XVI. Benedek pápa üzenete a betegek világnapján

„Sebei szereztek számotokra gyógyulást”
Pápai üzenet a betegek világnapjára

A Szentatya a lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. XVI. Benedek pápa idei gondolatait az alábbiakban közöljük.

Kedves Testvérek!

Minden évben a lourdes-i Szűz Mária emléknapján, február 11-én tartja meg az egyház a betegek világnapját. Tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa szándéka szerint ez a nap megfelelő alkalom a szenvedés misztériumának átelmélkedésére és különösen arra, hogy fogékonyabbá tegyük közösségeinket és a civil társadalmat beteg testvéreink iránt. Ha minden ember testvérünk, akkor gyenge, szenvedő, gondoskodást igénylő testvéreinknek különösképpen is figyelmünk középpontjában kell lenniük, hogy egyikük se érezze, hogy elfelejtették őt vagy peremre szorult. „Az emberiességet lényegében a szenvedéshez és a szenvedő emberhez való viszonnyal mérjük. Ez érvényes az egyes személyekre és a társadalomra egyaránt. Kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket, és együtt-szenvedéssel nem képes segíteni őket a szenvedés belső megosztásában és hordozásában.” (Spe salvi, 38.) Az idei világnap alkalmából indított egyházmegyei kezdeményezések ösztönözzék a betegekről való egyre hatékonyabb gondoskodást a betegek világnapjának legközelebbi ünnepélyes megtartására készülve is, amelyre 2013-ban Németországban, az altöttingi Mária-kegyhelyen kerül sor.

1. Még a szívemben él annak emléke, amikor torinói lelkipásztori látogatásom során imádkozhattam és elmélkedhettem a halotti lepel előtt, az előtt a szenvedő arc előtt, amely elmélkedésre hív minket arról a személyről, aki magára vette minden idők és minden hely emberének szenvedését, a mi szenvedéseinket, a mi nehézségeinket, a mi bűneinket is. A történelem során hány hívő haladt el az előtt a halotti lepel előtt, amely egy keresztre feszített ember testét borította, s amely mindenben megegyezik azzal, amit az evangéliumokból tudunk Jézus szenvedéséről és haláláról! A lepel szemlélése arra hív, hogy Szent Péter szavairól elmélkedjünk: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pt 2,24). Isten Fia szenvedett, meghalt, de feltámadt, és éppen ezért azok a sebek a megváltásunknak, a megbocsátásnak és az Atyával való kiengesztelődésnek a jelévé válnak. Egyúttal azonban a tanítványok hitének és a mi hitünknek próbakövei is: minden alkalommal, amikor az Úr szenvedéséről és haláláról beszél, a tanítványok nem értik, elutasítják, ellenállnak. Számukra – ahogyan számunkra is – a szenvedés mindig titokzatos marad, amit nehéz elfogadni és hordozni. A két emmauszi tanítvány szomorúan gyalogol amiatt, ami azokban a napokban történt Jeruzsálemben, és csak akkor nyílnak meg egy új felismerésre, amikor a Feltámadott együtt járja velük az utat (vö. Lk 24, 13-31). Tamás apostol is nehezen hisz a megváltó szenvedés útjában: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem” (Jn 20,25). Krisztusra tekintve azonban, aki megmutatja sebeit, válasza megható hitvallássá válik: „Én Uram, és Istenem!” (Jn 20,28). Ami korábban legyőzhetetlen akadálynak bizonyult, mert Jézus látszólagos bukásának jele volt, a Feltámadottal való találkozásban a szeretet győzelmének bizonyítékává válik: „Csak egy olyan Isten méltó arra, hogy higgyünk benne, aki annyira szeret minket, hogy magára veszi sebeinket és fájdalmainkat, különösképpen az ártatlanokét. (Urbi et Orbi üzenet, 2007 húsvét).

2. Kedves betegek és szenvedők! Éppen Krisztus sebein keresztül tudunk reménnyel telve tekinteni mindarra a rosszra, ami az emberiséget sújtja. Az Úr feltámadásával nem vette el a világtól a szenvedést és a rosszat, hanem gyökerükben győzte le azokat. A Rossz hatalmával szembeállította szeretetének mindenhatóságát. Megmutatta nekünk, hogy a béke és az öröm útja a Szeretet: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Krisztus, aki legyőzte a halált, itt él közöttünk. És miközben Tamással mi is azt mondjuk: „Én Uram, én Istenem!”, kövessük Mesterünket azzal a készséggel, hogy életünket a testvéreinkért éljük (vö. 1Jn 3,16), hírvivőivé válva a feltámadás örömének, annak az örömnek, amely nem fél a fájdalomtól.

Szent Bernát megállapítja: „Isten nem tud szenvedni, de tud együttszenvedni”. Isten, a megtestesült Igazság és Szeretet, szenvedni akart értünk és velünk. Emberré lett, hogy együtt szenvedhessen az emberrel, valóságos módon, testben és vérben. Azóta minden emberi szenvedésben jelen van Valaki, aki együtt szenved, együtt viseli a szenvedést a szenvedő emberrel; azóta minden szenvedésben jelen van a con-solatio, Isten együttszenvedő szeretetének vigasztalása, s ezáltal fölkelt a remény csillaga (vö. Spe salvi, 39.).

Kedves testvéreim! Azért ismétlem el nektek ezt az üzenetet, hogy tanúságot tegyetek róla szenvedéseteken, életeteken és hiteteken keresztül.

3. A következő Ifjúsági Világtalálkozóra tekintve, melyre 2011 augusztusában Madridban kerül sor, külön gondolattal szeretnék a fiatalokhoz fordulni, különösen azokhoz, akik a betegség tapasztalatát élik meg. Jézus szenvedése, keresztje gyakran félelmet okoz számunkra, mert úgy tűnik, mintha az élet tagadása lenne. Valójában pontosan az ellenkezőjéről van szó! A kereszt Isten „igenje” az emberre, szeretetének legnagyobb kifejeződése, és az a forrás, amelyből az örök élet fakad. Jézus átszúrt szívéből fakadt ugyanis ez az isteni élet. Csak Ő tudja megszabadítani a világot a rossztól és elősegíteni az igazságosság, a béke és a szeretet Országának növekedését, amelyre mindannyian vágyunk (vö. Üzenet a 2011-es Ifjúsági Világtalálkozóra, 3.) Kedves fiatalok! Tanuljátok meg Jézust „látni” és „találkozni” vele az Eucharisztiában, ahol valóságosan jelen van számukra olyannyira, hogy táplálékká vált utunkra; de ismerjétek fel és szolgáljátok Jézust a szegényekben, a betegekben, a szenvedő és nehézségekkel küzdő testvérekben is, akiknek a ti segítségetekre van szükségük (vö. uo. 4.). Ismét arra hívlak mindannyiótokat, beteg és egészséges fiatalokat, hogy építsétek a szeretet és a szolidaritás hídjait, hogy senki ne érezze magát egyedül, hanem közel Istenhez és gyermekei nagy családja tagjának (vö. Általános kihallgatás 2006. november 15.).

4. Jézus sebeit szemlélve, tekintetünk az Ő Szent Szíve felé fordul, amelyben a legtökéletesebben mutatkozott meg Isten szeretete. A Szent Szív maga a Megfeszített Krisztus, a lándzsa által megnyitott oldalával, amelyből vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34), a szentségek jelei, „amelyekkel Egyházát élteti, hogy mindenki vonzódjék az Üdvözítő feltárt Szívéhez, mindig örömmel merítve az élet Vizéből, melyet az üdvösség forrása bőséggel áraszt.” (Római Misekönyv, Jézus Szent Szívének ünnepe, prefáció) Különösen ti, kedves betegek, érezzétek e szeretettel teli Szív közelségét, és merítsetek hittel és örömmel ebből a forrásból, így imádkozva: „Krisztus oldalából folyó víz, moss tisztára engem! Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem! Ó, jóságos Jézus, hallgass meg engem! Szent sebeidbe rejts el engem!” (Loyolai Szent Ignác imája)

5. A betegek világnapjára írt üzenetem végén szeretném kifejezni szeretetemet egyenként mindenkinek, részesének érezve magam azoknak a szenvedéseknek és reménységnek, amelyet mindennap átéltek a megfeszített és feltámadt Krisztussal egységben. Kérem, hogy adja meg nektek a Szív békéjét és gyógyulását. Vele együtt virrasszon mellettetek Szűz Mária, akihez bizalommal fordulunk, mint a Betegek Gyógyítójához és a Szenvedők Vigasztalójához. A kereszt lábánál megvalósul számára Simeon jövendölése: anyai szívét tőr járja át (vö. Lk 2,35). Fájdalmának mélységéből, amellyel részesedett Fia szenvedésében, Mária képessé vált magáévá tenni az új küldetést: Krisztus Anyjává válni az ő tagjaiban. A kereszt órájában Jézus bemutatta neki minden tanítványát, e szavakkal: „Íme a te fiad” (vö. Jn 19,26-27). Anyai együttérzése Fia iránt, mindannyiunk iránti anyai együttérzéssé válik mindennapi szenvedéseinkben (vö. Homília Lourdes-ban, 2008. szeptember 15.).

Kedves testvéreim! A betegek mostani világnapján arra hívom a hatóságokat is, hogy egyre több energiát fektessenek az egészségügyi ellátásba, hogy az valóban segítség és támasz legyen a szenvedőknek, különösen a legszegényebbeknek és a leginkább rászorulóknak. Egyben az egyházmegyékhez is fordulok, és szeretetteljes üdvözletemet küldöm a püspököknek, a papoknak, a szerzeteseknek, a szeminaristáknak, az egészségügyi dolgozóknak, az önkénteseknek és mindazoknak, akik odaadó szeretettel gyógyítják és enyhítik a beteg testvérek sebeit a kórházakban, a betegotthonokban, a családokban: a betegek arcán sikerüljön meglátnotok mindig a legszentebb Arcot: Krisztus arcát.

Biztosítalak benneteket, hogy megemlékezem rólatok imáimban, és mindenkire különleges apostoli áldásomat adom.

XVI. Benedek pápa

Évközi ötödik hét csütörtökje

Évközi ötödik hét csütörtökje

Nursiai Szent Skolasztika szűz emléknapja

A Szentlélek emlékezete

Az Úr az én örökrészem és kelyhem,

Te irányítod, Uram, sorsomat.

A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem,

Valóban pompás az én örökrészem.

Könyörögjünk!

Szent Skolasztika szűz emlékezetét ünnepelve kérünk, Istenünk, hogy példáját követve szívünk tiszta szeretetével szolgáljunk neked, és elnyerjük örök szereteted boldogító ajándékát. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Propter hunc sermonem vade:”

(Márk 7, 29b.)

„Szavad jutalmaként menj!” – mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus a mai evangéliumi szakasz vége felé a pogány asszonynak, aki Tirusz és Szidon vidékének egyik falujában lakott és nem zsidó volt származását tekintve, hanem szír-föníciai. A Mester kimerült lehetett és minden bizonnyal szeretett volna már egy kicsit egyedül maradni és az ő Mennyei Atyjával kettesben beszélgetni, imádkozni. Minden adva volt ahhoz, hogy ez megvalósuljon, mert ezen a vidéken zsidók nem igen éltek, és így abban bízott, hogy felőle sem tudnak semmit ezek a pogányok, így rejtve maradhat kiléte. Csakhogy ez még sem így volt, mert a csodás gyógyulások, a tisztátalan lelkek kiűzése az emberekből már nem csupán a zsidók belügye, belső története volt, hanem az már kinőtte ezeket a szűkős és kényelmetlen kereteket és átterjedt a pogány világ lakóira is, akik talán lenézettségük miatt még inkább szomjaztak az új próféta csodáira és szavaira. E gondolattól indítatva álla pogány asszony a titokzatos zsidó Mester, Jézus Krisztus elé és kéri tőle leánya meggyógyítását ugyanúgy, ahogyan azt a zsidó nép tagjai tették. És ekkor Testvéreim, mint ahogy az evangéliumban hallottuk Jézus Krisztus nagyon határozottan, sőt keményen, már-már arrogánsan, lekezelően visszautasítja a kérést arra hivatkozva, hogy az ő küldetése csak Izrael házához szól. Meglepő ez a reakció azok után, hogy a napokban a Mester viselkedése ezzel teljesen ellentétes volt, hiszen gyógyított ő boldog-boldogtalant számolatlanul, sőt még a hitűket sem kérte tőlük számon. Most meg egyszerre csak ennyire elutasító lenne? Nem, Testvéreim! Jézus Krisztus valószínűleg nem elküldeni akarja a pogány asszonyt, hanem sokkal inkább kíváncsi annak válasz reakciójára. Más azokon segíteni, akik egy arctalan tömegben tolonganak és más, amikor szemtől-szemben áll valakivel és a kapcsolat sokkal közvetlenebb, sokkal személyesebbé válik. A válasz olyan is lesz, mint amilyet a Mester elvár. Elvár a pogányoktól és a hitetlen barbár idegenektől. Kiemeli őket a zsidók szürke tömegéből és példának adja elénk a személyes történésüket. Ennek az asszonynak a mélységes hite és alázata, amellyel a názáreti Tanítónak válaszol nemcsak őt hatja meg, hanem számunkra is maradandó példát állít. Jézus Krisztus pedig meggyógyítja a gonosz lélektől megszállt leányt anélkül, hogy akár csak a közelébe is ment volna. Ez ebben a csodában a legfélelmetesebb és legcsodálatosabb. Nem számít neki sem tér, sem idő, elég, ha akarja, és a dolog megtörténik, elég, ha kérik, és a segítség bárhová eljut időn és téren keresztül. Jézus Krisztusnak ez a csodája végleg eloszlat minden kételyt az irányba, hogy vajon kiknek szól az ő küldetése, az ő Messiási munkássága. Azt is megtudjuk, hogy a közbenjáró imának milyen félelmetes ereje és hatékonysága van Istennél. Az ima pedig, amely Istenhez száll, mindig meghallgatásra talál, mindig elindít egy kedvező folyamatot, mindig hatással van arra, akiért kérik, de még arra is, aki kéri. Ma Szent Benedek testvérének, húgának régiesen Kolosnak az emléknapja van. Ha valaki mestere volt az imának, akkor Szent Skolasztika valóban az imádság és a lelki beszélgetés embere, aki Istenhez akar közelebb kerülni testvére segítségével. Ha figyelünk egymásra, megláthatjuk Isten akaratát a másik, a hozzánk közelálló szükségében.

Szent Skolasztika a nyugati szerzetesség alapítójának, Szent Benedeknek volt az ikertestvére. Fiatalon az Úr szolgálatára adta magát. Eleinte otthon élt, majd testvére példájára kolostorba kívánkozott. Benedek Piombariolában egy kis zárdát épített számára, de ez rövidesen kicsinek bizonyult. Sokat böjtölt, imádkozott, és fáradhatatlanul tevékenykedett az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában. Szerette a magányt, még testvérével is évente csak egyszer találkozott. Egy alkalommal Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk. Csak könyörögve kérte: ,,Ne távozz el tőlem, ha beáll az éjszaka. Beszélgessünk hajnalhasadásig a mennyei örömökről!''

Benedek elcsodálkozott: ,,Hogyan beszélhetsz így, nővérem? Teljességgel lehetetlen, hogy az éjszakát a kolostoron kívül töltsem!''

Skolasztika nem válaszolt. Úgysem tudta volna bátyját rávenni, hogy ne tartsa meg a regulát. Ezért Istenhez fordult könyörgő imádságával. Arcát tenyerébe rejtette, fejét az asztalra hajtotta. Amikor ismét föltekintett, az ég elsötétült. Felhőszakadásszerű eső zúdult alá, mennydörgések reszkettették meg a levegőt; senki sem kockáztathatta meg, hogy kimerészkedjék az ítéletidőbe.

Benedek méltatlankodva ugrott fel: ,,Nővérem, mit műveltél?'' Skolasztika mosolyogva vonta vissza a helyére: ,,Látod, amikor téged kértelek, nem hallgattál meg. Most Istenhez imádkoztam, és ő rögtön meghallgatott. Most meg tudod tenni!'' Ezzel a kedveskedéssel szemben Benedek ugyanolyan tehetetlen volt, mint a villámlással és az esővel szemben. Maradt tehát, és így hosszúra nyúlt a búcsúzás. Három nap múlva Benedek megtudta, hogy nővére örökre hazatért. Néhány testvér elhozta holttestét Montecassinóba. Ott abba a sziklasírba temették, amelyet Benedek magának készíttetett. Életét Nagy Szent Gergely pápa örökítette meg. Szent Skolasztika megértette és követte az Úr szavát. Tegyük mi is ezt Testvéreim kövessük mindig az Úr szavát, imádkozzunk, és szavaink jutalmaként mi is meggyógyulunk.

Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy mi, akiket ennek a szentségnek ereje táplál, Szent Skolasztika példájára téged mindennél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Évközi ötödik hét szerdája

Évközi ötödik hét szerdája

Alexandriai Szent Apollónia vértanú szűz emléknapja

Szent Mónika az édesanyák emlékezete

Jézus Krisztus szeret minket,

Vérével megváltott bűneinktől,

S Atyjának, az Istennek országává

És papjává tett bennünket.

Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.

Ámen!

Könyörögjünk!

Istenünk, te az egy, szent katolikus és apostoli Anyaszentegyházat a földön zarándokló helyi egyházakban teszed láthatóvá. Add meg népednek, hogy pásztorával eggyé forrjon, és úgy egyesüljön a Szentlélekben az evangélium és az Oltáriszentség által, hogy méltón képviselje Egyházad egyetemességét: jellé váljék a világ számára, és elvigye az emberek közé Krisztust. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sic et vos imprudentes estis?”

(Márk 7, 18b.)

„Hát még ti sem értitek?” A tegnapi evangéliumi részlet közvetlen folytatása, mint egy magyarázata a mai rész, amelyben Jézus Krisztus a tanítványainak és a hallgatóinak fejt ki. Emlékeztetőül Jézus Krisztus rámutat arra, hogy nem a külső dolgok teszik tisztátalanná az embert, hanem belső világa: gondolatai, vágyai, elhatározásai, nem önmagában az étel, vagy az ital, vagy a hely ahol azokat elfogyasztjuk, vagy éppen a mód, ahogyan azok el vannak készítve. A tisztáknak, akik lelkileg tiszták, azoknak minden tisztává válik, az étel, az ital, vagy a hely. Vallásosságukban, Istennel való kapcsolatban nem a külsőségekre, hanem a szív tisztaságára kell vigyáznunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus nem véletlenül helyez különösen nagy hangsúlyt ennek a kérdésnek a tisztázására, amely alapvetően meghatározta az ószövetségi zsidó nép szokásait, hagyományait. Kiinduló pontja lett az újszövetség tanainak, állásfoglalásának. Érdekes, de egyben jól jellemző dolog is, hogy a példabeszéd elhangzása után az apostolok nem értik, hogy Mesterük mit is akar ezzel mondani. Láthatóan az ószövetségi előírások és törvények teljesen gúzsba kötötték a tanítványok gondolkodását, és képtelennek bizonyultak arra, hogy elvonatkoztassanak attól, ami születésüktől fogva beléjük volt sulykolva. Nem véletlen tehát, hogy a zsidó nép körében nem vált teljesen általánossá az újszövetség tana, hogy nem keresztelkedtek meg, sőt még Jézus Krisztust sem ismerik el Isten Fiának. A zsidó nép ellenszegülése az új tannak szembetűnő és ez mind a mai napig így is van. Ezért volt az, hogy Isten elvesztette bizalmát a választott nép iránt és helyezte a hangsúlyt sokkal inkább a pogányság felé, mert azok sokkal könnyebben átlépték ezeket az akadályokat és tették magukévá az újeszmeiséget. Ma is a modern világban görcsösen ragaszkodik a zsidó nép ezekhez a zsidó törvényekhez, amelyeknek jelentős részét mind mai napig az úgynevezett tisztasági szabályok alkotják. Ezen előírások a külső, a testi tisztaságot célozzák meg, amelyek kötelezőek voltak a szertartások bemutatásához. Ugyanakkor ma sem foglalkoznak a lélek tisztaságával, a szív tisztaságával, amely egyébként szintén elengedhetetlen lenne akkor, amikor valaki áldozatával és imádságával Isten elé áll. De képzeljük csak el Testvéreim, hogy egy autószerelő például munkaközben, olajos kézzel nem mondhat el egy imát addig, amíg meg nem mosta könyékig a kezét? Nem életszerű és nem hihető, hogy Istennek e féle külsőségekre volna szüksége, amikor éppen a mi imáinkra, a mi könyörgéseinkre, a mi fohászainkra van szüksége, mert csak ezáltal tudja lemérni szívünknek és lelkünknek a jóravaló elszánt törekedését. Erre hívják fel a figyelmet, és erre tanítanak Jézus Krisztus szavai is, miszerint a szívünket kell megőriznünk mindenféle rossz szándéktól, mert valójában ezek akadályozzák azt, hogy istentiszteletünk kedves és elfogadható legyen a Mindenható Atyaisten előtt. Nem véletlen tehát, hogy a hegyi beszédben Jézus Krisztus a tiszta szívűeket azért nevezi boldogoknak, mert ők valóban megláthatják majd az Istent színről-színre. A zsidók gondolkodásmódja érdekesen alakult. Úgy vélték, hogy az ember önmagában érintetlen, és jó. Nem tudom, mennyire ismerték a Szentírásból az anyagvilág egyes fajtájának létrehozása után az Úr miért mondta ki: És látta az Úr, hogy amit éppen megteremtett, az jó, vagyis a céljának tökéletesen megfelel. Mindez a rossz belülről származik, és beszennyezi az embert”. Isten a kereszténység első éveiben Szent Péternek újra adott konkrét eligazítást, amikor a pogány Kornéliusz százados küldötteit kellett fogadnia, és háromszor szállt le előtte a minden állatfajt összefogó óriás bugyor. Elhangzott három ízben a parancs: „Kelj föl, Péter, öld és edd! De Péter azt mondta: Távol legyen tőlem, Uram, hiszen sohasem ettem semmiféle közönségeset és tisztátalant. De a hang újból másodszor is szólt hozzá: Amit Isten tisztává tett, azt te ne mondd közönségesnek. Ez háromszor is megismétlődött, aztán az edény felemelkedett az égbe”. Vigyázzunk a fogalmaink tisztaságára. Nemcsak Szent Péternek, hanem nekünk magunknak is újra és újra szükségünk van arra, hogy felismerjük a rossz nem kívülről kerül belénk, hanem bennünk gyökeredzik, csak a szívünk tisztaságával, annak gyökeres megváltoztatásával lehetünk képesek Jézus Krisztus szívének követésére. És, ha majd egyszer eljutunk mi is egy hozzá hasonló szintre, amikor már a mi kőszíveink helyett is hússzívek fognak bennünk dobogni, akkor Jézus Krisztus nem fogja feltenni nekünk is a kérdést, ahogy feltette apostolainak: „Hát még ti sem értitek?”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, add, hogy ebben az egyházközségben éljen és mindig fennmaradjon a hit sértetlensége és az erkölcsi élet tisztasága, a testvéri szeretet és az igaz vallásosság. És amint Fiad testével meg szavával folytonosan élteted, kormányozd is szüntelen gondviseléseddel. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Évközi ötödik hét keddje

Évközi ötödik hét keddje

Emiliáni Szent Jeromos áldozópap emléknapja

A Szent Őrzőangyalok emlékezete

Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek,

Ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké

Az Isten országa – mondja az Úr.

Könyörögjünk!

Istenünk, irgalmasság Atyja, te Emiliáni Szent Jeromosban oltalmazó és gondviselő atyát adtál az árváknak. Közbenjárására add, hogy hűségesen megőrizzük a fogadott fiúság kegyelmét, amely miatt gyermekeidnek hívnak minket, és azok is vagyunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Populus hic labiis me honorat, cor autem eorum longe est a me:”

(Márk 7, 6c.)

„Ez a nép ajkával tisztel engem, ám szíve távol van tőlem.” Nagyon igaz és őszinte szavak ezek. Sajnos nemcsak Izaiás próféta korának embereire illik rá pontosan, hanem Jézus Krisztus korának embereire is. A legmegdöbbentőbb nem az, hogy ez olyan időszakot ölel fel, amely több ezer évet takar, hanem az, hogy az azóta eltelt másik két ezer év alatt sem történt igazán gyökeres változás az emberek viselkedésében, a hithez való hozzáállásában. A mai márki evangéliumban Jézus Krisztus ezt a megállapítását nem egy különleges esettel vezeti be számunkra, hanem egy olyan egyszerű példával szemlélteti, mint az étkezéshez való hozzáállás. A kiválasztott nép, a zsidóság, de leginkább az írástudók a farizeusok az étkezéseknél megkülönböztették, hogy mi a tiszta és mi a tisztátalan. Általános zsidó szokás szerint a kezeket meg kell mosni, elsősorban nem egészségügyi, hanem vallási okból. Első látszatra itt egyértelműnek tűnő dologról van szó, hiszen a mai világban is illik kezet mosni minden étkezés előtt. Ma azonban az emberek nem vallási okból mosnak kezet, mint abban az időben, hanem azért, mert fizikai szennyeződés került ujjainkra. Abban az időben azonban azért mostak kezet, hogy látványosan, tüntetően jelezzék, hogy ők mások, mint a többi ember, hogy ők attól lesznek tiszták, hogy elkülönülnek a többi embertől. Istennek az adományokat csak tiszta edényben lehet odanyújtani, és adományait csak tiszta kézbe szabad fogadni. Ma igen közkedvelt és divatos áldozási forma lett a kézbeáldozás. Ha a kiválasztott nép és az ószövetség törvényeit akarnánk szem előtt, tartani akkor nem is kaphatnánk kézbe Jézus Krisztus szenttestét, mert esetlegesen tisztátalanok vagyunk. Jézus Krisztus nem akarja, hogy mi emberek ilyen merev módon ragaszkodjunk ősi hagyományokhoz, csak azért, hogy a látszatott fent tartsuk. Jézus Krisztus annak örül legjobban, ha akár kézbe, akár a nyelvünkre, de magunkhoz vesszük az ő testét és vérét. A nyelvünk lehet éppen olyan tisztátalan, mint a tenyerünk, hiszen nem csak attól lesz rajtunk szennyfolt, ami fizikai, hanem attól is, ami a szánkon kiejtünk, vagy a szívünkkel megérzünk, nem is beszélve arról, hogy amit esetlegesen agyunkkal kigondolunk. A gondolatainkat nem moshatjuk meg másként csak a szentgyónás és a helyes krisztusi élet mindennapi használatával, mert víz azt nem teheti tisztává, amit a lélek, vagy az agy a gondolattal beszennyez. Napjainkban, amikor sokan nem tartják tiszteletben a törvényeket és azokban csupán egyéni szabadságuk korlátozását látják, bizonyára szívesen felhasználnák egyesek érvként Jézus példáját is, hiszen a farizeusok megítélése szerint nem tartotta meg a törvényeket és azokat nem tanította meg követőinek. A mai evangéliumban éppen ezt vetik Jézus szemére ellenfelei, akik egyébként arra törekszenek, hogy mindent pontosan betartsanak, amit a törvény előír számunkra.
Jézus azonban nem a hagyományok ellen van. Nem törli el az előírásokat, hanem rávilágít azok igazi értelmére. Az isteni parancsokat állítja az első helyre, amelyek az emberi törvények alapját is képezik. A vallási előírások pontos megtartása azonban teljesen hiábavaló, ha nem az Isten iránti szeretetből fakad, vagy ha erre hivatkozva valaki nem segít embertársának. A kétszínűség és a látszatra törekvés mindannyiunkat megkísért. Isten azonban jól ismeri szívünk szándékait. Jó dolog, ha a harcos tudja, hogy ki az ellensége. Sokszor azonban olyan ellenféllel kell megküzdenünk, amely nem látható. A zsidóság, a zsidók vezetői, a gazdag liberális nomenklatura már akkor és ma is ezt a módszert használja arra, hogy legnagyobb ellenlábasát a katolikus egyházat támadja és lejárassa. Az utóbbi időkben az Egyházmegyénk sorozatosan került támadások kereszttűzébe olyan vádakkal, amelyek megfoghatatlanok, mégis súlyosak. A láthatatlan ellenfél nagyon jól tudta, hogy elsőként a főpásztort kell eltávolítani, lejáratni és akkor a többi pásztor is támadható, kiszolgáltatott lesz. Ez zajlik jelenleg a mi környezetünkben és a média befolyásoló hatását kihasználva újabb és újabb lelkipásztorokat fognak befeketíteni. Jézus megtisztítja látásmódunkat, amikor arra figyelmeztet, hogy nem az szennyezi be az embert, amit megeszik. Nekünk ma azt is tudnunk kell, hogy nem szabad mindent elhinni és tényként kezelnünk, amit a hírekben bemondanak. Attól, hogy azt sok újságban és hírekben elmondják attól még nem biztos, hogy igaz is. Mindig meg kell vizsgálnunk a tényeket, mert különben elhamarkodottan ítélkezünk ártatlan emberek, papok felett. Az is igaz, mindnyájan tudjuk azonban tapasztalatból, hogy könnyebb a rosszat a külső körülményekre hárítani, mint önmagunkban felkutatni és gyökerestől kiszakítani. Jézus erre az utóbbi, nehezebb, de hatékonyabb magatartásra, figyelmeztet bennünket. A szívünket tisztítsuk meg, és ne az étkezési törvények betartásától várjuk lelkünk tisztaságát. Hogyan tisztíthatjuk meg a szívünket? Bűnbánatban és alázatban befogadva az Igazat. Gondolat-, érzelem – és akaratvilágunkat Jézus élete hassa át. Ne legyünk képmutatóak, ne ítéljünk el rögtön mások szavára embereket, hanem elsőként nézzünk magunkba és csak aztán hozzunk döntést és ítéletet. Családos ember lévén, gyermekeim is vannak, akiket születésüktől kezdve folyamatosan filmeztünk és fotóztunk. Így vannak gyermekeinkről ruhátlan csecsemőkorú képeink, amelyeket időnként végignézzünk az albumban, vagy éppen a számítógépünkön. Ettől azonban még nem leszünk pedofilok, pedig olykor még a barátainknak is bemutatjuk ezeket a képeket és összevetjük azokat az ő képeikkel. Nyilván nem papokkal nézegetjük ezeket, de előfordult, hogy bérmakeresztapám is megnézte a leányaim képeinek albumait, pedig ő éppen pap volt, ettől őt még nem tartottam pedofilnak. Ismertem a bólyi atyát is igaz csak futólag, de nem hiszem, hogy olyan ember és pap lett volna, aki ezt a gyakorlatot folytatta volna. Ma a vádlókat a törvény nem engedi, hogy vádoljuk, pedig kicsit őket is meg kellene vizsgálni, hogy vajon teljesen bűntelenek-e. Csakhogy ezekben az esetekben nem is tudjuk, hogy konkrétan kik a vádlók, mert arcukat elrejtik, megbújnak az írástudók és a farizeusok álarca mögött. Izaijás próféta jövendölése több, mint találó: „Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem.”

Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, adjon erőt nekünk ez a szent lakoma, hogy szentjeid példája nyomán a testvéri szeretet és az igazság fénye szívünkben és tetteinkben is felragyogjon. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Évközi ötödik hét hétfője

Évközi ötödik hét hétfője

Corbiei Szent Coletta klarissza apáca emléknapja

Munkás Szent József emlékezete

A tanítványok egy szívvel, egy lélekkel,

Állhatatosan imádkoztak Máriával, Jézus Anyjával.

Könyörögjünk!

Istenük, irgalmasság Atyja, egyszülött Fiad, a keresztfán függve Anyját, a Boldogságos Szűz Máriát a mi Anyánkká is tette. Add, kérünk, hogy a Szűzanya szerető közbenjárására Egyházad napról-napra termékenyebb legyen, szent utódoknak örvendjen, és a népek minden családját anyai keblére ölelje. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et quotquot tangebant eum, salvi fiebant.”

(Márk 6, 56e.)

„Aki csak megérintette, meggyógyult.” Adja hírül számunkra Márk evangélista a mai szentírási szakasz végén. A Márki evangélium a tegnapi nap folyamán megszakadt, ott Máté evangélista írását vettük. Az átugrott szakasz a kenyérszaporítás története volt, amelyet máshol és máskor értelmezünk, de történetileg és időrendileg idetartozott. A kenyérszaporításban Jézus Krisztus ugyan jóllakatta a hatalmas ember tömeget, de ettől sem a nép, sem a tanítványok nem értették meg igazán annak mélyebb értelmét, jelentését. A nagyon nagy csoda, az éhező szájak betömése, a korgó gyomrok lecsillapítása olyan nagy léptékű tett volt, hogy egyszerű emberi értelemmel aligha lehetett azonnal feldolgozni, megérteni. A mai Evangéliumban is sok csodáról hallunk, de igen csak nagy körvonalakban és a meggyógyítottak hitéről, lelkiállapotáról, bajairól semmit sem tudunk meg, csak igen nagy általánosságban. Kicsit ez az időszak, ezek a napok, hetek úgy tűnnek, mintha Jézus Krisztus futószalagon gyártaná és adná oda az embereknek csodatevő erejét. A tömeg pedig pontosan erre számít, Jézus Krisztus gyógyító erejére, anélkül, hogy őket is csak egy pillanatra is érdekelné Jézus Krisztus személyének titka, csodálatos erejének forrása, és az ok, és a miért. Az is meglepő Testvéreim számunkra, hogy ebben az időszakban maga Jézus Krisztus sem kéri számon a meggyógyítottaktól még a hitüket sem. Segít rajtuk feltételek nélkül. És ez Krisztusban szeretett Testvéreim sokkal nagyobb csoda, mint több ezer ember kenyérrel és hallal való táplálása. És Urunk persze et sem teszi ok nélkül. A tanítványoknak szól ez az üzenet is, hogy tanulják meg tőle, hogy nem csak azokon kell segítenünk, akik a mi oldalunkon állnak, hanem mindenkin, aki csak egy kis, parányi segítségre is szorul. Az Evangélium és Üdvözítőnk isteni ereje nem csak a keresztényeknek, nem csak katolikusoknak, nem csak ennek, vagy annak szól, a mi emberi elbírálásunk alapján, hanem minden egyes embernek legyen az bármilyen felekezetű, legyen az jó, vagy rossz, hívő, vagy hitetlen, bűnös, vagy bűntelen. Ha nem így tenne, ha nem így kellene lennie, semmit sem érne az Evangélium, vagy a mi hitünk, mert nem kezdhetjük azzal a szeretett törvényét, hogy ezt, vagy azt kizárunk abból, mert nekünk nem szimpatikus, vagy nem tetszik. Isten szeretetében nincsenek korlátok, nincsenek feltételek, csak gyógyítás van és szeretett. Az Egyház a liturgiában folytatja az ötödik vasárnapi evangélium misztikus vonatkozásainak bemutatását. A történteket leírja, előadja az evangélista: Jézus csodálatosan szerette az akkori betegeket, de elbeszélése túlmutat időn, tájakon, embereken, és előre mutat a történelemjövendő századaira: ránk. Ugyanaz marad Jézus a mi számunkra is, mint volt földön jártában. Az előzményekben Márk evangélista elmondja, hogy az Úr öt kenyérrel és két halacskával jóllakat tízezer embert a pusztában, mert éhesek voltak, és nem lehetett a környéken ennivalót venni. Megsajnálta a tömeget. Ezzel megmutatta nekik isteni jóságát és hatalmát. Másnap hajnalban a vízen járt. Tanítványainak bámulatán túl jelezte nekünk: hatalma van elvenni teste tömegét és súlyát: Annyira szaporítja testét, amennyire szükség lesz, hogy az Eukarisztiában mindenki magához vehesse Őt magát a szentáldozásban, és ne kelljen kétségben maradnia a kutató értelemnek, hogy a pici ostyában az egész Jézust fogadta be szívébe az áldozó. Ugyanezt a célt szolgálja a ma olvasott történet is. Amikor Genezáret földjén kikötnek, kiszállnak, a ritkán lakott vidéken futótűzként terjed a híre: itt van a földjükön a Názáreti Jézus! Vitték hozzá a betegeket, amerre csak járt-kelt. De Ő maga is felkereste a falvakat, tanyákat, meggyógyította betegeiket. Éltek is az alkalommal: „az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak”. (56)Jézus jóakarata határtalan, de ragaszkodott ahhoz, hogy vele érintkezzenek a gyógyulni vágyók. Vajon miért? Mert jelezni akarta nekünk is, hogy Ő élete igen, nagy ajándékát készíti elő arra az időre, amikor már látható alakban nem él a földön. A mindenkor élő, szenvedő, gyenge embereken akkor is saját testével akar segíteni, hiszen azzal örökre és elválaszthatatlanul össze van kötve isteni természete, és amint a megváltást isteni ereje a teste feláldozása révén vitte végbe, úgy adja a megváltás kegyelmeit is Testének titokzatos jelenlétével, amikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük. Ott már nem tudja érzékelhetően kezét nyújtani a gyógyításhoz, ruhája sincs, amit látványosan megérinthetnénk, de a szent színek, amik rejtik Őt, érinthetők akár a nyelvünkkel, akár tenyerünkkel fogadjuk magunkhoz. Nos tehát jönnek a világ minden tájára Jézus tanítványai. Nekik parancsba adta az utolsóvacsorán, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (Lk 22,19) Azt is parancsolta, hogy „menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. (Mk 16,15) Bárhová érkeznek, sem őket nem ismerik, sem Jézust, akit hirdetnek. De elmondják az evangéliumot, hogy Jézus itt járt a földön, hozta az igazság és szeretet tanítását, árasztotta magából segítő kegyelmeit, szenvedett és meghalt értünk, aztán visszament az égbe. De titokzatosan itt maradt köztünk. Elrejtőzik a kenyér és bor színe alá, mert azt akarja, hogy ne csak megérintsük Őt, hanem a szívünkbe akar költözni. Ennyire szeret titeket is! Minden jót megad nektek is, ha hisztek benne. Most is nagyon sok a beteg testben és lélekben is. Nekünk, Jézus Krisztus híveinek és barátainak kell többet fáradoznunk, hogy elhíreszteljük: a Názáreti Jézus most is itt van köztünk, keressétek Őt, és Ő meggyógyít benneteket, a sátánt pedig kiűzi határainkból, mert akit csak megérint szeretete az meggyógyul.

Imádkozzunk:

Istenünk, magunkhoz vettük megváltásunk és örök életünk zálogát. Esdve kérünk, hogy Szűz Mária anyai oltalma alatt Egyházad az evangélium jó hírével minden nemzetet megszenteljen, és a Szentlélek kiárasztásával az egész földkerekséget betöltse. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Évközi ötödik vasárnap

Évközi ötödik vasárnap

Cezáreai Szent Dorottya vértanú szűz emléknapja

A Mindenható Atyaisten emlékezete

Jöjjetek, boruljunk le,

Hódoljunk Urunk és alkotónk előtt,

Mert ő a mi Urunk, Istenünk.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, őrizd szüntelen jóságoddal Egyházadat, és erősítsd mindenkor oltalmaddal, mert csak a te kegyelmedre hagyatkozhat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vos estis sal terræ.”

(Máté 5, 13a.)

„Ti vagytok a föld sója.” Hangzik el a mai Mátéi evangélium bevezető mondata, amelyben Jézus Krisztus tanítványainak kimondja, hogy minek is tartja ő, az Isten Fia az embereket. Látszólag, első hallásra úgy gondolná az ember, hogy Jézus Krisztus némiképpen lekicsinyli az embereket, amikor ehhez az apró kristályhoz hasonlítja. Az embereknek úgy-e sokkal jobban tetszene, jobban hízelegne az önérzetének, ha már a kristály hasonlatnál maradnánk, inkább lenne az ember a gyémánthoz hasonlatos. Érezhető és kézzel tapintható a különbség. Vajon kicserélné fel a gyémántot a sóra? Valószínűleg senki. Pedig valaha a só is igen értékes árú cikknek számított. A mai modern korban úgy-e már csak a gyémántot tartják számon, a sót alig. Pedig Jézus Krisztus nem le kicsinyleni akarja ezzel az embert, hanem ellenkezőleg ez igen komoly dicséretnek számított abban a korban. Ha a két szót összekapcsoljuk - a föld sója – akkor újabb kérdések merülnek fel bennünk. Mit jelent a föld sójának lenni? Képzeljük csak el Testvéreim a föld bolygót, ahogy szépen burjánzik rajta mindenféle élet, vannak szép nővények, gyönyörű fák, ritkábbnál-ritkább állatok, madarak és rovarok, de nincsen rajta emberi élet. A bolygó kicsit olyan lenne, mintha önmagáért akarna létezni, és valószínűleg a szépségen túl, semmi más értelme nem lenne. Ugyan ilyen ásvány a gyémánt is, nagyon szép, de csak önmagában, mert igazi boldogságot képtelen lenne okozni. A gazdagok egy hónapban egyszer pár órára a nyakukba tennék, vagy ujjukra húznák, de máskor egy sötét széf mélyén, jól eldugva pihenne. Ezzel szemben a só, ha csak az egyik étkezésünkből maradna, bizony éhen maradnánk és pár nap elteltével már sokkal jobban hiányozna, mint a széfbe rejtett gyémánt. Ez tehát a földön, a föld ökorendszerében az ember, az élet, a föld sója. És, hogy ez mennyire igaz, erről van egy magyar népmese is Benedek Elek tollából:

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány.
- Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.
- Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utánamegy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt.
Újra kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogvaszepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no ... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb.
Mondta egyszer a király:
- Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!
- Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ebből a látszólag gyermekeknek szóló meséből mi felnőttek is nagyon sok dolgot tanulhatunk. Isten által az embernek rendeltetése és küldetése van. A keresztényekét, a miénket, Jézus két példával világítja meg. Mindkettő jó illik a téli hangulatba. Naponta türelemmel távolítom el a nadrágomról a fehér foltokat, amelyet a hóba taposott só hagy szárán. Elgondolkozom. A latyakba tiport só valahol hasznos, hisz megolvad tőle a hó, a jég, és talán így nem esik el a sok öreg néni szomszédságunkban. Persze ára is van: a virágágyas széléről a gyep közepére kellett átültetnem a korábban szegélyként szolgáló virágokat, mert tavaly elpusztultak a havat olvasztó sótól. A sok só tehát gyilkos is lehet. Bizony, ahelyett, hogy ízessé tennénk embertársaink napjait, mi is lehetünk bosszúság oka. Itt megmutatkoznak küldetésünk korlátai. Talán ezért, mielőtt teljesen elbizonytalanodnánk, hogy valójában mennyi só is kell a tálba, vegyük szemügyre a másik találó képet! Mindenkinek kell világítanunk! Nemde, itt az újabb hiányosságunk. Többnyire jól elvagyunk egymás között. A véka alatt. Így „jótetteink” is láthatatlanok maradnak. Kár ezért a mindenkori médiát hibáztatni, mondván: „miért nem írnak rólunk?” Tegyük hát láthatóvá a jót. Jót tenni jó. Ezt tudjuk, mert mondták nekünk. Láttatni a jót azonban szintén jó. Mert az így láthatóvá váló jó a Jó. Nem rólunk szól, hanem az Atyáról. Legyünk hát Krisztusban szeretett Testvéreim valóban a föld csippetnyi sója, de nem csak a földé, nemcsak a saját családunké, hanem minden emberé, akivel életünk során kapcsolatba kerülünk.

Imádkozzunk:

Istenünk, te egy kenyérből adtál ennünk, és egy kehelyből adtál innunk. Segíts, hogy egyek legyünk Krisztusban, ér örömmel munkálkodjunk az egész világ üdvösségén. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Bíró László püspök levele a családokhoz 2.

Hívom a családokat a Család évében, 2011 februárjában - Bíró László püspök levele

Egymás felé indulva.

Ameddig csak vissza tudunk tekinteni a múltba, láthatjuk, hogy a társadalom élete mindig a családokra támaszkodva szerveződött. A család volt az a legkisebb szervezet, amelyben az egyének élete kibontakozott, ahol gondoskodtak mindenkinek a testi-lelki szükségleteiről, családokból alakultak ki a törzsek, majd a nemzetek. Az érett korú emberek kiléptek családjukból, új családot alapítottak, és így fejlődött a társadalom. A párválasztást sok különböző szempont befolyásolta, az egyéni vonzalmat megelőzték a gazdasági, dinasztikus, hatalmi, stb. szempontok, csak alig száz éve érvényesülhet az egyének szabad akarata. A modern kor emberét - általában - semmi és senki nem kényszerítheti házasságkötésre, hallgathat a szívére, és szabadon küzdhet azért, hogy szíve választottjával alapíthasson családot.

Az is veszélyes, ha a házasságot minden józan, ésszerű szempont mellőzésével kötik meg. Mondjatok példát olyan esetekre, amikor bármennyire is lángoló a szerelem, nem ajánlatos házasságot kötni!

A családalapítás küzdelemmel jár, a boldog, sikeres családi élet nem pottyan senkinek az ölébe. A tartós, boldogító kapcsolat iránti vágyat Isten mindegyikünk szívébe beoltotta, és elgondolta boldogulásunk útját. Ennek a vágynak a beteljesüléséért azonban meg kell küzdenünk. Isten szabad akaratot adott nekünk, dönthetünk saját életünkről, választhatunk: megvalósítjuk-e a nekünk - és csak nekünk - készített, a mi egyéniségünkre szabott élettervet, vagy megyünk a magunk feje után, esetleg nem is döntünk, csak élünk egyik napról a másikra.

Isten szeret minket, a javunkat akarja, amikor - még születésünk - előtt megálmodott minket, valami nagyon szépet és jót szánt nekünk. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy magukat tartva a legbölcsebbnek, legügyesebbnek sorsuk alakításában csak magukra akarnak hagyatkozni; mások meg dolgaik alakulását a "szerencsétől", a "véletlentől" várják. II. János Pál mondja: "Az önelégült ember úgy él, mintha Isten nem létezne" (EE 9). Pedig Isten szeretetével nem csak személyünket, hanem egész életutunkat megálmodta, és ha úgy látta jónak, megálmodta azt a másikat is, akinek magunkat odaajándékozva beteljesedhet életünk. Fogadjuk el alázattal Isten tervét abban a biztos tudatban, hogy ez a lehető legjobb terv. Keressük meg az "én"-t, és - ha ez az utunk -, induljunk a "te" keresésére. Aki még nem ismerte fel Isten vele kapcsolatos tervét, aki nem tudja, hogy kicsoda, akinek nincs határozott elképzelése saját jövőjéről és fenntartja magának a jogot, hogy életútján a körülmények hatására szabadon változtatgasson, nehezen találhat rá az életét megoldó kapcsolatra. Ha az egymás felé induló fiataloknak nincs határozott hivatás-, sőt küldetéstudatuk, jövőképük bizonytalan, nagy a veszélye annak, hogy csak alkalmi, ideig-óráig tartó, csupán a kellemes időtöltésre irányuló kapcsolatok alakulnak ki. Az ilyen kapcsolatok pedig nem elégítik ki a szív vágyát. Imában, elmélkedésben figyeljünk Istenre, az őt kitartóan keresők megkapják útmutatását. Aki meri sorsát Istenre bízni, az biztosan felismeri hivatását, küldetését.

Mi segít hivatásunk felismerésében? Hogyan járul hozzá a közösség, a család, a baráti kör hivatásunk felismeréséhez?

A magunkkal való küzdelem másik frontja az önismeretre irányul. Tudnom kell, hogy ki vagyok, és mi lakik bennem, nem árulhatok zsákbamacskát annak, aki felé indulni szeretnék. Hozzátartozik ehhez a nemzeti, vallási, nemi identitás-tudat, és az identitáshoz tartozó viselkedési kultúra. Emberi méltóságunk forrása istenképiségünk, csak a saját és a másik méltóságának tudatában és azt tiszteletben tartva kereshetjük meg társunkat. Az a fiú, aki nem tudja, hogy milyen apa szeretne lenni, nem tud perspektívát nyújtani az anyaságra vágyó lánynak. Az önmagunkról alkotott határozott elképzelés azért is fontos napjainkban, mert a sok felbomló, sikertelen házasság példája miatt kevés a példaképül választható apa, anya és család. "Hogyan ígérhetnék holtig tartó hűséget, amikor látom, hogy körülöttem a házasságok alig érik meg a tízéves házassági évfordulót? Miért épp az én szerelmem tarthatna évtizedekig?" - panaszolta nemrég egy fiatal férfi lelki atyjának. "Ha igazán szereted, akarj hűséges lenni!" - válaszolta az atya. Aquinói Szent Tamás kifejezésével élve a szeretet a különbözőségeket egyesítő erő, a virtus unitiva; és az egymáshoz való viszonyulásban egyedül ez felel meg az emberi méltóságnak. A hűség valójában a szerelem csúcspontja, ez emeli a szerelmet olyan szintre, hogy az újra és újra feléledjen, még ha az ember tudatilag, pillanatnyi benyomásként sokszor el is nyomja az érzést magában. A hűség kötelék két ember között, ha őszintén akarják, az idő vasfoga sem ejthet rajta csorbát.

Beszéljétek meg, kik a példaképeitek, és miért őket választottátok? Kérdezzétek meg szüleiteket, idősebb rokonaitokat: kik voltak az ő példaképeik?

Korunkban összezavarodtak a normák és értékek, nincsenek példaértékű viselkedés- és szemléletminták. Minden ember egyedi és megismételhetetlen, önálló személy, ugyanakkor társas lény, csak kapcsolataiban tud kiteljesedni. Az ember segítségre szorul, hogy megtalálja a helyes arányokat az önállóság és a társas lét között. Amikor az "én" és a "te" elindul a "mi" felé, változik a szabad individuum és a kapcsolataiban élő személy közötti egyensúly is. Nem könnyű az egyensúly megtalálása a jogos egyéni érdek és a másik javának akarása, azaz a szeretet szolgálata között. Gyakran ütközik az egyéni érdek a mindenki érdekében álló közjóval is.

A fiatalok gyakran szabadságukat látják veszélyben, amikor egy kapcsolat mellett elköteleződnek. Valójában az elköteleződés teszi az embert szabaddá, függetlenné szeszélyeitől, pillanatnyi hangulataitól, a véletlen szerencsétől. Amikor egy kapcsolat elkezdődik, joggal merül fel a kérdés: hasznos-e nekem ez, illetve használok-e ezzel másnak? Fontos azonban, hogy a hasznosság ne legyen az egyedüli szempont, az élethivatás teljesítése előbbre való. Talán a legnagyobb gondot az okozza, hogy korunk szekularizált világában sok minden megengedett és törvényes, ami azonban nem erkölcsös. Elég csak a többféle "törvényes" párkapcsolatra gondolni, ezek közül azonban csak az egy férfi és egy nő által kötött házasság az, ami a társadalomnak és az egyénnek egyaránt a javát szolgálja. Az ilyen erkölcsi kérdésekben mindig tartsuk szem előtt azt, hogy az Élet Kultúráját szolgáljuk, hivatásunk, hogy "az élet népe és az életet szolgáló nép" (EV 6,) legyünk.

Hogyan látjátok: mi fenyegeti ma leginkább az Élet Kultúráját?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke