2011. január 31., hétfő

Bosco Szent János áldozópap


Évközi negyedik hét hétfője


Bosco Szent János áldozópap emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Igazságba öltözzenek papjaid, Urunk,

És szentjeid ujjongjanak!


Könyörögjünk!

Istenünk, te Bosco Szent János áldozópap személyében atyát és tanítómestert ajándékoztál a fiataloknak. A mi szívünk szeretetét is gyújtsd lángra, hogy egészen neked éljünk, és mindenkit hozzád vezessünk! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fid által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Legio mihi nomen est, quia multi sumus.”

(Márk 5, 9c.)

„Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” Hangzik fel kérkedően a gonosz által megszállt emberből a bemutatkozás, amikor Isten Fia számon kéri tőle hovatartozását. Több dolgot is megtudhatunk ebből a válaszból, amely útmutatást adhat a világok rendjére nézve. Sokan ugyanis úgy vélik, hogy a Szentírás egy régi sci-fi mű, amelyből csak nagyon kevés dolog valós. Még többen vannak, akik nem hisznek az emberi síkon túl létező világokban, így nem tartanak a pokoltól, és nem hisznek a mennyországban sem. Már pedig, ha abból indulunk ki, hogy gonosz van, akkor kell lennie annak lakóhelyének is, vagyis a pokolnak, ha pedig alvilág van, akkor van felvilág is, vagyis Mennyország, és van ilyen ország akkor annak is éppúgy vannak lakói mint az alvilágnak. A tisztátalan lélek be is vallja kérkedve, hogy Légió a neve, mert olyan sokan vannak. Talán ezzel abban bízott, hogy Jézus Krisztust sikerül elijesztenie, ő azonban egyedül képes volt szembeszállni e sok gonosszal és legyőzte őket némi csalafintaság közreműködésével. Látszólag elfogadja a tisztátalan lelkek alkuját, a végén azonban azok mégis csak pórul járnak és megsemmisülnek. Jézus Krisztus első találkozása a pogány világgal tele van ehhez hasonló titokzatossággal. A zsidóság abban az időben, és persze ma sem, a pogányokról nem vélekedett túl barátságosan: kapcsolatba hozta őket a disznókkal, kutyákkal és a tisztátalan szellemekkel. Nemcsak ezeket a pogány embereket, hanem még lakásaikat és sírjaikat is tisztátalannak tartották. A gerázai megszállott ennek a világnak a képviselője volt, amelynek világát Jézus Krisztus eljövetele legyőzi, és egyúttal meg is menti. Az evangéliumi részlet végén ennek pontos jelét kapjuk, amikor a megszabadított, a megváltott ember azonnal azt kívánja, hogy Jézus Krisztusnál maradhasson és tanítványa lehessen. Jézus Krisztus azonban a meggyógyított embert misszionáriusként pogány hazájába küldi vissza. Nem az a cél kedves Testvéreim, hogy mindig mindenki Jézus Krisztus fizikai közelségében legyen, hanem sokkal az, hogy lélekben legyünk társai bárhol és bármely időben, mert mindenkinek elsőként szülőhazájában kell megpróbálnia az Ő követésére buzdítani. A mai nap ünnepelt szentje Bosco Szent János áldozópap is elfogadta, hogy Jézus Krisztus őt odahelyezte, ahol a legnagyobb szükség volt az ő küldetésére. Szegény parasztcsaládból származó özvegy édesanya neveléséből Isten jelenlétét és az idővel való hatékony gazdálkodást tanulta meg. Falubeli társait eleinte csak történetekkel, bűvészmutatványokkal szórakoztatta, majd a vasárnapi prédikációkban hallottakat mondta el nekik. Munkával eltartva magát készült a papi hivatására. Káplánként a városba özönlött és a züllés útjára tévedt fiataloknak szentelte az életét, és lelki erejét. A lelkigyakorlatok mellett a lakás, a munka és a ruházkodás gondjait is magára vette. Fáradhatatlan volt, és bizony kezdeményezései is túl merésznek tűntek első látásra és hallásra. Derűs és következetes nevelőként azonban kitartóan haladt célja elérése felé. A bizalom és barátság mellett a kegyelemre építette a közösségét. Utcagyerekekből tisztes családapák, iparosok, kereskedők váltak. Elszántságát és sikereit látva társak csatlakoztak hozzá, akikkel megalapította a szalézi rendet. Születésének helyét Vértanúk völgyének hívták. Az 1854. évi kolerajárványban először ő maga tűnt ki helytállásával, majd a fiai is egymás után bátorságot kaptak, és segítettek a város betegeinek ápolásában. Egyik írásában ezt a vallomását olvashatjuk: A mi gyermekeink ezek! Tehát ha hibáikat javítani akarjuk, tegyünk félre minden haragot, vagy legalábbis mérsékeljük azt annyira, mintha egészen kiirtottuk volna.

Ne legyen felindulás a szívünkben, ne legyen megvető tekintet a szemünkben, sem gyalázkodó szó ajkunkon, hanem legyünk irgalmasok minden adott helyzetben, a jövőre nézve pedig tudjunk remélni a javulásban, mint ahogyan az olyan igazi atyákhoz illik, akik a fiák igazi megjavítására és jobbá tételére törekszenek.

Az igen nehéz helyzetekben pedig tartsuk előbbre valónak azt, hogy esedezve és alázatosan kérjük az Istent, és ne mennydörgő szavak áradatát zúdítsuk a vétkesre, hiszen ez csak kárára lesz mindannak, aki csak hallja, és magát a vétkest sem javítja meg.

Láthatjuk Testvéreim, hogy Bosco Szent János áldozópap, akár csak Jézus Krisztus nem erővel, nem szigorral igyekezett célját elérni, hanem szeretettel, türelemmel és némi csalafintasággal. Életének utolsó esztendeinek szenvedései valóságos vértanúvá tették. Ő is megkérdezhette volna gyermekeitől, hogy mi a nevetek, és ők válaszolhatták volna, a tisztátalan lélekkel együtt, hogy: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.”


Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, ez a mennyei vendégség töltsön el kegyelmed erejével mindnyájunkat, akik Bosco Szent János áldozópap ünnepét megüljük. Add, hogy a hit ajándékát épségben megőrizzük, és mindig az üdvösség fényes ösvényén haladjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése