A hit zsinórmértéke
Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
A
liturgia az ókori keresztények számára a hit zsinórmértékét adta (lex
orandi lex credendi), az átélt rítusok magyarázatából, ha nem is
strukturált, de magából a rítusból táplálkozó, valódi szentségi teológia
született. A középkor folyamán a szentségekről szóló teológiai tűnődés
fokozatosan leválik a konkrét liturgikus cselekményekről, és kívülről hozott
fogalmak segítségével próbálnak választ találni arra a kérdésre: miért és
hogyan hatékony az ünnepelt cselekmény. Magukat a rítusokat pedig allegorikusan
magyarázzák, egyszer mély, máskor inkább mondvacsinált értelmet tulajdonítva az
istentisztelet legapróbb momentumainak is, gyakran elfeledkezve azok eredeti
értelméről.
A
humanizmus és a protestáns reform hatására a liturgia iránti érdeklődés is új
irányba fordult: az allegória meseszerű és mesterséges világát felváltotta a
liturgia történetének pozitivista tanulmányozása. Az Atyák, a zsinatok, a régi
liturgikus könyvek tanulmányozása egyre inkább ráébreszti a katolikus világ
egyházi embereit arra, hogy az istentisztelet, amellett, hogy szent cselekmény,
történelmi változásnak alávetett valóság is. A 16. századi katolikus szerzők, a
reformátorok szemrehányásait komolyan véve, alapos történeti utánajárás
segítségével mutatták meg azt is, hogy a korabeli katolikus gyakorlat szervesen
csatlakozik az egyház ősi, apostoli hagyományához. A 16–18. században rakják le
tehát a liturgiatudomány alapjait, és a katolikus szóhasználatba ekkor kerül
vissza a görög eredetű liturgia szó az egyház által
végzett istentiszteleti cselekmények megjelölésére – kiemelve így azok
közösségi jellegét is. A 19. században a liturgikus mozgalom sokat merít a nagy
humanista tudósok által újra napvilágra hozott és alaposan tanulmányozott
liturgikus forrásokból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése