Ferenc pápa: Isten szentségének tükröződnie kell tetteinkben, életünkben!
Február 27-én a Szentatya folytatta az Úr imájáról szóló katekézissorozatát. A Miatyánk első kéréséről elmélkedett: „Szenteltessék meg a te neved!” Hangsúlyozta, hogy Isten szentsége terjedőben lévő erő, és terjedésében nekünk is nélkülözhetetlen szerepünk van.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Szemlátomást
a tél távozóban van, ezért visszajöttünk a [Szent Péter] térre. Isten hozott
benneteket a téren!
Felfedező
utunkon, amikor újra felfedezzük a Miatyánk imádságot, ma a hét kérés közül az
elsőt fogjuk mélyebben átgondolni, ez pedig a „szenteltessék meg a te neved”.
A
Miatyánk hét kérésből áll, melyeket könnyen oszthatjuk két csoportra. Az első
három középpontjában az Atyaisten „te”-je áll; a további négy kérés középpontjában
a „mi” és az emberi szükségletek állnak. Az első részben Jézus minket vezet be
az ő vágyaiba, melyek mind az Atyára irányulnak: „szenteltessék meg a te
neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te
akaratod”; a második részben Ő az, aki belénk lép, és a mi
szükségleteink tolmácsává válik, ilyenek: a mindennapi kenyér, bűneink
bocsánata, segítség a kísértésben és szabadulás a gonosztól.
Ez
minden keresztény imádság felépítése – mondhatni minden emberi imádságé –,
amelyhez mindig hozzátartozik, egyrészt, Istennek, az ő misztériumának,
szépségének és jóságának szemlélése, másrészt annak őszinte
és bátor kérése,
amire szükségünk van ahhoz, hogy éljünk és jól éljünk. Így, a maga
egyszerűségében és lényegre összpontosításában a Miatyánk arra tanítja az imádkozó
embereket, hogy ne szaporítsák hiábavalóan a szót, mert – ahogy Jézus mondja –
„tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle” (Mt 6,
8).
Amikor
Istennel beszélünk, ezt nem azért tesszük, hogy felfedjük neki, mi van a
szívünkben: ő sokkal jobban tudja, mint mi magunk! Ha Isten titok is számunkra,
mi nem vagyunk rejtély az ő szemében (vö. Zsolt 139,1–4). Isten olyan, mint
azok az anyák, akiknek elég egy pillantás ahhoz, hogy mindent értsenek
gyermekeikből: hogy boldogok vagy szomorúak, őszinték vagy rejtegetnek valamit…
A
keresztény imádság első lépése tehát az, hogy átadjuk magunkat Istennek,
rábízzuk magunkat az ő gondviselésére. Olyan, mintha azt mondanám: „Uram, te
mindent tudsz, arra sincs szükség, hogy elmeséljem neked fájdalmamat, csak azt
kérem, légy itt mellettem: te vagy az én reményem.” Érdekes megfigyelni, hogy
Jézus a hegyi beszédben közvetlenül a „Miatyánk” szövegének átadása után arra
buzdít bennünket, hogy ne aggódjunk, ne aggodalmaskodjunk a tárgyi dolgok
miatt. Ellentmondásnak tűnik: először azt tanítja nekünk, hogy kérjük a
mindennapi kenyeret, azután pedig azt mondja: „Ne aggodalmaskodjatok tehát:
»Mit együnk?«, »Mit igyunk?«, »Mit vegyünk magunkra?«!” (Mt 6,31). Az
ellentmondás csak látszólagos: a keresztény ember kérései az Atyába vetett
bizalmat fejezik ki; és éppen ez a bizalom teszi lehetővé, hogy aggódás és
nyugtalanság nélkül kérjük azt, amire szükségünk van.
Ezért
imádkozunk így: „Szenteltessék meg a te neved!” Ebből a kérésből – az elsőből:
„Szenteltessék meg a te neved!” – kihalljuk Jézus egész csodálatát az Atya
szépsége és nagysága iránt, és azt a vágyát, hogy mindenki elismerje és
szeresse őt olyannak, amilyen valójában. Ugyanakkor azért esdeklünk, hogy az ő
neve bennünk, családunkban, közösségünkben, az egész világon szenteltessék meg.
Isten az, aki megszentel, aki szeretettel átalakít bennünket, ugyanakkor nekünk
is szerepünk van, mi vagyunk azok, akik tanúságtételünkön keresztül
kinyilvánítjuk Isten szentségét a világban, jelenvalóvá téve az ő nevét. Isten
szent, de ha mi nem vagyunk szentek, ha a mi életünk nem szent, az súlyos
inkoherencia! Isten szentségének tükröződnie kell tetteinkben, életünkben! „Én
keresztény vagyok, Isten szent, de én rengeteg csúnya dolgot teszek”, nem, ez
semmit nem használ, sőt ártalmas is, mert megbotránkoztat és nem segít
[másokat].
Isten
szentsége terjedőben lévő erő, és mi azért könyörgünk, hogy gyorsan bontsa le
világunk gátjait. Amikor Jézus prédikálni kezd, az első, aki megfizeti ennek
következményeit, a gonosz, aki a világot sújtja. A gonosz szellemek átkozódnak:
„Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom,
ki vagy: Isten Szentje!” (Mk 1,24). Sosem látott az ember ilyen szentséget:
amely nem önmagáért aggódik, hanem kifelé irányul. Olyan szentség – Jézus
szentsége –, amely koncentrikus körökben terjed, mint amikor követ dobunk egy
tóba. A gonosz napjai meg vannak számlálva – a gonosz nem örök –, a gonosz nem
árthat többé nekünk: megérkezett az erős ember, aki birtokba veszi házát (vö.
Mk 3,23–27). És ez az erős ember Jézus, aki nekünk is megadja az erőt, hogy
birtokba vegyük belső házunkat.
Az ima
minden félelmet elűz. Az Atya szeret bennünket, a Fiú ég felé tárja karját a mi
karjaink mellett, a Lélek a világ megváltásán dolgozik titokban. És mi? Mi nem
bizonytalankodva támolygunk. Van egy nagy bizonyosságunk: Isten szeret engem;
Jézus életét adta értem! A Lélek bennem él! Ez a nagy bizonyosság! És mi van a
gonosszal? Fél.
Milyen
szép ez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése