Húsvét ötödik hét vasárnap

Húsvét ötödik hét vasárnap

A Jelenések könyve 21-22. fejezetének legfontosabb képe az égi Jeruzsálem, a mennyei város, ahová Isten minden népből és nemzetből összegyűjti azokat, akiket üdvözített. Az újjáteremtett világ jelképe ez, új és végtelenbe nagyított mása annak a kertnek, amelyet valaha Édenben ültetett a Teremtő. Az égi Jeruzsálemben jelen van az Isten, annyira, hogy templomra már nincs is szükség, és itt folyik az élet vizének folyója.

Húsvét 5. vasárnapján ennek a pazar látomásnak a bevezető sorait olvassuk. A szöveg formailag két részre osztható. Az első látomásokról, a második hanghallásokról tudósít. A próféta belemerül az eseményekbe, olvasóinak ezt a teljességet akarja átadni. A látás a szépséget érzékelteti, csodálatot kelt, a képzelőerőt mozgósítja, a hallás a megértést, az emlékezetet.

„Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúlt, és a tenger sem volt többé.” Az apokaliptika szívesen beszélt a fennálló világ teljes megszűnéséről és egy teljesen új világ teremtéséről (vö. Iz 65,17; 66,22; 2Pt 3,13). A Biblia által elbeszélt idő a világ teremtésével kezdődött, benne az ég és a föld különválasztásával. Most ehhez fogható, rendkívüli jelentőségű esemény kezdődik. Az ég és a föld a teremtés teljessége, helye mindannak, ami a világban végbemegy. Ahogy olyan gyakran a Bibliában, a szavak értelme először itt is az, hogy Isten betartja ígéretét, végre felel mindazoknak, akik olyan régóta várják ígéreteinek beteljesedését. A tenger az ókori mítoszokban gyakran Isten ellensége. Hogy „nincs többé”, azt jelenti, minden ellenszegülés megszűnt a világban.

A látomás azonban talán ennél is konkrétabb módon akar szólni az új életről és új világról, amelyet Isten ad. Az ég és a föld a Jelenések könyvében nem annyira fizikai valóság, mint inkább kozmikus mozivászon, amelyen a látnok az eseményeket figyeli. A csapások gyakran felülről érkeznek, harsonázó angyaloktól, lezuhanó csillagoktól indulnak el. Ahogy Jézus mondta: „Jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban…” (Lk 21,25). Amikor a látnok a Jelenések könyvének végén váratlanul új eget és új földet lát, akkor nemcsak az arcokról törlik le a könnyet, hanem az egész megdöbbentő képernyőről az összes vért, könnyet és szenvedést, amely addig betöltötte. A föld a Jelenések könyvében véráztatta föld, amely nemcsak Ábel vérét itta be, mint réges-régen, az emberek történetének kezdetén, hanem annyi hitvallóét, annyi prófétáét is. Ahogy a vízözön eltörölte az emberek addigi gonoszságát, és az erőszak diadala után az emberiség új esélyt kapott, úgy jelent az új ég és új föld új lehetőséget, új életet, tiszta, kék eget, szépséget és reményt (vö. a keresztényekről 2Kor 5,17; Gal 6,15 is).

Az új ég és új föld hátterében felülről száll alá (vö. Jak 3,15.17) a mennyei Jeruzsálem, amely „szép, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony.” A menyegző képei a könyv korábbi fejezeteihez tartoznak (vö. Jel 19,7). Itt csupán utalás történik arra, hogy a beteljesedett közösség képe felülről való, Istentől ajándékba kapott valóság. Emellett Istennek szóló valóság, vagyis a szép Istennek szép, valaki iránti szeretetében szép. Harmadszor pedig egy város a szép, a kapcsolatok sokasága, az egymás iránti elköteleződés gazdagsága, az összetartozás igazsága. Jeruzsálem a teremtés párja. Ha Isten új eget és új földet teremt, ezzel mintegy párhuzamosan újrakezdi kiválasztó művét is, a teremtés mellett a szövetségkötés ünnepét, megújítását.

A Jelenések könyvében Isten maga mindössze két alkalommal szólal meg. „Én vagyok az alfa és az ómega”, a kezdet és a vég, mondja a Feltámadott az első fejezetben. Végül itt, a könyv végén, megerősítve a látottakat: „Nézd, újjá alkotok mindent.” Mi ez? Isten a látnok mellé áll, őt biztatja. Ugyanakkor tele van örömmel. Maga is gyönyörködik tervében, az összetartozás, a szeretet és béke győzelmében.