Hívom a családokat 2018 júliusában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
Folytatom
a Világiak, Család és Élet Pápai Tanácsa által írt és Ferenc pápa Amoris
laetitia kezdetű apostoli buzdítására alapozott katekézissorozat
alapján a szent család történetének elemzését.
Az élet
kultúrája. Ha azt nézzük, hogy ebben az evangéliumi történetben hogyan
alakultak a családi kapcsolatok, akkor az a benyomásunk támadhat, hogy a Szent
Család egységében törés keletkezett. Erre utalnak Jézusnak a gyermekük
elvesztése miatt kétségbeesett szülők szavaira adott kissé neheztelő válaszai.
Ez azzal is összefügghet, hogy a fiú elérte azt a kort, amikor kezd felnőtté
válni és önmagáért felelősséget vállalni. Ez gyakori eset minden családban. A
gyerekek egyszerre felnőttnek érezve magukat úgy látják, hogy képesek önállóan
döntéseket hozni saját jövőjükről. Noha a názáreti Szent Család ugyanolyan
helyzetbe került, mint bármelyik család, egységükben törés mégsem következett
be, mert Jézus „akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett
nekik.” (Lk 2,51) Ez látszólag tipikusan azok reakciója, akik félve a
büntetéstől feladják a saját útjuk követését, inkább szót fogadnak szüleiknek.
Jézus azonban megfellebbezhetetlen érvekkel védte meg magát, ám szülei nem
értették meg szavait. Felügyeletük alatt maradt, noha nem ez volt számára az
egyetlen lehetőség. Semmi sem kényszerítette erre. Szabad és önálló döntést
hozott, megerősítve ezzel a család iránti elkötelezettségét. Isten igéje
abszolút szegénységben és nyomorban jött a világba, mindenről lemondva, kivéve
arról, hogy családban testesüljön meg, ahol anyja és apja van. [...]
Ezután
Jézus valóban engedelmes maradt szüleinek, akik ketten együtt a Teremtő Isten
szeretetével együttműködve példát mutattak a kölcsönösség tiszteletben
tartásának értékéről, a különböző emberekkel való érintkezésről, anélkül, hogy
valakinek fel kellene adnia a maga identitását, mégis elfogadva a másikét. Így
adják tovább a szülők gyermekeiknek az Úr atyai és anyai szeretetét. (vö. AL
172)
Idézzétek
fel saját életetekből, mikor és miért éreztétek úgy, hogy most már felnőtté
váltatok? Milyen változást jelentett ez családotokkal, szüleitekkel való
kapcsolatotokban?
„Jézus
pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek
előtt,” (Lk 2,52) összegzi Szt. Lukács Mária és József nevelő tevékenységének
eredményét. Ezzel az evangélium rámutat a gyermek teljes fejlődésének legjobb
és legalapvetőbb feltételeire. Az első helyen a bölcsességben való növekedés
áll. Nem csupán a tudásban és képességekben való fokozott gyarapodásról van
szó. A bölcsesség, latinul sapientia, etimológiailag a sapere szóval rokon. Ez
utóbbinak jelentése mind a tudni, mind az ízlelni. Az növekszik bölcsességben,
aki egyre mélyebben „belekóstol” az életbe, aki egyre tudatosabban éli saját
életét. Hiába növekszik éveink száma, ahhoz hogy éretté váljunk meg kell
ízlelnünk az életet, meg kell látnunk szépségét, örömét, meg kell találnunk
értelmét. Sokan úgy gondolják, hogy az embernek a gondtalan gyermekévek
elmúltával „majd megjön az esze”. Az evangélium arra tanít, hogy csak akkor
válhat gyümölcsözővé bennünk Isten kegyelme, ha életünk minden szent napján –
születésünk első napjától kezdve – tudatosodik bennünk létezésünk csodája.
Amikor Istent arra kérjük, hogy avatkozzék be életünkbe, megfeledkezünk arról,
hogy „a kegyelem föltételezi a természetet”, ahogy azt a skolasztikus filozófia
megfogalmazza. Noha Isten kegyelme megelőz minden emberi cselekedetet, a
kegyelem hatékonysága attól függ, hogy mennyire képes az ember Istenre hallgatni.
Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézus növekedése nem csak szülei szemében volt
látható, hanem az emberek előtt is, azaz az egész közösség előtt. Mennyire
szemben áll ez azzal a ma igen elterjedt individualisztikus szemlélettel, amely
szerint a gyermek nevelése a szülők és a család belügye! Minden egyes személy
fejlődése és érett személyiséggé válása fontos mindenkinek, mert minden személy
java hozzájárul a közjóhoz, másrészt mindenki felelős minden emberi személyért.
Ez az élet kultúrájának lényege, az élet pedig a családban jön létre és ott
virágzik ki. A család nemcsak az életfakasztás, hanem az Isten ajándékaként
érkező élet fogadásának is a helye. Minden új élet lehetővé teszi, hogy
felfedezzük a szeretet ajándék természetét. Mindig újra elbűvöl bennünket annak
szépsége, hogy már előbb szerettek minket: a gyermekeket már érkezésük előtt
szerették. Ez Isten szeretetének elsőségét tükrözi, mindig Övé a kezdeményezés,
mert Ő minden gyermeket szeretett, még mielőtt ezt bárki bármivel
kiérdemelhette volna. A gyermekét méhében hordozó édesanya kérje Istentől a
világosságot, hogy mélységében ismerhesse meg gyermekét és olyannak fogadhassa
el, amilyen. (vö. AL 166, 170)
Hogyan
tudjátok gyerekeiteket beavatni az élet szépségének, örömének élvezetébe?
Ma egyre
általánosabb az a nézet, amely szerint az emberi életfakasztás nincs a
családhoz kötve. Ennek a nézetnek a hívei – manipulálva a kevéssé
tájékozott embereket – nem tesznek különbséget a természetes házastársi
aktus és a mesterséges megtermékenyítés, vagy valamilyen más eljárás között.
Sok mai ember nincs annak tudatában, hogy a gyermek ajándék, amelyet föntről
kapunk. A Szentírás ezt a tényt így rögzíti: „Az ember aztán megismerte
feleségét, Évát. Az fogant, megszülte Káint, és így szólt: »Embert kaptam
Istentől!«” (Ter 4,1). Annak tagadása, hogy az emberi életfakasztásnak szoros
kapcsolata van a családdal, nem csupán kulturális, erkölcsi, szociális,
gazdasági, vagy antropológiai tévedés, hanem az Isten iránti érzék elveszítése,
és ennek következtében annak állítása, hogy az ember önmaga létének irányítója,
ideértve az új emberi lény létrehozását is. Teljesen másképp látjuk az életet,
ha a hit perspektívájából szemléljük: „Ha egy gyermek nem kívánt körülmények
között jön világra, a szülőknek vagy a család többi tagjának mindent meg kell
tenniük azért, hogy Isten ajándékaként fogadják őt. Vállalniuk kell a
felelősséget, hogy nyitottan és szeretettel elfogadják, mert amikor a világra
jövő gyermekekről van szó, a felnőttek semmiféle áldozata nem minősíthető túl
nagynak vagy túlságosan drágának annak elkerülése érdekében, hogy a gyermek azt
gondolja, ő egy tévedés, aki nem ér semmit, aki ki lett szolgáltatva az élet
sérüléseinek és az emberek hatalmaskodásának. Egy új gyermek ajándéka, akit az
Úr egy apára és anyára bíz, az elfogadással kezdődik, az életre szóló
védelmezéssel folytatódik, és végső célja az örök élet öröme. Az emberi személy
végső beteljesedésének szem előtt tartása még inkább tudatosítja a szülőkben a
rájuk bízott ajándék értékét.” (AL 166)
Mit tudtok
tenni azért, hogy a gyerekek őszintén örüljenek, ha kistestvérük érkezik, hogy
megértsék: minden gyerek – ők maguk is – Isten ajándéka?
„Az
Egyház különleges hálával támogatja azokat a családokat, amelyek fogyatékos
gyermekeket nevelnek és vesznek körül szeretetükkel” (AL 82), mert mindenkinél
jobban megmutatják az emberi élet szent és abszolút értékét az egész világnak.
Valójában „az emberi élet akkora érték, és az anyja ölén növekedő ártatlan
gyermek élethez való joga oly elidegeníthetetlen, hogy semmiképpen sem
tekinthetjük az anya saját testéhez való jogának azt a lehetőséget, hogy az
ilyen élet ellen hozzon döntéseket. A magzati élet önmagában hordozza célját,
és soha nem lehet egy másik emberi lény tulajdonának tárgya. A család
oltalmazza az életet minden fázisában, az élet alkonyán is.” (AL 83) Az élet
továbbadása isteni tett, ezért mondja Ferenc pápa: „Minden nő részesedik a
teremtés misztériumában, amely megújul minden ember születésekor.” (AL 168)
Ugyanakkor nem kevésbé szent dolog az új élet tisztelettel fogadása. Mária és
József nagysága abban nyilvánul meg, ahogyan Isten szavát fogadták, lehetővé
téve, hogy az megtestesüljön. Azok pedig, akik bármilyen oknál fogva biológiai
értelemben nem válnak anyává vagy apává, épp úgy arra hivatottak, hogy az
életet tiszteljék és befogadják. Az anyaság nem kizárólag biológiai adottság,
hanem különböző módokon fejeződik ki (AL 178). „Akik szembenéznek az
örökbefogadás kihívásával, és feltételek nélkül, ingyenesen befogadnak egy
személyt, Isten szeretetének közvetítőívé válnak, aki ezt mondja: »Még ha anyád
megfeledkeznék is, én akkor sem feledkezem meg rólad.« (vö. Iz 49,15)”. (AL
170) A családoknak éppen ez a befogadó szeretete képes életet adni azoknak,
akik gyakran megtagadják azt.
A
szeretet erejét megtapasztaló házaspár tudja, hogy ez a szeretet arra hivatott,
hogy gyógyítsa az elhagyottak sebeit, meghonosítsa a találkozás kultúráját,
harcoljon az igazságosságért. Isten a családra bízta a világ „otthonossá”
tételét, ahol minden személy testvért lát embertársában. (AL 183) Mi más lenne
képes az élet kultúrájának horizontját ténylegesen szélesíteni a világban, mint
a család?
A
keresztény házasságok a testvériség melletti tanúságtételükkel, szociális
érzékenységükkel, azzal, hogy szót emelnek a hátrányos helyzetűek érdekében,
világító hitükkel és cselekvő reményükkel életet visznek a társadalomba. Ezzel
szemben korunkban a nárcizmus képtelenné teszi az embereket arra, hogy
önmagukon, saját vágyaikon és szükségleteiken túltekintsenek. De előbb-utóbb
aki használati tárgyként kezeli a másikat, ugyanazon logika szerint saját maga
válik kihasználttá, manipulálttá és elhagyottá. Említésre méltó az a tény, hogy
a kötelékeket gyakran olyan felnőttek szakítják el, akik „autonómiát” keresnek,
és elutasítják az egymást támogatva és egymással törődve megöregedés eszményét.
(vö. AL 184, 39)
Hogyan
tudja a családi, baráti vagy plébániai közösség Isten szeretetét közvetíteni
azokhoz, akik – saját hibájukból, vagy más okok miatt – nem látják a kiutat
nehézzé vált élethelyzetükből?
Ugyanakkor
egyedül a családnak van meg az az ellenállhatatlan erejű, Istentől kapott és a
következő nemzedéknek továbbadandó képessége, hogy nagy szeretettel fogadja be
a leányanyákat, az árvákat, a gyermekeiket egyedül nevelő nőket, a
fogyatékosokat és mindazokat, akik különös szeretetet és közelséget igényelnek;
a függőséggel küzdő fiatalokat; a magánytól szenvedő házasság nélkül
maradottakat, elváltakat vagy özvegyeket; az öregeket és betegeket, akikkel
senki nem törődik; egészen odáig, hogy karjaikba fogadják az életvitelükben
leginkább katasztrófát szenvedett embereket. (vö. AL 197)
A család
eleve az élet kultúrájának letéteményese, mert Isten a családban jelen van.
Csak akkor lesz a világ emberségesebbé, akkor kap minden személy méltósága
biztos védelmet, ha minden otthonban felismerik Isten és az élet közötti ősi és
alapvető kapcsolatot.
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése