Himnusz CCLXXI.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Immár a nap leáldozott,

Teremtőnk, kérünk tégedet:

légy kegyes, és maradj velünk,

őrizzed, óvjad népedet.

Álmodjék rólad a szívünk,

álmunkban is te légy velünk,

téged dicsérjen énekünk,

midőn új napra ébredünk!

Adj nekünk üdvös életet,

szítsd fel a szív fáradt tüzét,

a ránk törő rút éjhomályt

világosságod rontsa szét!

Kérünk, mindenható Atyánk,

Úr Jézus Krisztus érdemén,

ki Szentlélekkel és veled

uralkodik, s örökre él. Ámen.

Böjte Csaba: Az örömök útján

A kötetben Böjte Csaba testvérnek, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány elnökének gondolatait olvashatjuk derűről, jóságról, hitről és bizakodásról.

Böjte Csabától sokan kérdezik, hogy miért optimista, miért bízik a Teremtő gyönyörű alkotásában, a föld, az emberiség kiteljesedésében, jövőjében. Válasza: azért, mert ő maga is volt rossz, követett el bűnöket, de utána mindig rosszul érezte magát. Rengeteg bajban lévő ember kereste fel, sokuknak hallgatta a panaszát, gyónását, és rádöbbent: a rossz cselekedetek nem okoznak tartós, tiszta örömöt senkinek. Amikor viszont „néha-néha” sikerült jót cselekednie, mindig megtelt a szíve „fénnyel, örömmel, békességgel”, még akkor is, ha szemmel látható gyümölcse nem volt a jóságának. Csaba testvér vallja: „Az emberiség mindig csak azokat nevezte boldognak, akik jók, akik a szeretet, az irgalom útján járnak, jártak!” Az erdélyi gyerekek megmentője, nevelője gondjaiban, nehézségeiben „kimondhatatlanul sokszor” merített vigaszt, erőt, útmutatást a názáreti Szent Család életéből. Biztos benne, hogy mindannyian meg tudjuk találni a magunk kis Názáretét, azt a családot, „mely befogad, elfogad, ahol az ember egyetlen, pótolhatatlan drágaság…” Jézus ma is ugyanazt mondja, mint kétezer évvel ezelőtt: „Ne féljetek, a boldogság és az emberhez méltó élet mindannyiótok számára elérhető, ti is felépíthetitek a magatok egyszerű, szép, a természetbe belesimuló Názáretét, szorgalmas kis családotokat, és boldogok lehettek!”

Böjte Csaba figyelmeztet: Krisztus „örömöt és békét hordozó tanításának hirdetéséhez kell lehetőséget teremtsünk! Krisztus parancsának eleget téve induljunk el, menjünk a föld végső határáig, és hirdessük az evangélium békéjének gyógyító örömét!”

Böjte Csaba nem ringat bennünket hamis illúziókba, hangsúlyozza, hogy minden ember a maga nagycsütörtökét, nagypéntekét előbb-utóbb meg fogja élni. A maga Golgotájára mindenki felmegy, „akár kapálózik ellene, akár nem. Mennyivel szebb, ha Isten kezét fogva, akaratában megnyugodva, szeretteink által kísérve, példát mutatva jutunk fel oda!” Csaba testvér megingathatatlan hite, hogy „Nincs olyan mélység, nyomorúság, melyből Isten ne tudna kivezetni” bennünket. „Krisztusnak van vigasztaló, gyógyító szava a bűnös Mária Magdolnákhoz,”, de a saját szavai szerint is megérdemelt büntetést elszenvedő jobb latorhoz is. Krisztus nem ítélkezik, nem tör pálcát senki fölött, „ő segít a kibontakozásra, önmaga megvalósítására vágyó emberen, hogy legszebb célját elérje.” Mindenki, aki Jézussal találkozott, gazdagabban, erősebben ment, megy tovább. Krisztus „nem az emberekből él, hanem az emberekért.” Böjte Csaba meggyőződése, hogy minden hatalom erre a célra adatik a földön. Azt szeretné, hogy az ember, felszabadulva a félelem, a kishitűség láncaitól, „Istenben bízó lélekkel, kreatívan a környezetében lévő értékekből válaszokat keressen és adjon korunk kérdéseire.”

Csaba testvér alapvetően fontosnak tartaná, hogy „a testvéri párbeszéd, a gyógyító szeretet, a megtérés útján Krisztus nevében elinduljunk! Világunk vagy rátalál teremtő Istenére, és alázattal megnyílik az ajtónkon kopogtató Krisztus előtt, megfogva bizalommal a minket vezetni akaró jóságos kezét, vagy elpusztul őrjöngő gyűlöletben!”

Ám a minden történelmi korban – így napjainkban is – ismétlődő szörnyűségek ellenére a ferences testvér hisz abban, hogy közeledik az az idő, amikor csak szolgáló hatalmat fog megtűrni maga fölött az emberiség; az őszinte szeretetet, a jóságosan szolgáló testvér hatalmát. „Hiszem, hogy ez a szolgáló hatalom új távlatot nyit az emberiség előtt, hol a boldogság forrása nem a birtoklás, a fogyasztás és a nyers hatalom lesz, hanem a szeretet és a jóság, az alkotás és a teremtés, a bölcsesség és a szépségek előtti örömteli együttléte a testvéreknek.” A kötet írója számára embertársa a testvére, „nem elpusztítani akarom őt, hanem felszabadítani a szeretetre, hogy ő is megtapasztalja, milyen édes és gyönyörűséges Isten szabad gyermekeinek szeretetében élni és alkotni.” Jézus nem azt kérte, hogy megértsük „ezt a csodálatos világot, hanem azt, hogy szeressük, hogy szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk.”

Böjte Csaba az auschwitzi koncentrációs táborban egy kétgyermekes családapa helyett önmagát feláldozó, vértanúhalált halt Maximilian Kolbe lengyel ferences rendi minorita szerzetest idézi, aki szerint az a szent, aki szentté teszi környezetét. A könyv írója hozzáteszi: „Mi más lehetne a célom, mint az, hogy akik társaim lettek, azokat felszabadítsam a kishitű félelem láncaiból, és segítsem, hogy testvéreik javára ott, ahol élnek, szentek legyenek, és így világunk kérdéseire ők maguk, szorgalmas munkájuk legyen a megnyugtató, boldogító válasz!”

Évközi huszonegyedik hét szombatja

Évközi huszonegyedik hét szombatja

A talentumokról szóló evangéliumi példabeszéd új szempontot vet fel azzal kapcsolatban, hogy milyen módon várakozzunk az Úr eljövetelére. A történet főszereplője egy vagyonos ember, aki javainak kezelését szolgáira bízza arra az időre, amíg ő távol van. A szolgák jól tudják, hogy uruk vissza fog térni, s akkor számot kell majd adniuk arról, hogy miként használták fel a rájuk bízott javakat. Ismerik uruk elvárását is, tehát gyarapítaniuk, kamatoztatniuk kell a rájuk bízott összeget. Miként a tíz szűzről szóló példabeszédben, ugyanúgy itt kétféle gondolkodás, magatartás jellemzi a szolgákat. Egy részük bölcsen, okosan jár el, s többszörösen fizetik vissza a rájuk bízott összeget, amiért elismerést és jutalmat kapnak. De van olyan szolga, aki inkább elássa a kapott pénzt, hogy urának visszatértekor legalább azt tudja visszaadni, mert kevesebbet nem szeretne. De a félelem rossz tanácsadó, az úr nem ezt várta, ezért megbünteti ezt a szolgát.
Isten nem igazságtalan. Attól, aki egy talentumot kapott, nem várja azt, hogy másik ötöt vagy tízet szerezzen vele. De azt elvárja, hogy legalább még eggyel gyarapítsa. Isten soha nem vár tőlünk olyat, ami meghaladja képességeinket, erőnket, de azt elvárja, hogy képességeinket jól használjuk fel, és ne ássuk el. Istentől mindannyian kapunk legalább egy talentumot.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Add, Urunk, hogy látásunk ne homályosuljon el, hozzád törekvő akaratunk ne gyengüljön el! Add, hogy akadályokat nem ismerve keressünk és kutassunk téged! Add, hogy felismerhessünk téged, aki magadhoz hívsz mindannyiunkat! Add, hogy készek legyünk önmagunkat átadni neked! Add, hogy tudjunk mindig leborulni istenséged titka előtt!

Szent István király, a Boldogasszony buzgó tisztelője

Szent István király, a Boldogasszony buzgó tisztelője

Könyörögj érettünk!

Miért a megfeszített vált Isten misztériumává, ismérvévé, erejévé? Úgy tűnik számomra, hogy Pál megválaszolja a kérdésemet: „Mert a zsidók jeleket kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi azonban a keresztrefeszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság; maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége, mert Isten oktalansága bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erősebb az embereknél.”

Nyugodtan, bátran, helyettesítsem be a zsidókat, a görögöket okoskodásaimmal, megindoklásaimmal, melyekkel állandóan a magam igazát próbálom bizonygatni, a Lélek figyelmeztetései ellenében. Nem is hangosan, fennhéjázva, hanem csak úgy, lelkiismeretemet elaltatva. A pogányok kifejezést nem is kell helyettesítgetni. De azokat Pál csak azért említi meg, hogy képes lehessek magamat, tőlük megkülönböztetni. A megkülönböztetést úgy kell értenem, ahogy Pál érti: „azt mondom tehát, és kérve kérlek titeket az Úrban, hogy most már ne éljetek úgy, ahogy a pogányok élnek, akik hiúságokon jártatják az eszüket.” [Ef 4,17]

A kereszt, mely Krisztus egész kinyilatkoztató jelenlétét Istenről, felkiáltójellel látja el, intés az ember számára. Figyelmeztetés: ennél többet nem tehet az Emberért Isten, mint amit emberré válásával megtehetett! Isten valóban rávilágít, megvilágítja azt, ami az Ember számára, maga érdemévé lehet. Az válhat az embernek méltóságává, ami Istent méltóvá tette szemében az istenségének tiszteletére: megalázta magát! Erre is Pál hívja fel a figyelmünket: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki, bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja,, hogy »Jézus Krisztus az Úr!« az Atyaisten dicsőségére.” [Fil 2,5-11] Hát hajoljon meg térdem, derekam, egész személyem Jézus Krisztus előtt, és tanítása, barátsága nyomán az Atya előtt!

Nehogy úgy járjak, amire Jézus utal: mert „nem mindenki, aki azt mondja nekem: ‘Uram, Uram!’, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” [Mt 7,21] És ez az ‘Uram, Uram!’ hangzik el a mai evangéliumban is! Elégnek kell lennem arra, hogy mikor kopogtatok, akkor azt mondják nekem: ’már vártalak’! Ó, hogy vágyom rá, és már meg is könnyezem!

Bizony méltatlanná kell tennem magam az alázatosságban, hogy méltónak találtassak Isten országában! Hogy halálom ne legyen hiábavalóság, hanem a boldogulásom zálogává válhasson! Mert „boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr”! Karolj fel Istenem, hogy lelkem Lelkeddel egy legyen! Ámen

 

Himnusz CCLXX.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Ujjongva zengjen dalt az ég,

vígan feleljen rá a föld:

szent ünnepünk Apostolok

dicsőségéről énekel.

Igaz bírák, a nagyvilág

világosító fényei:

a szív ma hozzátok kiált,

halljátok esdeklő szavát.

Képes bezárni az eget

s kitárni újra szavatok.

Sok bűnünktől, mely fogva tart,

kérünk, hogy feloldozzatok.

Mindenki javát és baját

elrendezi parancsotok:

beteg lelkünknek gyógyulást,

erőt s erényt ti hozzatok.

Hogy majd Krisztus, ha mint Bíró,

a világ végén visszatér,

osszuk meg mi is veletek

az örök élet örömét.

Dicsérje Istent háladal,

mert üdvünk jóhírét szava

tibennetek hirdette meg,

s bennünket égbe felvezet. Ámen.

XVI. Benedek vallomása egy riportban: Mély közösségben és barátságban Ferenc pápával

Ferenc pápa és nyugalmazott elődje 

„Az utódom iránti engedelmesség soha nem volt kérdéses, sőt mély közösség és barátság fűz Ferenc pápához” – ezek XVI. Benedek szavai, melyeket a nyugalmazott pápa Elio Guerriero újságíróval folytatott beszélgetése során tár fel önmagáról, Ferenc pápához fűzött kapcsolatáról és lemondása történelmi döntéséről: „Döntő szempont volt számomra, hogy nem éreztem magamat abban az állapotban, hogy vállalhattam volna a riói ifjúsági találkozót!”. Íme pár gondolat, melyet a néhány nap múlva megjelenő beszélgetés-kötet előzeteseként jelentetett meg a La Repubblica olasz napilap augusztus 24-i száma. A Peter Seewald újságíró angol nyelvű „Utolsó beszélgetések” című interjú kötetének olasz kiadását Elio Guerriero rendezte sajtó alá, aki egyébként is a Ratzinger életmű olasz kiadásának a kurátora és akinek szintén volt alkalma arra, hogy a nyugalmazott pápával beszélgetést folytasson. Ennek jegyében írja: „Amit Ferenc pápa a mások iránti benső készségéről mond, azok nemcsak szavak, hanem azt valóban meg is tette velem”.

Elio Guerriero annak a Ratzinger életrajznak is a szerzője, mely augusztus 30-án jelenik meg „Isten és az emberiség szolgája. XVI. Benedek életrajza” címmel. Guerriero hosszú éveken át volt felelős kiadója a milánói Jaca Book és az Edizioni San Paolo kiadóknak, ezenkívül pedig mintegy húsz éven át gondozta a „Communio” folyóirat olasz kiadását. A rangos katolikus teológiai szemlét 1972-ben alapította Joseph Ratzinger, Hans Urs von Balthasar, Henri de Lubac, Walter Kasper, Marc Ouellet és Louis Bouyer.

A La Repubblica napilapban szerdán közölt előzetesben értékes szempontokat olvashatunk XVI. Benedek lemondásának a motívumairól, melyek megerősítik és nyomatékosítják a latin nyelvű lemondó levélének a tartalmát, amelyet többen sokszor alaptalanul, szkeptikusan fogadnak. Erről a kérdésről az emeritus pápa így vall: „Számos elkötelezettségem volt abban az időben, melyeket már nem tudtam megvalósítani, főként a 2013 nyarán a brazíliai Rio de Janeiro-ban esedékes Ifjúsági Világtalálkozó. Ebben a tekintetben nekem két pontos meggyőződésem volt. A Mexikóban és Kubában szerzett tapasztalat után nem éreztem magamat abban az állapotban, hogy vállalhattam volna ezt a nagyon elkötelező találkozót. Ezenkívül a II. János Pál pápa által az ezekre a napokra adott iránymutatás, vagyis a pápa személyes jelenléte, számomra már elképzelhetetlen volt. Nem is lehetett tehát televíziós kapcsolatra, vagy egyéb technikai megoldásra gondolni. Ilyen körülmények között a lemondás számomra kötelesség volt”.

„A Mexikóban és Kubában tett látogatásom 2012 márciusában– folytatja az ősz hajú emeritus pápa – számomra nagyon szép és megindító volt, sok szempontból is. Mexikóban nagyon megérintett a sok fiatal mély hite, akikkel ott találkoztam és tapasztalatot szereztem az Úrért vállalt örömteli szenvedéseikről. Hasonlóképpen hatottak rám a mexikói társadalom nagy problémái és az egyház elkötelezettsége, hogy a hitből kiindulva tudjon választ adni a szegénység és az erőszak kihívásaira. Nem is kell arra kifejezetten emlékeztetni, ahogy Kubában mennyire megérintett annak a látása, ahogy Raul Castro vezetni akarja az országot egy olyan új úton, mely nem akarja megszakítani a közvetlen múlttal való folytonosságot. Itt is nagyon mély benyomást tett rám az a mód, ahogy a kubai püspöktestvéreim megoldást akartak keresni az átalakulásnak erre a nehéz folyamatára a hitből kiindulva. Mindenesetre azokban a napokban nagyon erőteljesen tapasztaltam meg fizikai ellenálló képességem határait. Mindenekelőtt azzal kellett számot vetnem, hogy nem vagyok már többé képes a jövőben a tengerentúli repülőutakat vállalni, főként az időeltolódás okozta problémák miatt. Természetesen beszéltem ezekről a gondokról az orvosommal, Patrizio Polisca professzorral. Ilyen módon világossá vált számomra, hogy nem lennék többé már olyan állapotban, hogy részt vegyek nyáron a Rio de Janeiro-ban esedékes Ifjúsági Világtalálkozón, aminek teljesen ellenmondott az időeltolódás problémája. Attól fogva aztán viszonylag rövid időn belül döntenem kellett a visszavonulásom időpontjáról”.

A beszélgetés záró részében  XVI. Benedek utódáról, Ferenc pápáról beszél: „Az utódom iránti engedelmesség soha nem volt kérdéses, sőt mély közösség és barátság fűz Ferenc pápához. Megválasztása pillanatában megtapasztaltam, miként oly sokan mások, a Gondviselés iránti spontán hálaérzetét. Miután egymást követően két pápa is jött Közép-Európából, az Úr, hogy így mondjuk, a tekintetét az egyetemes egyházra fordította és meghívott bennünket egy kiterjedtebb, még inkább katolikus közösségre. Személyesen is mélyen megérintett engem az első pillanatoktól fogva Ferenc pápa rendkívüli emberi nyitottsága, készségessége az én irányomban. Megválasztása után azonnal felhívott engem telefonon. Minthogy akkor nem sikerült elérnie, még egyszer felhívott, miután találkozott az egyetemes egyházzal a Szent Péter balkonjáról és nagyon szívélyesen beszélt velem. Attól fogva ajándékba kapom tőle ezt a csodálatos atyai-testvéri kapcsolatot. Sokszor eljutnak ide fel hozzám az apró ajándékai, a személyesen írt levelei. Nagy útjai megkezdése előtt soha nem marad el, hogy meglátogasson engem. Emberi jóakarata, mellyel felém fordul, különösen nagy kegyelem nekem, az életemnek ebben a végső szakaszában, amiért csak hálás lehetek. Amit a mások iránti készségességéről mond, azok nem csak szavak, hanem meg is teszi azt velem. Az Úr éreztesse vele minden nap az ő jóakaratát. Ezért imádkozom az Úrhoz érte” – zárul az emeritus pápa vallomása abból a hamarosan megjelenő interjú kötet elé írt előzetesből, melyet a La Repubblica olasz napilap szerdai száma közölt.

Évközi huszonegyedik hét péntekje

Évközi huszonegyedik hét péntekje

A tíz szűzről szóló példabeszédben Jézus folytatja tanítását a végső időkről. E hasonlat középpontjában is a várakozás és a felkészültség áll, ami mögött az ember felelősségtudata húzódik meg. A vőlegényre várakozó szüzek fele okos, minden eshetőségre felkészülnek, ezért bemehetnek az ünnepségre. A többi szűz elszalasztja a lehetőséget, kívül rekednek. Önmagában nem az a baj, hogy kialudt a lámpásuk, hanem az, hogy nem tudták újra meggyújtani azt. Érdekes, hogy egyetlen pillanatra sem láthatják a vőlegényt, aki a történet végén is csak a zárt ajtón keresztül beszél velük röviden.
Jézus példázatának értelmezése során sokakban felmerül az a kérdés, hogy az okosak miért nem adtak az olajból a többieknek. Nem irigység ez a részükről? Nem kellett volna segíteniük társaikat? Erre a kérdésre maguk az okosak adják meg a választ. Azért nem adnak, mert akkor az is előfordulhat, hogy mindenki lemarad az ünnepségről. Ezt talán így mondhatjuk: az Istennel való találkozás nagy napján már senki sem segíthet a másik embernek. Ha valaki felkészületlen a találkozás napjára, azon már nem segíthetnek mások. Itt értjük meg tehát személyes felelősségünket. Saját hibáinkért, mulasztásainkért ne hibáztassunk másokat! Gondoskodjunk róla, hogy Isten készen találjon minket bármikor érkezik.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Előtted Uram, bűnös és por vagyok: irgalmadból élek, neked köszönhetek mindent; alárendelem magam neked, hagyom, hogy fájdalmaid és szenvedéseid teljesen átalakítsanak; teljes engedelmességben és akaratodhoz simulva hagyatkozom terád.