogy legyen. Az ezelőtti időkben, míg nem volt a modern kor a fiatal hősök, szentek, vértanúk egész reményteljes fiatal, földi életet tudtak adni hitükért. Tőlük kellene megtanulnunk a mindennapok hite szerinti vállalását. Ma első szombat is van, a Szűzanya fatimai engesztelőnapja. Ajánljuk fel Testvéreim a nap minden terhét, nehézségét a világ üdvösségére. Ilyen áldozati ajándék az egész nap mindent Isten akaratához őszintén igazító tevékenységünk, és a mai napból sem hiányzó apró keresztecskék. Nem kell itt rendkívüli teljesítményekre gondolni, elég, ha csak hálát adunk Isten azért, mert fájhat valamelyik testrészünk, vagy éppen ma találkoztunk valakivel és elbeszélgettünk, vagy éppen adtunk egy mosolyt olyannak, akinek eddig még nem. A vértanúság csak a kiválasztottak koronája, de nem kisebb jele az életszentségnek egy egész élet percről percre való odaadása az Istentől ránk bízottak számára. Ne felejtsük el egy pillanatra sem, hogy mi papok, szerzetesek és főpapok nélkül valóban olyanok vagyunk, mint a pásztor nélküli juhok. Csakhogy ehhez nem elég, ha valakit kineveznek pásztornak, ahhoz az kell, hogy a nyáj elismerje pásztornak és kövesse akár bekötött szemmel is, akár a halál árnyékának völgyébe is.

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, te isteni adományoddal erősítettél meg minket. Add, hogy Szent Ágota példáját követve Jézus szenvedését hordozzuk halandó testünkben, és minden igyekezetünkkel hozzád ragaszkodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!