Jeanbart szíriai érsek: Isten megmentett minket a harmadik világháborúban

Jeanbart szíriai érsek: Isten megmentett minket a harmadik világháborúban

„Nem túlzás azt állítani, hogy egy harmadik világháború zajlott a mi földünkön, amely számtalan áldozatot hagyott maga után” – írja Jean-Clément Jeanbart aleppói érsek nemrégiben közreadott üzenetében. A francia nyelven megírt levél magyar fordítását teljes egészében közöljük.

A napokban egy újságban európai kormányzati intézmények hivatalos jelentését olvastam arról, hogy mi történt Szíriában a háború alatt, mely – hála az Égnek – nemsokára véget ér. Elszörnyedtem az ott említett számokon. Egészen mostanáig túlzónak és szélsőségesnek tartottam ezeket a számokat. Arra gondoltam, ezt vagy propagandának használják, vagy némely újságíró olvasókat megnyerni vágyó képzeletének szülötte, esetleg néhány rendező nagyzásából fakad, akik túlozva, hatásvadász módon jelenítik meg mozifilmeken a háború tragikus eseményeit.

A jelentés arról számol be, hogy több százezer dzsihadista érkezett Szíriába, s az ország hadserege ellen majd félmillió vérengző harcos küzdött. Ezek nagy része fundamentalista és külföldi terrorista, akiket a föld minden részéről küldtek ide, hogy a szíriai népet mészárolják, és az országot, intézményeivel együtt, romba döntsék. Meg kell említeni, hogy ez a szám kétszerese a hitleri hadsereg létszámának, akikre a múlt század negyvenes éveiben a második világháború alatt szüksége volt ahhoz, hogy egész Európát leigázza. Hitler hatodik páncélos hadseregében – mondják – nem voltak 265 ezernél többen. Viszont több ezerre becsülték a terroristák birtokában lévő páncélozott szállító harci járművek, tankok, ágyúk és nehéz gépfegyverekkel megrakott teherautók számát. S ehhez jön még több százezer kézi lőfegyver és könnyűfegyver. A Szíria hatalmas területén felállított számtalan katonai táborban nyilván több tízezer tonnára becsülhető szükséges lőszer kellett még e sok nehéz- és könnyűfegyverhez s mindenféle felszereléshez.

Annak idején azt gondoltam, hogy messze eltúlozták ezeket a számokat, igen távol áll a valóságtól. Azonban az elmúlt évek eseményei azt mutatják, hogy amit mondtak, az mégis inkább pontos és objektív állítás. A Szíria elleni támadás az eddig ismert egyik leglátványosabb katonai megszállás volt, amilyen még sohasem volt a történelemben. Nem túlzás azt állítani, hogy egy harmadik világháború zajlott a mi földünkön, amely számtalan áldozatot hagyott maga után.

Katar miniszterelnöke, Hamád bin Dzsasszim bin Dzsaber Al Táni sejk nemrégiben tisztességgel bevallotta, hogy a Perzsa-öböl menti államok 137 milliárd dollárt fizettek e szörnyű háború finanszírozására. Arról meg ne is beszéljünk, mit tettek más, keleti és nyugati országok a harcoló felek támogatásáért – mint ahogy ezt Robert Stephen Ford, a volt damaszkuszi amerikai nagykövet elismerte.

Oly sokat invesztáltak ebbe a háborúba, hogy az amerikai vezetőknek halvány kétségeik sem voltak afelől, hogy az ország végleg megsemmisülésre van ítélve. Emiatt Szíriában az Iszlám Állam felszámolása különösen nehéz volt, s azt feltételezték, hogy e művelet harminc évig tart, vagy még több harcot igényel, még ha számba vesszük a harcokban részt vevő rengeteg, bőkezűen megfizetett és teljesen felfegyverkezett terroristák számát is. Ugyanis azt olvashattuk az orosz hadügyminisztérium beszámolójában, hogy az utolsó három évben csaknem 90 ezer légitámadást hajtottak végre a terrorista csoportokat bombázva. Mindez arra ösztönöz minket, hogy megfontoljuk a keserű igazságot, meglássuk, mily rémségek történtek, milyen rettenetes dolog fenyegette országunkat, s felismerjük: ettől az elkerülhetetlen katasztrófától csakis a Magasságbeli segítségével és mennyei csodával tudtunk megmenekülni.

Napjainkban – mikor a vihar már elcsendesedett, s az ország a létét fenyegető veszélytől megszabadulva egyre inkább helyreáll – döbbenünk rá, hogy valóságos csoda történt. S remélhetőleg megvalósul a béke – a feszültségek, korlátok és az adódó nehézségek, eljárási bonyodalmak ellenére, melyek azért még mindig lassítják ezt a folyamatot. 2013-ban a városi ellenállók egyike, a szíriai hadsereg védelemben harcoló katonája mesélte nekem, mennyire csodálkozott, s még felfogni sem tudta annak titkát, hogyan is élte túl kevés társával azokat a heves, ádáz ütközeteket, melyeket a modern fegyverekkel jól felszerelt támadóik ellen vívtak. Így folytatta: „Püspök atya, én úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz óvott volna minket, mely elhárította az ellenség csapásait. Véletlenül nem lehetett ez a mi szent Édesanyánk, Szűz Mária két keze?”

Ma, öt évvel később, azután a konfliktus után, amely miatt Szíria hatalmas területének minden részében oly sokan szenvedtek, s miután országunkat nyugalom és biztonság veszi körül, most jut ismét eszembe, amit ez a hős harcos akkor mondott. Így én is észrevehetem, hogy valóban egy láthatatlan és erős kéz vette védelmébe Szíriát, amikor ez a szörnyű, hallatlanul brutális támadás érte. Ez a kéz védelmezte és mentette meg országunkat egy eddig sohasem látott tragédiától s a végzetes katasztrófától. Véleményem szerint a mindenható Isten keze adta ránk áldását és árasztotta ránk kegyelmét, hogy újra megtaláljuk a békét, s lehetővé váljék számunkra, hogy tanúként éljünk e mártírok mérhetetlen seregének vérével öntözött vidéken.

Nem túlzás azt állítani, hogy alattomos összeesküvést szőttek országunk ellen. Eddig soha nem látott felforgató tervekkel rosszindulatú, ellenséges koalíciót hoztak létre Szíria hatalmas, nehezen elképzelhető eszközökkel való megsemmisítésére: hihetetlen mennyiségű pusztító és halálos fegyverrel felszerelkezett több százezer dzsihadistával. Ugyanakkor számos külföldi kormány biztosított e támadóknak védelmet és támogatást. Ráadásul egy ötödik hadosztály és az országban elszórt több száz összeesküvő is segítette őket. Emberi értelemmel igen nehéz lett volna elképzelni, hogy egy ilyen invázió észszerű és lehetséges. Egy ilyen támadással való szembenállás, bármilyen ellenállás emberileg elképzelhetetlen, és csaknem lehetetlen lenne. Márpedig – e világ minden logikájával ellentétben – országunk át tudta vészelni ezt a halálos megpróbáltatást.

E ponton jogosan véljük, hogy az Irgalmas és Mindenható Úr védelmezett és mentett meg minket, ő akarta, hogy továbbra is szeretett országunkban élhessünk. Ez a dráma, amin csodával határos módon jutottunk túl, talán nem arra ösztönöz minket, hogy mindenekelőtt köszönetet mondjunk az Úrnak, aki isteni gondviselése által megoltalmazott minket? Nem arra vagyunk talán hivatottak ma, hogy hallgassunk az ő szavára, melyet szívünkbe súg? Arra a szóra, mely tettre, szorgalmas és kitartó munkára hív, hogy ebben a számunkra oly kedves országban építsük föl, ami elpusztult, hozzuk helyre, ami romokban áll itt, az isteni kegyelmek és a hívek elszánt bátorságának földjén. Haladéktalanul el kell köteleződnünk, hogy bátran, elszántan vessük bele magunkat a munkába! Ez a mennyei Hang ugyanakkor arra ösztönöz minket, hogy tanúságot tegyünk az ő Nevéről: honfitársainkkal a szeretet, a megértés, a bocsánat evangéliumi nyelvét beszéljük. A harmónia és a béke nyelvét, mely a konkrét őszinte szolgálatban fejeződik ki. Ezt a szolgálatot odaadó szívvel nyújtsuk megpróbált közösségeinknek, de minden honfitársunknak is, akikkel nap mint nap találkozunk, és mindazoknak, akik gyengédséget és baráti szeretetet várnak tőlünk.

Istenszülő Szűz, keresztények menedéke és minden gyengédség Anyja, adj szívünkbe őszinte ragaszkodást Fiad, Jézus iránt, aki híveitől fenntartás nélküli odaadást kér, és viszonzást nem váró önzetlen szeretetet!

Aleppó, 2019. január 13.

† J. C. Jeanbart

Évközi hatodik hét hétfő

Évközi hatodik hét hétfő

A csodálatos kenyérszaporítás után rögtön megjelennek Jézus ellenfelei, a farizeusok és „égi jelet” követelnek tőle. Márk evangélista elbeszéléséből nem derül ki, hogy ott lehettek-e a csoda alkalmával vagy csak értesültek róla, mindenesetre felfigyelnek erre a különleges csodára. Érdeklődésük azzal magyarázható, hogy jól ismerték azt az elgondolást, miszerint az eljövendő Messiás, a Megváltó megismétli majd az ószövetségi idők manna-csodáját, amikor Mózes korában, a pusztai vándorlás idején Isten az égből hullott kenyérrel, mannával táplálta a választott népet. A farizeusok tehát felismerik a kenyérszaporításban a messiási jelet, de nehezükre esik elfogadni azt, hogy Jézus a Messiás, ezért újabb jelet, újabb bizonyítékot kérnek.
Márk evangélista próbának, egészen pontosan kísértésnek nevezi viselkedésüket, kérésüket. Ugyanez történik Jézus pusztai megkísértése alkalmával, amikor a sátán azt kéri az Úrtól, hogy a köveket változtassa kenyérré. Ő természetesen akkor is visszautasította a kísértőt és most is megtagadja a farizeusoknak a kérés teljesítését. Jézus lelki megrendülése minden bizonnyal annak szól, hogy a farizeusok, akik vallásosság példaképeinek tartották magukat, észre sem vették, hogy a gonosz lélek eszközül használja őket.
A magam elképzeléseit keresem vagy észreveszem Isten országának jeleit?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Mennyei Atyám! Adj nekem önfeláldozó, szelíd szívet, mint a te egyszülött Fiadnak. Add, hogy minden élethelyzetben ki tudjam mondani: Legyen meg a te akaratod! Jézus, köszönöm, hogy előttem jártál az úton, és megmutattad, hogyan lehet Istennek tetsző, tiszta, szent életet élni. Adj nekem erőt és alázatot az engedelmességhez! Szentlélek, jöjj, és taníts, hogy Isten dicsőségére éljek, az ő akaratát cselekedve, mindenkor hitben és alázatban. Köszönöm, Uram, irgalmadat, jóságodat. Segíts, hogy mindig felismerjem akaratodat és a te lelkületeddel szolgálhassak másoknak!

Útravaló – 2019. február 17., évközi 6. vasárnap

Útravaló – 2019. február 17., évközi 6. vasárnap

Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Februárban Juhász Ferenc miskolc-mindszenti plébános ad útravalót.

Évekkel ezelőtt politikusok jártak nálam egyik alkalommal. Bejelentkeztek illendően, és – nyilvánvalóan a választásokra készülve – bemutatkozó látogatást tettek. Sajnálatukról biztosítottak, amiért az Egyháznak ilyen kevés jóakarója van a politikában. És ígérték, ha parlamentbe jutnak – messzemenően támogatják az Egyház érdekeit. Beszélgettünk erről még egy sort, majd elköszöntek.

Azóta legalább háromszor költöztem. Költözés alatt a könyvek sokszor megfordulnak a kezek között. Pakolásuk közben az ember elméláz egyiknél-másiknál. Így botlottam bele egy szociológiai felmérésbe, amit a püspöki kar médiabizottsága készített már vagy húsz éve, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontja és a Szonda Ipsos felmérései alapján, a könyv címe: Az egyház mozgástereiről a mai Magyarországon. Szociológiai felmérés és elemző tanulmányok szólnak arról, hogy az Egyház társadalmi szerepe milyen csekély. Arról, hogy az Egyház csendes próbálkozásait hangos elutasítások veszik körül. Hogy a közéletben nem igazán meghatározó tényező az Egyház. Ezt többek között arra vezeti vissza, hogy az Egyház tagjai, akik elkötelezték magukat az Egyház tanítása iránt, a társadalom alsó rétegeiből tevődnek ki. Magyarán, a vallásos emberek társadalmi súlyuknál fogva elmaradnak a nem vallásosaktól. Ez pedig az Egyház megújulási törekvéseinek egyik legerősebb gátja.

Ha ezt a szakmai elemzést lefordítjuk a ma felolvasott evangélium nyelvére, akkor szembe találjuk magunkat azzal az állítással, hogy az Egyház megújulásának gátjai azok, akiket Jézus boldognak nevez, azok, akikre Egyházat épített. Úgy is mondhatnám: mi magunk vagyunk a megújulás akadályai, mert nem vagyunk elég gazdagok, nem vagyunk befolyásos emberek, nem vagyunk országos jelentőségű politikusok. Csendben jegyzem meg, ha azok lennénk, nem az Egyház lenne-e az első, amelynek hátat fordítanánk? Igen - idézzük csak fel újra Jézus szavait: Boldogok vagytok ti szegények, ... ti, akik most éheztek, ... ti, akik most sírtok ... Olykor lázadunk ez ellen a boldogság ellen. Uram, hogy mondhatod boldognak a szegényt, az éhezőt, azt, aki sír? És közben tudjuk, sokan vannak, akik nem szegények sem lélekben – sem sehogy nem éheznek, nem szelídek, nem irgalmasok, nem tisztaszívűek, nem üldözöttek, nincsenek is megrágalmazva – mégsem boldogok!

Jézusnak ez a programbeszéde. Nem hiszem, hogy bármelyik választást is megnyerhetné ezzel. Biztosan nem állítana maga mellé tömegeket. Viszont azt is láttuk a történelemben, hogyan pártolnak el a tömegek azoktól, akik földi paradicsomot ígértek, csak hogy bizalmukat megnyerjék. Jézus nem közhelyeket mond az embereknek. Keményen beszél, olyanokat, ami miatt sokan ott is hagyják őt. Mégis ő pontosan tudja, mit tesz velünk. Olyat mond, amilyet még nem mondtak: boldognak mondja a szerencsétlent. És aki ezek után is vele marad, az valószínűleg boldog is lesz: és nem csak azért, mert nem ijedt meg a saját árnyékától. Olyan, aki nem ebbe a világba helyezte bizalmát, hanem Istenbe. Vajon köztünk hányan vannak boldogok? És hányan énekelhetik együtt Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dalát, még mielőtt igaz lenne az utolsó mondat: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.”

Ferenc pápa: Jézus segít, hogy kigyógyuljunk a krónikus rövidlátásból

Ferenc pápa: Jézus segít, hogy kigyógyuljunk a krónikus rövidlátásból

Február 17-én a délben a Szentatya Jézus boldogmondásairól és az úgynevezett „jaj-mondásairól” elmélkedett. Rámutatott: a szenvedők nem azért boldogok, mert szenvednek, hanem mert Jézus szabadulást hoz nekik.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai evangéliumban (vö. Lk 6,17.20–26) Jézus boldogmondásait halljuk, Szent Lukács változatában. A szöveg négy boldogságra és négy, „jaj nektek” formulával bevezetett figyelmeztetésre tagolódik. Ezekkel az erős és éles megfogalmazásokkal Jézus felnyitja szemünket, arra késztet, hogy az ő szemével lássunk, túllépjünk a látszaton, a külsőn, és megtanít, hogy az egyes helyzeteket hittel ítéljük meg.

Jézus boldognak mondja a szegényeket, az éhezőket, a bánkódókat, az üldözötteket, és figyelmezteti azokat, akik gazdagok, jóllakottak, akik nevetnek, és akiket dicsérnek az emberek. Ennek az ellentmondásos boldogságnak az az értelme, hogy Isten közel van azokhoz, akik szenvednek, és beavatkozik, hogy kiszabadítsa őket szolgaságukból; Jézus látja, már látja a kedvezőtlen valóságon túli boldogságot. Hasonlóképpen a „jaj nektek”, amit Jézus azoknak mond, akiknek ma jól megy a soruk, arra szolgál, hogy „felébressze” őket az önzés veszélyes tévedéséből, és megnyissa őket a szeretet logikájára, amíg még van idejük erre a megnyílásra.

A mai evangélium tehát arra hív, hogy elgondolkodjunk a hit mély értelméről: az hisz ugyanis, aki teljesen bízik az Úrban. Le kell döntenünk az e világi bálványokat, hogy megnyissuk szívünket az élő és igaz Istennek; egyedül ő tudja megadni létezésünk olyannyira vágyott, mégis nehezen elérhető teljességét. Testvéreim, napjainkban is sokan vannak, akik a boldogság ígéretével kínálják magukat: rövid időn belül elérhető sikert ígérnek, azonnali hatalmas bevételeket, mágikus megoldásokat minden problémára, és így tovább. És itt anélkül, hogy észrevennénk, könnyen beleeshetünk az első parancsolat elleni bűnbe: a bálványimádásba. Bálvánnyal cseréljük fel Istent. Azt gondoljuk, hogy a bálványimádás és a bálványok letűnt korokhoz tartoznak, pedig valójában minden korban jelen vannak! Ma is! A bálványok jobban bemutatnak néhány mai magatartásformát, mint a szociológiai elemzések.

Ezért Jézus felnyitja szemünket a valóságra. A boldogságra kaptunk meghívást, arra, hogy boldogok legyünk, és már mostantól azzá válunk abban a mértékben, amennyire Istennek, az ő országának oldalára állunk, annak oldalára, ami nem ideiglenes, hanem örök életig tart. Boldogok vagyunk, ha rászorulónak ismerjük el magunkat Isten előtt, és ez nagyon fontos! „Uram, szükségem van rád!” És boldogok vagyunk, ha őhozzá hasonlóan és vele együtt közel vagyunk a szegényekhez, a szomorúakhoz és az éhezőkhöz. Mi is azok vagyunk Isten előtt: szegények, szomorúak, éhezők vagyunk Isten előtt. Ha pedig vannak e világi javaink, mindannyiszor képesek leszünk örülni, ha nem készítünk belőlük bálványt, amelynek eladjuk lelkünket, hanem megosztjuk azokat testvéreinkkel. A liturgia ma ismét arra hív, hogy kérdezzük meg magunkat erről, hogy feltárjuk az igazságot szívünkben.

Jézus boldogmondásai sorsdöntő üzenetet közvetítenek, amely arra ösztönöz, hogy bizalmunkat ne helyezzük anyagi és átmeneti dolgokba, hogy ne keressük a boldogságot füstárusoknál – akik sok esetben halálárusok –, a megtévesztés szakembereinél. Nem szabad ezekre hallgatni, mert ők nem tudnak reményt adni! Az Úr segít, hogy felnyíljon a szemünk, hogy mélyrehatóbb látásunk legyen a valóságra, hogy kigyógyuljunk a krónikus rövidlátásból, mellyel a világias gondolkodás megfertőz bennünket. Ellentmondásos szavával felráz bennünket, és segít felismerni azt, ami valóban gazdagít és jóllakat bennünket, ami valóban örömet és méltóságot ad; végeredményben azt, ami valóban értelmet és teljességet ad életünknek.

Szűz Mária segítsen, hogy nyitott elmével és szívvel hallgassuk ezt az evangéliumot, hogy gyümölcsöt hozzon életünkben, és tanúi lehessünk annak az igazságnak, amely nem csal meg, Isten igazságának, amely soha nem csal meg!

Kedves testvéreim, csütörtöktől vasárnapig találkozót tartanak a Vatikánban az összes püspöki konferencia elnökei a kiskorúak védelméről az Egyházban. Kérem, hogy imádkozzatok ezért a találkozóért, amelyet úgy hívtam össze, mint a lelkipásztori felelősséget erősen kifejező cselekedetet korunk egyik sürgős kihívásával szemben.

Üdvözlöm a családokat, az egyházközségeket, a társulatokat, és mindazokat, akik Rómából, Olaszországból és a világ számos részéből jöttek. Külön is köszöntöm a Horvátországból, Toulonból, Marseille-ből és Londonból jött zarándokokat; a párizsi és a badajozi diákokat. Üdvözlöm a sassari, fermói, Castiglione del Lagó-i, concorezzói híveket; a Trentino Alto Adige-i családokat, valamint a vicenzai egyházmegye zarándokait.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Évközi hatodik hét vasárnap

Évközi hatodik hét vasárnap

Lemondó lelkület

A boldogság Jézus által javasolt útjáról olvasunk a mai evangéliumban, amely út nem éppen annak felel meg, ahogyan a legtöbb ember elképzeli a boldogságot. Szegénynek lenni, éhezni és sírni, elviselni mások gyűlöletét és rágalmait, valóban ez volna a boldog élet titka? Vegyük komolyan az Úr szavait! Igen, a lemondások útja boldogsághoz vezet. Ezt az utat járta Krisztus is, aki nem kereste a kényelmes élet lehetőségét, hanem szolgálni akart. Nem hangoztatta az önmegvalósítást, hanem mindenben engedelmeskedett az Atyának, még az életéről is lemondott, az életét is feláldozta. Krisztus követése ugyanezt az életprogramot jelenti számunkra. Mondj le arról, ami neked tetszik, és tedd azt, ami másoknak válik javára! Mondj le arról, ami számodra előnyös, és tedd azt, ami mások épülésére szolgál! Mondj le a világ javairól és jócselekedeteiddel gyűjts mennyei kincseket! Mondj le saját elképzeléseidről, hogy belesimulj Isten akaratának teljesítésébe! Mondj le saját érdekeidről, hogy egészen szabaddá válj, kiüresedett legyél, hogy befogadhasd Istent! Mondj le a saját véleményed és a magad igazának hangoztatásáról, hogy az így keletkezett csendben befogadhasd Isten szavát! Mondj le az általad képzelt boldogság kergetéséről, hogy Isten tudjon téged boldoggá tenni azzal, hogy neked ajándékozza önmagát! Lám, minden lemondásból valami nagyobb jó származik, minden űrt és hiányt maga Isten fog betölteni az életedben.
Milyen jó volna, ha ez a lemondó és nagyobb jót befogadni kész lelkület volna életprogramunk, és ez határozná meg magatartásformáinkat, cselekedeteinket, embertársainkhoz és mindenekelőtt Istenhez való kapcsolatunkat. Milyen jó volna, ha ráébrednénk arra, hogy ez az emberi élet teljessége és minden más csak töredék, ami méltatlan az emberhez, akit Isten a saját hasonlatosságára teremtett és életszentségre hív. Milyen jó volna, ha vállalni tudnánk a lemondásokat, és kényszeres ragaszkodásaink nem válnának saját szabadságunk, boldogságunk, emberi kapcsolataink és végső soron lelkünk üdvösségének akadályává.
Miután megtanultuk, elsajátítottuk Krisztustól a lemondó lelkületet, lépjünk tovább annak gyakorlati megvalósításában! Ajánlok néhány példát, lehetőséget a mai napra és a következő hétre: Figyeljünk oda azokra, akikkel találkozunk, különösen a családtagjainkra, akikkel együtt élünk. Hallgassuk meg őket türelmesen, ne vágjunk a szavukba, ne mondjuk el feltétlenül a saját véleményünket, főleg ne az ellenvéleményünket. Ne legyünk előítéletekkel senki iránt, azaz mondjunk le előítéleteinkről, amelyek falat emelnek és megakadályozzák a másikhoz való közeledést, az ő megértését. Egy másik lehetőség, hogy ne legyünk elégedetlenek, amikor mások munkáját vagy a gyermekek tanulását értékeljük, hanem lássuk meg és dicsérjük meg az igyekezetet, a szorgalmat. Tegyük ezt akkor is, ha nem sikerült minden tökéletesen, és nem felel meg mindenben a mi előzetes elvárásainknak. Egy harmadik példa: Ne ugráljak mindig a középpontban, hanem olykor húzódjak a háttérbe! Ha kevesebb helyet, életteret, mozgásteret igénylek magamnak, mindjárt kiszélesedik a tér körülöttem, s talán végre levegőhöz, nagyobb szabadsághoz jutnak a környezetemben élők, dolgozók.
Talán érdemes kipróbálni ezeket a lemondásokat, hátha valóban boldogságot jelentenek.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk és Tanítónk, Jézus Krisztus! A te szavaid szerint a boldogság nem olyan dolog, amelyet akkor szerezhetünk meg, ha valamit teszünk érte. Te nem azt parancsolod, hogy legyünk nincstelen szegények, ne együnk semmit, és akkor boldogok leszünk. Te arra nevelsz minket, hogy még a legnehezebb élethelyzetünkben is vegyük észre azt, ami miatt boldogok lehetünk: ha szegények vagyunk, akkor is tudunk örülni, mert Isten országa a miénk. Ha nélkülözünk, akkor is remélhetünk az isteni jutalmazásban. Ha sírunk, Istenben megtalálhatjuk örömünket. Az üldözések és a bántalmazások nem képesek elszakítani minket az üdvösségtől és az örök boldogságtól.