Ferenc pápa: Ne gondoljuk, hogy meg tudunk változni a Szentlélek segítsége nélkül!
November 21-én a Szentatya a tízparancsolat utolsó mondatairól tartotta katekézisét: „Ne kívánd el felebarátod feleségét […], ne kívánj el semmi egyebet, ami az övé!” Hangsúlyozta, hogy e felszólítások a bajok gyökerére mutatnak rá, a bennünk rejlő helytelen kívánságokra, melyektől csak Isten tisztíthatja meg a szívünket.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
A
tízparancsolatról szóló elmélkedéseink sorában ma az utolsó parancshoz
érkeztünk. Hallhattuk az általános kihallgatás elején [Kiv 20,17]. Ezek nem
pusztán a szöveg utolsó mondatai, hanem annál sokkal többet jelentenek: a
tízparancsolaton átvezető út célba érését, mert mindannak középpontját érintik,
amit a tízparancsolatban Isten adott. Ha ugyanis jobban megfigyeljük, az
előzőekhez nem fűznek új tartalmat: a „ne kívánd el felebarátod feleségét […],
ne kívánj el semmi egyebet, ami az övé” felszólítások bennfoglaltan már ott
vannak a házasságtörést és a lopást tiltó parancsokban. Mi hát akkor a szerepe
ezeknek a mondatoknak? Összefoglalása a korábbiaknak? Vagy valami több?
Érdemes
tudatosítanunk, hogy az összes parancs feladata az, hogy kijelölje az élet
határát, a korlátot, amelyet átlépve az ember elpusztítja önmagát és
felebarátját, lerombolja kapcsolatát Istennel. Tehát ha átléped a határt,
tönkreteszed magad, tönkreteszed az Istenhez és felebarátaidhoz fűződő
kapcsolatodat is. A parancsok erre figyelmeztetnek. A parancsok sorában ez az
utolsó „szó” azt a tényt emeli ki, hogy minden határátlépésnek közös belső
gyökere van: a gonosz vágyak. Minden bűn rossz
vágyból születik. Mindegyik! Elkezd mozgolódni a szív, az ember engedi, hogy
magával sodorja a hullám, és már át is lépi a határt. Nem formális
határátlépésről, törvényszegésről van szó: olyan határátlépésről, amellyel az
ember megsebzi önmagát és a többieket.
Az Úr
Jézus világosan elmondja ezt az evangéliumban: „Belülről, az ember szívéből
származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés,
kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység,
léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az
embert” (Mk 7,21–23).
Így
megértjük, hogy a tízparancsolat által megtett útnak semmi haszna sem lenne, ha
nem érne el erre a szinte, ha nem érintené az ember szívét. Honnan származik ez a
rengeteg rosszaság? A tízparancsolat nagyon tisztán és mélyen fogalmaz: az
általa bejárt út végállomása – melyre az utolsó parancs vonatkozik – a szív, ha
pedig a szív nem nyer szabadulást, minden más vajmi keveset használ. Ez tehát a
feladat: megszabadítani a szívet mindezektől a rossz és ocsmány dolgoktól.
Előfordulhat, hogy Isten parancsai pusztán egy olyan élet tetszetős külsejét
jelentik, amely valójában szolgalét marad, és nem válik gyermeklétté. Gyakran
megesik, hogy a fojtogató kifogástalan viselkedés farizeusi álarca mögött
valami ocsmány és nem megoldott [probléma] rejtőzik.
Ezzel
szemben hagynunk kellene, hogy ezek a vágyakozásról szó parancsok levegyék rólunk
az álarcot, megmutassák szegénységünket, és szent megalázkodáshoz vezessenek.
Valamennyien feltehetjük magunknak a kérdést: milyen ocsmány vágyak ébrednek
bennem gyakran? Az irigység, a kapzsiság, a pletykálás? Ezek mind belülről
fakadnak. Valamennyien megkérdezhetjük ezt magunktól, és hasznunkra is válik!
Az embernek szüksége van erre az áldott megaláztatásra, ami által felismeri,
hogy nem tudja magát megszabadítani, és ami Istenhez kiáltani készteti, hogy
szabadítsa meg. Felülmúlhatatlan világossággal magyarázza el ezt Szent Pál,
éppen a „ne kívánd” parancsra utalva (vö. Róm 7,7–24).
Ne
gondoljuk, hogy meg tudunk változni a Szentlélek segítsége nélkül! Ne
gondoljuk, hogy pusztán akaratunk hősies erőfeszítésével meg tudjuk tisztítani
szívünket: ez nem lehetséges! Meg kell nyílnunk az Istennel való kapcsolatra,
igazságban és szabadon! Erőfeszítéseink csak így lehetnek eredményesek: mert
ott a Szentlélek, aki segít előrehaladni.
A
Szentírásban megfogalmazott törvény nem áltatni akarja az embert azzal, hogy a
szó szerinti engedelmesség elvezeti őt az üdvösségre, hiszen az csak egy
mondvacsinált üdvösség lenne, s nem az, amely valójában elérhetetlen. A törvény
feladata az, hogy ráébressze az embert önnön igazságára, vagyis szegénységére,
és ez igazi megnyíláshoz vezesse, személyes megnyíláshoz Isten irgalma előtt,
aki átalakít és megújít bennünket. Egyedül Isten képes megújítani szívünket,
feltéve, ha mi kitárjuk előtte: ez az egyetlen feltétel; ő mindent megtesz, de
nekünk ki kell tárnunk előtte szívünket.
A
tízparancsolat utolsó „szavai” mindnyájunkat arra nevelnek, hogy koldusnak
ismerjük el magunkat; segítenek, hogy meglássuk szívünk rendezetlenségét, hogy
felhagyjunk önző életmódunkkal, és lélekben szegényekké váljunk, hitelessé az
Atya színe előtt, s engedjük, hogy megváltson bennünket a Fiú és tanítson a
Szentlélek. A Szentlélek a tanítómester, aki vezet bennünket: engedjük, hogy
segítsen nekünk! Koldusok vagyunk – kérjük ezt a kegyelmet!
„Boldogok
a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Igen, boldog azok,
akik nem áltatják tovább magukat azzal, hogy ki tudják menteni magukat saját
gyengeségükből, Isten irgalma nélkül, mely az egyedüli, ami gyógyulást tud
adni. Egyedül Isten irgalma gyógyítja meg a szívet. Boldogok, akik beismerik gonosz
vágyaikat, s bűnbánó, alázatos szívvel nem igaz, hanem bűnös emberként állnak
Isten és a többi színe ember előtt. Olyan szép, amit Péter mondott az Úrnak:
„Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!” Szép ez az imádság: „Menj el
tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!”
Ilyenek
azok, akik tudnak együttérezni másokkal, akik képesek irgalmasan bánni
másokkal, mert az irgalmat [előbb] ők is megtapasztalták.
Felhívás
a pro Orantibus nappal kapcsolatban:
Ma, a
Boldogságos Szűz Mária templombeli bemutatásának liturgikus emléknapján tartjuk
a pro
Orantibus napot, amelyen a klauzúrában élő szerzetesközösségekről
emlékezünk meg: sok ilyen közösség van! Kiváló alkalom ez arra, hogy köszöntet
mondjunk az Úrnak azért a sok emberért, akik a monostorokban és remeteségekben
teljesen Istennek szentelik életüket: imában, csendben és rejtettségben.
Figyeljünk arra, hogy e közösségek sose nélkülözzék az egész Egyház szeretetét,
közelségét, segítségét és anyagi támogatását!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése