Ferenc pápa: Csak a szegényekkel, a rászorulókkal együtt élhetjük meg hitünket!
November 18-án, a szegények világnapján a Szentatya a Szent Péter-bazilikában mutatott be szentmisét, amelyen mintegy hatezer szegény, valamint sok karitatív szervezet munkatársa és önkéntese vett részt. Beszédében Jézus három mozdulatát állította követendő példaként: elhagyni, bátorítani, kezünket kinyújtani.
Vizsgáljuk
meg Jézus három cselekedetét, melyeket az evangéliumban hallottunk.
Nézzük
az elsőt: elhagy.
A nap közepén, a siker csúcspontján elhagyja a tömeget, akkor, amikor az
emberek ünneplik őt a kenyér megszaporítása miatt. Miközben a tanítványok
sütkérezni akartak a dicsőségben, ő kényszeríti őket, hogy elmenjenek, majd
elbocsátja a tömeget (vö. Mt 14,22–23). Az emberek keresik, ő mégis eltávozik,
teljesen egyedül. Miközben körülötte minden és mindenki „leereszkedőben” volt,
ő felfelé megy, fel a hegyre, hogy imádkozzon. Aztán az éj kellős közepén lejön
a hegyről, és utoléri övéit a szél által felkorbácsolt vízen járva. Jézus
mindenben a várttal ellentétes módon cselekszik: először elhagyja a sikert,
aztán pedig a nyugalmat. Az elhagyás bátorságát tanítja nekünk:
hagyjuk el az önteltté tevő sikert és a szívünket elaltató nyugalmat.
De
miért? Hová kell mennünk? Istenhez imádságban, a rászorultakhoz a szeretet
tetteivel. Ők az élet igazi értékei: Isten és a felebarát. Felmenni Istenhez és
lejönni a testvérekhez: ezt az utat mutatja nekünk Jézus. Nem engedi, hogy az
élet kényelmes, zöld legelőin zavartalanul legelésszünk, hogy a mindennapi kis
örömök között lustálkodva éldegéljünk. Jézus tanítványainak nem egy szokványos
élet kiszámítható nyugalmát kell keresniük, hanem az Úr Jézushoz hasonlóan kell
járniuk útjukat, könnyedén, készen arra, hogy elhagyják a pillanat dicsőségét,
figyelve arra, nehogy hozzátapadjanak a múló javakhoz. A keresztény ember
tudja, hogy hazája máshol van, tudja, hogy már most – amint Pál apostol emlékeztet
a szentleckében – „a szentek polgártársa és Isten családjának tagja” (vö. Ef
2,19). A lét mozgékony vándora. Nem azért élünk, hogy gyűjtögessünk:
dicsőségünk az, hogy elhagyjuk a mulandót, és visszatartsuk a maradandót.
Kérjük Isten segítségét, hogy az olvasmányban bemutatott egyházhoz
hasonlítsunk: mindig mozgásban van, ért az elhagyáshoz és hű a szolgálatban
(vö. ApCsel 28,11–14)! Urunk, mozdíts ki bennünket a nyugodt semmittevésből,
biztonságos vackunk langymelegéből! Oldozz ki bennünket az életünket terhelő
önmagunk körül forgás kötelékeiből, szabadíts ki sikerhajhászásunkból! Uram,
tanítsd meg nekünk az elhagyás művészetét, hogy életünket a te életvezetésed
szerint éljük: Isten felé és a felebarát felé fordulva.
A
második cselekedet: az éj közepén Jézus bátorít. A „tengeren” járva (Mt
14,25) sötétségbe merült tanítványaihoz megy. Igazából tóról van szó, a tenger
viszont mélységes sötétségével abban a korban a gonoszság erőire utalt. Más
szóval Jézus az ember gonosz ellenségeit eltaposva megy övéihez. Ez tehát a
jelentése ennek a jelnek: nem a hatalom látványos kinyilvánítása, hanem annak a
biztonságot adó bizonyosságnak a feltárása, hogy Jézus, egyedül ő győzi le nagy
ellenségeinket: a sátánt, a bűnt, a halált, a félelmet, a világiasságot. Ma
nekünk is mondja: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27).
Életünk
hajóját gyakran dobálják a hullámok, tépázza a szél, és amikor egy időre le is
csendesül minden, a hullámok tombolása hamar újrakezdődik. Akkor megharagszunk
a pillanatnyi viharra, mely egyetlen problémánknak az tűnik. A probléma azonban
nem a pillanatnyi vihar, hanem az, miképpen irányítsuk életünk hajóját. A jó
irányításnak az a titka, hogy hívjuk a fedélzetre Jézust! Adjuk az ő kezébe
életünk kormánylapátját, hogy állítsa be haladásunk irányát. Ugyanis egyedül ő
ad életet a halálban, reményt a fájdalomban, egyedül ő gyógyítja be szívünket
megbocsátásával, ő szabadít meg félelmeinktől bizalmával. Hívjuk ma Jézust
életünk hajójába! A tanítványokhoz hasonlóan megtapasztaljuk majd, hogy ővele a
fedélzeten alábbhagy az orkánerejű szél (vö. Mt 14,32), és sosem ér bennünket
hajótörés. Ővele a fedélzeten sosem ér bennünket hajótörés! És csak Jézussal
együtt leszünk képesek arra, hogy mi magunk is bátorítsunk. Nagy szükség van
olyan emberekre, akik tudnak vigasztalni, de nem üres szavakkal, hanem éltető
szavakkal, éltető tettekkel. Jézus nevében adhatunk igazi vigasztalást. Nem a
formális, kipipálható buzdítások, hanem Jézus jelenléte üdít fel. Önts
lelket belénk, Uram, és általad megvigasztalva leszünk igazi
vigasztalók mások számára!
Jézus
harmadik cselekedete pedig: a viharban kinyújtja kezét (vö. Mt 14,31).
Megragadja Pétert, aki félve, kételkedve és süllyedve kiáltotta: „Uram, ments
meg!” (Mt 14,30). Péter helyébe képzelhetjük magunkat: kishitű emberek vagyunk,
és azért vagyunk itt, hogy megmentést kolduljunk. Szegények vagyunk az igazi
életben, és rászorulunk az Úr kinyújtott kezére, hogy kihúzzon bennünket a
rosszból. Ez a hit kezdete: fel kell adnunk azt a gőgös meggyőződésünket, hogy
a helyünkön vagyunk, magunktól is boldogulunk, és el kell ismernünk, hogy
megmentésre szorulunk. A hit ebben a légkörben növekszik, melyhez akkor szokunk
hozzá, ha együtt vagyunk azokkal, akik nem ünnepeltetik magukat, hanem
szükséget szenvednek és segítséget kérnek. Ezért mindannyiunk számára fontos,
hogy a
rászorulókkal együtt éljük meg hitünket. Ez nem szociológiai
lehetőség, nem egy pápaság divatja, hanem teológiai szükséglet. El kell ismernünk,
hogy a megmentés koldusai vagyunk, mindenkinek, de főképpen a szegényeknek, az
Úr kedvenceinek fivérei és nővérei vagyunk! Így tesszük magunkévá az evangélium
szellemiségét: „Krisztus Egyházának ugyanis – mondja a zsinat – a szegénység és
a szeretet szelleme a dicsősége és a megkülönböztető jegye” (Gaudium
et spes konstitúció, 88).
Jézus
meghallotta Péter kiáltását. Kérjük a kegyelmet, hogy meghalljuk a viharos
hullámok között élők kiáltását! A szegények kiáltását: azoknak a
magzatoknak néma sikolyát, akik nem születhetnek világra, az éhező kicsinyek
könyörgését, a bombazajhoz és nem a közös játék vidám ricsajához szokott
gyermekek kiáltását. Az eldobott és magukra hagyott öregek kiáltását. Azoknak
az embereknek a kiáltását, akiknek baráti segítség nélkül kell megküzdeniük az
élet viharaival. Azoknak az embereknek a kiáltását, akiknek menekülniük kell,
és a célba érkezés bizonyossága nélkül kell elhagyniuk otthonukat és földjüket.
Azoknak a teljes népeknek a kiáltását, akiket saját hatalmas természeti erőforrásaiktól
is megfosztottak. A megannyi Lázár kiáltását, akik sírnak, miközben a kevés
dőzsölő lakmározik abból, ami jog szerint mindenkinek a tulajdona. A
jogtalanság a szegénység perverz gyökere! A szegények kiáltása minden nappal
erősödik, mégis minden nappal kevésbé hallatszik. Napról napra erősebb az a
kiáltás, mégis napról napra kevésbé hallatszik, mert elnyomja a kevés gazdag
lármája, akik egyre kevesebben vannak és egyre gazdagabbak.
A sárba
tiprott emberi méltóságot látva gyakran csak karba tett vagy kitárt kézzel
állunk, tehetetlenül a gonosz sötét erőivel szemben. A keresztény ember azonban
nem állhat karba tett kézzel, közönyösen, vagy kitárt kézzel, megadóan, nem! A
hívő kinyújtja
kezét, ahogyan Jézus teszi velünk. Istennél a szegények kiáltása
meghallgatásra talál. Kérdezem: és nálunk? Van-e szemünk látni, fülünk hallani,
kinyújtott kezünk segíteni, vagy azt ismételgetjük, hogy „gyere vissza holnap”?
„A szegényekben maga Krisztus mintegy fennhangon kéri tanítványai szeretetét”
(ugyanott). Kéri, hogy ismerjük fel őt az éhezőben, a szomjazóban, az
idegenben, a méltóságától megfosztottban, a betegben és a bebörtönzöttben (vö.
Mt 25,35–36).
Az Úr
kinyújtja kezét: ez ingyenes, nem kiérdemelt mozdulat. Tudja ezt, aki megteszi.
Nemcsak azokkal kell jót tennünk, aki szeret bennünket. A viszonzás helyénvaló,
Jézus azonban többet kér ennél (vö. Mt 5,46): adjunk annak, aki nem tudja azt
visszaadni, vagyis szeressünk ingyenesen (vö. Lk 6,32–36).
Gondoljunk csak napjainkra: megannyi teendőnk között teszünk-e valamit
ingyenesen, olyasvalakinek, aki nem tudja azt viszonozni? Az lesz a mi
kinyújtott kezünk, a mi igazi kincsünk a mennyben.
Uram,
nyújtsd ki kezed felénk, és ragadj meg bennünket! Segíts, hogy úgy szeressünk,
ahogy te szeretsz! Taníts meg minket arra, hogy elhagyjuk a mulandót,
bátorítsuk a mellettünk élőt, ingyen adjunk a szükséget szenvedőnek! Ámen.
Az
ünnepi szentmisén a Szent Péter-bazilikában mintegy 6 ezer szegény,
hajléktalan, beteg vett részt, akik az egész világból, de főleg Európából és
Olaszországból érkeztek a Vatikánba a Szentatya vezette világnapra.
A
szentmise után 1500 rászoruló vett részt a vatikáni VI. Pál teremben rendezett
közös ebéden, amelyet az egyik római luxusszálloda és szociális alapítványok
ajánlottak fel. Sokan egy asztalnál ültek Ferenc pápával. Több római és más
olasz plébániákon is ebéddel várták a környék szegényeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése