Ferenc pápa: Ne dokumentumot gyártsunk, hanem jussunk gyakorlati elhatározásokra!
Október 3-án délután a Szentatya köszöntőbeszédével kezdődött meg a szinódusi teremben a püspöki szinódus tizenötödik rendes közgyűlése, amely „a hit, a fiatalok és a hivatástisztázás” hármas témaköréről tárgyal. A Szentatya nyitóbeszédének fordítását teljes terjedelmében közöljük.
Szentséges
atyák, eminenciás és excellenciás urak, kedves testvéreim, kedves fiatalok!
Amikor
belépnünk ebbe a terembe, hogy a fiatalokról beszéljünk, már érezhető is
jelenlétük ereje: olyan pozitív energiát és lelkesedést sugároznak, amely képes
átjárni és felvidámítani nemcsak ezt a termet, hanem az egész Egyházat és az
egész világot.
Ez az
oka annak, hogy nem kezdhetem másképp, mint hogy köszönetet mondjak nektek.
Köszönet nektek, akik jelen vagytok! Köszönet annak a sok embernek, akik a
hosszú, kétéves előkészületi szakaszban – itt, a római egyházban és a világ
összes egyházában – odaadóan és szenvedélyesen dolgoztak annak érdekében, hogy
mi most itt lehessünk. Szívbéli köszönet Lorenzo Baldisseri bíborosnak, a
szinódus főtitkárának, a delegált elnököknek, Sérgio da Rocha bíborosnak, a
főrelátornak, Fabio Fabene püspöknek, az altitkárnak, a főtitkárság
hivatalnokainak és a segítőknek. Köszönet mindannyiatoknak, szinódusi atyák,
férfi és női uditorok, szakértők és tanácsadók; a testvéri delegációknak; a
fordítóknak, az énekeseknek, az újságíróknak. Szívbéli köszönet
mindnyájatoknak, tevékeny és termékeny részvételetekért.
Külön
köszönetet érdemel a két különleges titkár, Giacomo Costa jezsuita atya és
Rossano Sala szalézi atya, akik nagylelkűen, szorgalmasan és áldozatosan
dolgoztak. Minden erejüket beleadták az előkészítésbe!
Hálás
szívvel szeretnék köszönetet mondani a velünk most összeköttetésben lévő
fiataloknak, és az összes fiatalnak, akik sokféle úton-módon hallatták
hangjukat. Köszönetet mondok nekik, mert tanúskodni akartak amellett, hogy
érdemes az Egyház részének érezni magunkat vagy párbeszédet kezdenünk vele;
érdemes az Egyházat anyánknak, tanítónak, otthonnak, családnak tartani, mely
emberi gyengeségei és a nehézségek ellenére képes felvillantani és átadni
Krisztus örökre érvényes üzenetét; érdemes belekapaszkodni az Egyház hajójába,
mely a világ kíméletlen viharaiban is mindenkinek menedéket és vendégséget
kínál; érdemes elkezdeni meghallgatni egymást; érdemes árral szemben úszni és
olyan nagy értékekhez ragaszkodni, mint a család, a hűség, a szeretet, a hit,
az áldozat, a szolgálat, az örök élet. A mi feladatunk itt, a szinóduson az,
hogy ne hazudtoljuk meg őket, sőt bizonyítsuk be, hogy igazuk van e
tanúskodásban: valóban megéri, valóban nem elvesztegetett idő!
És külön
is köszönetet mondok nektek, kedves jelenlévő fiatalok! A szinódus
előkészítésének hosszú útja ráébresztett bennünket, hogy olyan sokszínű a
fiatalok világa, hogy nem lehet azt teljes egészében képviselni, mégis ti
minden bizonnyal fontos jele vagytok. Részvételetek örömmel és reménnyel tölt
el bennünket!
A
szinódus, melyet megélünk, az osztozás időszaka. Ezért szeretnék
már rögtön a szinódus legelején arra biztatni mindenkit, hogy bátran és parrésziával
beszéljen, vagyis egybekapcsolva szabadságot, igazságot és szeretetet.
Az őszinte és áttetsző kritika épít és segít, míg nem teszik ezt a hasztalan
fecsegések, pletykák, találgatások és előítéletek.
A bátor
beszédhez pedig alázatos hallgatásnak kell társulnia. A
fiatalok preszinodális összejövetelén azt mondtam nekik: „Ha a másik olyasmit
mond, ami nem tetszik nekem, még jobban rá kell figyelnem, mert mindenkinek
joga van ahhoz, hogy meghallgassák, ahogyan mindenkinek joga van ahhoz, hogy
beszéljen.” Ez a nyitott hallgatás megkívánja, hogy bátran szólaljunk meg és a
világon élő sok fiatal nevében is beszéljünk, akik nincsenek jelen. Ez a
hallgatás nyit teret a párbeszédnek. A szinódusnak párbeszédgyakorlatnak kell
lennie, főleg azok között, akik részt vesznek rajta. E párbeszéd
első gyümölcse az, hogy mindenki megnyílik az újdonságra, arra, hogy módosítsa
elképzelését annak fényében, amit másoktól hallott. Ez fontos a szinódus számára!
Sokan közületek már megfogalmaztátok felszólalásotok szövegét, mielőtt ide
jöttetek – és köszönöm nektek ezt a munkát –, mégis arra biztatlak benneteket,
hogy érezzétek magatokat szabadnak, szövegeteket tekintsétek ideiglenes
vázlatnak, mely nyitott az esetleges kiegészítések és változtatások előtt,
melyeket az éppen zajló szinódus javasolhat nektek. Érezzük magunkat szabadnak
arra, hogy befogadjuk és megértsük a többieket, és aztán megváltoztassuk
meggyőződéseinket és álláspontjainkat: ez nagy emberi és spirituális
érettségnek a jele.
A
szinódus a megkülönböztetés egyházi gyakorlása. Az
őszinteség a beszédben és a nyíltság a hallgatásban alapvetően fontos feltétele
annak, hogy a szinódus megkülönböztetési folyamat legyen. A megkülönböztetés
nem egy reklámszlogen, nem egy szervezési technika, és nem is ennek a
pápaságnak az egyik divatja, hanem egy belső magatartás, amely egy hitaktusban
gyökerezik. A megkülönböztetés az a módszer és egyben az a cél, amelyet magunk
elé állítunk: azon a meggyőződésen alapul, hogy Isten tevékenyen jelen van a
világ történelmében, az élet eseményeiben, azokban az emberekben, akikkel
találkozom, és akik beszélnek hozzám. Ezért az a feladatunk, hogy
odahallgassunk arra, amit a Lélek sugall nekünk, gyakran előre kiszámíthatatlan
módon és irányokban. A megkülönböztetésnek térre és időre van szüksége. Ezért
elrendelem, hogy a munka során, mind a plenáris üléseken, mind a csoportokban,
minden öt felszólalás után tartsunk egy kis csöndet – körülbelül három percet
–, hogy mindenki oda tudjon figyelni arra, milyen visszhangot keltenek lelkében
a hallott dolgok, hogy el tudjon mélyedni és felismerje azt, ami a legmélyebben
megérintette. Ez a figyelmes befelé fordulás a kulcsa annak, hogy végig tudjuk
járni a felismerés, az értelmezés és az elhatározás útját.
Egy
meghallgató és úton lévő Egyház jele vagyunk. A
hallgatás magatartása nem korlátozódhat azokra a szavakra, amelyeket egymással
váltunk a szinódusi munka során. A szinódus előkészítő szakasza nyilvánvalóvá
tette, hogy „hallgatásban adós” Egyház vagyunk a fiatalokkal szemben is, akik
gyakran úgy érzik, hogy az Egyház nem érti meg őket a maguk eredetiségében, és
ezért nem fogadja el őket úgy, amilyenek valójában, sőt még el is utasítja
őket. Ennek a szinódusnak lehetősége, feladata és kötelessége, hogy annak az
Egyháznak a jele legyen, amely valóban meghallgat, amely engedi kérdőre vonni
magát azoktól, akikkel találkozik, és amelynek nem mindig vannak előre gyártott
válaszai. Az az Egyház, amely nem hallgat meg, zártnak bizonyul az újdonságra,
Isten meglepetéseire, és nem lehet hiteles, különösen nem a fiatalok előtt,
akik elkerülhetetlenül el fognak távolodni, ahelyett, hogy közelednének.
Lépjünk
ki az előítéletekből és a sztereotípiákból! A
meghallgatás irányában tett első lépés az, hogy megtisztítjuk elménket és
szívünket az előítéletektől és a sztereotípiáktól: amikor azt gondoljuk, hogy
már ismerjük a másikat, és amit akar, akkor valóban nehezen tudjuk őt komolyan
meghallgatni. A nemzedékek közötti kapcsolatok talaján az előítéletek és a
sztereotípiák közmondásszerű könnyűséggel eresztenek gyökeret, olyannyira, hogy
gyakran észre sem vesszük. A fiatalok hajlamosak a felnőtteket régimódinak
tartani; a felnőttek pedig a fiatalokat tapasztalatlannak; azt hiszik, tudják,
milyenek a fiatalok, és főleg azt, hogy milyennek kellene lenniük, és hogyan
kellene viselkedniük. Mindez komoly akadályt jelenthet a nemzedékek közötti
párbeszéd és találkozás előtt. A jelenlévők többsége nem a fiatalok
nemzedékéhez tartozik, ezért világos, hogy főleg arra veszélyre kell
odafigyelnünk, hogy meghaladott mentális kategóriákkal és sémákkal beszéljünk a
fiatalokról. Ha el tudjuk kerülni ezt a veszélyt, akkor hozzájárulhatunk a
nemzedékek közötti szövetség lehetővé tételéhez. A felnőtteknek le kellene
győzniük azt a kísértést, hogy leértékeljék a fiatalok képességeit és negatívan
ítéljék meg őket. Egyszer olvastam, hogy Krisztus előtt 3000-ben említették
először ezt a dolgot: az ókori Babilon területén találtak egy anyagkorsót,
amelyre az van írva, hogy az ifjúság erkölcstelen, és a fiatalok képtelenek
megmenteni a nép kultúráját. Úgy látszik, ez egy régi hagyományunk, nekünk,
öregeknek! A fiataloknak pedig azt a kísértést kellene legyőzniük, hogy ne
figyeljenek a felnőttekre, és az öregeket „ósdi, elavult unalmas dolognak”
tartsák, elfelejtvén azt, hogy botorság mindig a nulláról újrakezdeni akarni,
mintha az élet csak velük kezdődne el. Valójában az idősek, testi törékenységük
ellenére, mindig a mi emberségünk emlékezete, társadalmunk gyökérzete,
civilizációnk „pulzusa” maradnak. Ha megvetjük őket, ha kirakjuk őket, ha
tőlünk elszigetelt helyekre zárjuk vagy egyszerűen lekezeljük őket, az annak a
jele, hogy megadtuk magunkat a világ mentalitásának, mely belülről emészti fel
otthonainkat. Ha elhanyagoljuk azt a tapasztalati gazdagságot, amelyet minden
nemzedék örököl és továbbad a következőnek, az egyenlő az önpusztítással.
Egyfelől
tehát határozottan le kell győzni a klerikalizmus mételyét. A
meghallgatás és a sztereotípiákból való kilépés ugyanis erős ellenszer is a klerikalizmus
veszélyével szemben, amelynek egy ilyen gyűlés, mint a mienk, elkerülhetetlenül
ki van téve, saját egyéni szándékainkon túl. Ez a hivatás elitista és
kizárólagos szemléletéből fakad, mely a kapott szentséget inkább gyakorolandó hatalomként,
s nem ingyenesen és nagylelkűen felkínálandó szolgálatként fogja fel; és ez oda
vezet, hogy azt gondoljuk: egy olyan csoporthoz tartozunk, amely birtokolja az
összes választ, és nincs többé szüksége semmit sem meghallgatni és megtanulni,
vagy csak színleli a meghallgatást. A klerikalizmus perverzió, és sok bajnak a
gyökere az Egyházban: ezekért alázatosan bocsánatot kell kérnünk,
és főképpen meg kell teremtenünk annak feltételét, hogy ne ismétlődjenek meg.
Másfelől
viszont meg kell szabadulnunk az önelégültség vírusától és a
sok fiatalra jellemző elsietett következtetésektől. Egy egyiptomi közmondás úgy
tartja: „Ha nincs a házadban öreg, vásárolj egyet, mert szükséged lesz rá!”
Mindannak megtagadása és elvetése, amit átadtak nekünk a századok folyamán,
csak veszélyes eltévelyedéshez vezet, ami sajnos veszélyezteti az emberiséget;
olyan kiábránduláshoz vezet, amely egész nemzedékek szívét lepte el. Az emberi
tapasztalatok felhalmozás a történelem folyamán a legértékesebb és
legmegbízhatóbb kincs, amelyet egyik nemzedék a másiktól örököl. Sosem
feledkezve meg az isteni kinyilatkoztatásról, amely megvilágítja a történelmet
és létünket, és értelmet ad nekik.
Fivéreim
és nővéreim, a szinódus ébressze fel szívünket! Úgy
tűnik, hogy a mostani kor, az Egyházé is, tele van fáradtsággal, nehézségekkel,
terhekkel. Hitünk azonban azt mondja, hogy ez a kor kairosz is, vagyis kedvező idő,
amelyben az Úr elénk jön, hogy szeressen bennünket és meghívjon az élet
teljességére. A jövő nem fenyegetés, melytől félnünk kell, hanem olyan idő,
amelyet az Úr megígér, hogy megtapasztalhassuk a közösséget ővele,
testvéreinkkel és az egész teremtett világgal. Újra rá kell találnunk reményünk
indokaira, és főképpen az a feladatunk, hogy átadjuk azokat a fiataloknak, akik
szomjazzák a reményt; miként azt világosan megállapította a II. vatikáni
zsinat: „Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azok kezében van, akik a
következő nemzedékeknek indokokat tudnak átadni az életre és a reményre” (Gaudium
et spes lelkipásztori konstitúció, 31).
A nemzedékek
közötti találkozás rendkívül termékeny lehet a reménykeltés szempontjából. Ezt
tanítja nekünk Joel próféta abban a mondásában, amelyet – preszinodális
gyűlésükön a fiatalokat is emlékeztettem rá – korunkra vonatkozó próféciának tartok:
„Az öregek álmodnak majd, az ifjak pedig látomásokat látnak” (Joel 3,1), és
jövendölni fognak.
Nincs
szükség szofisztikált teológiai érvekre annak bizonyítására, hogy segítenünk
kell a mai világot Isten országa felé haladni, hamis remények nélkül, és
anélkül, hogy csak romokat és bajokat látnánk. Szent XXIII. János pápa ugyanis,
amikor olyan emberekről beszélt, akik a tényeket kellő objektivitás és
megfontolt ítéletalkotás nélkül ítélik meg, kijelentette: „Az emberi társadalom
mai körülményei között az ilyenek nem tudnak mást látni, csak romokat és
bajokat; azt hajtogatják, hogy korunk a megelőző századokhoz képest sokkal
rosszabb; és egészen odáig jutnak, hogy úgy tesznek, mintha semmit sem
tanulhatnának a történelemből, az élet tanítómesterétől” (Beszéd a
II. vatikáni zsinat ünnepélyes megnyitóján, 1962. október 11.).
Tehát ne
engedjétek, hogy megkísértsenek benneteket a „vészpróféciák”, ne pazaroljátok
erőiteket „kudarcok számbavételére és keserűségek felhánytorgatására”,
szegezzétek szemeteket a jóra, amely „gyakran nem csap zajt, nem lesz blogok
témája és nem kerül újságok címlapjára”, és ne ijedjetek meg „Krisztus testének
sebeitől, melyeket mindig a bűnök és nemritkán az Egyház gyermekei okoznak”
(vö. Beszéd
az újonnan kinevezett püspököknek, a Püspöki Kongregáció és a Keleti Egyházak
Kongregációja által szervezett tanfolyam résztvevőihez, 2018.
szeptember 13.).
Tehát
kötelezzük el magunkat, hogy igyekszünk „a jövőt látogatni”, és nemcsak egy
dokumentumot akarunk e szinódussal kiadatni – amelyet általában kevesen
olvasnak el és sokan kritizálnak –, hanem főleg konkrét lelkipásztori
elhatározásokra akarunk jutni, amelyek képesek megvalósítani magának a
szinódusnak a célját, vagyis azt, hogy álmokat keltsen, próféciákra és látomásokra
ösztönözzön, reményt ébresszen, bizakodásra késztessen, sebeket gyógyítson,
kapcsolatokat szőjön, újra felkeltse a remény hajnalát, segítsen tanulni
egymástól, és olyan pozitív képzeletvilágot építsen, amely
megvilágítja az elmét, felmelegíti a szívet, visszaadja az erőt a kéznek, és
egy olyan jövő meglátására inspirálja a fiatalokat – kivétel nélkül az összes
fiatalt –, amelyet az evangélium öröme tölt be. Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése