Ferenc pápa: Mi lesz az emberiséggel, ha a fiatalok a fenekükön ülnek?
Június 13-án a keresztség és a bérmálás témáját követően a Szentatya új katekézissorozatot kezdett, mégpedig a tízparancsolatról. Az első alkalmat egy bevezető témának, a teljes élet utáni vágynak szentelte. Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Ma
Páduai Szent Antal ünnepe van. Kit hívnak közületek Antalnak? Tapsoljuk meg az
összes Antalt!
Ma új
katekézissorozatot kezdünk, mégpedig a parancsolatokról, Isten törvényének
parancsolatairól. Hogy a témát bevezessük, az imént hallott szakaszt vesszük
kiindulópontnak: Jézus találkozik egy emberrel – egy fiatalemberrel –, aki
térden állva kérdezi tőle, hogyan nyerhetné el az örök életet (vö. Mk
10,17–21). Ebben a kérdésben benne van a minden ember létezése előtt álló
kihívás – mely bennünket is érint –: vágy a teljes, végtelen életre. De mit
tegyünk, hogy elérjük? Milyen úton jutunk el hozzá? Hogy igazán éljünk, hogy
nemes életünk legyen… Megannyi fiatal próbálkozik „élni”, de aztán csak
elpusztítják magukat, mert mulandó dolgok után futnak.
Némelyek
azt gondolják, jobb kioltani ezt az ösztönt – az életösztönt –, mert veszélyes.
Szeretném elmondani, főleg a fiataloknak, hogy a legveszélyesebb ellenségünk
nem a konkrét problémák, bármennyire komolyak és drámaiak legyenek is: az élet
legnagyobb veszélye egy rossz alkalmazkodási szellem, mely nem szelídség vagy
alázat, hanem középszerűség, kishitűség. [1]
Egy középszerű fiatal rendelkezik-e jövővel, vagy nem? Nem! Egyhelyben marad,
nem fejlődik, nem lesz eredményes. Középszerűség vagy kishitűség. A mindentől
félő fiatalok: „Nem, én ilyen vagyok…” Az ilyen fiatalok nem haladnak előre.
Szelídség, erő, és semmi kishitűség, semmi középszerűség! Boldog Pier Giorgio
Frassati – egy fiatalember –, azt mondta, hogy élni kell és nem vegetálni. [2]
A középszerűek csak úgy elvannak. Erővel kell élni az életet! Kérnünk kell a
mennyei Atyát, hogy adja meg a mai fiataloknak az egészséges nyugtalanság
ajándékát. Amikor otthon a családotokban az anyuka és apuka azt látják, hogy
fiatalkorú gyermekük egész nap csak üldögél, azt gondolják: „Úgy látszik,
beteg, biztos, van valami baja”, és elviszik az orvoshoz. A fiatal élete
előrehaladás, nyugtalanság, egészséges nyugtalanság, képesség arra, hogy ne
elégedjen meg egy szépség nélküli, szürke élettel. Ha a fiatalok nem fognak
igazi életre éhezni, kérdezem, mi lesz az emberiséggel? Ha a fiatalok a
fenekükön ülnek és nem nyugtalanok, mi lesz az emberiséggel?
Az
evangéliumban szereplő férfi kérdése, melyet hallottunk, mindannyiunkban ott
él: hogyan találhatunk rá az életre, a bőséges életre, a boldogságra? Jézus így
válaszol: „ismered a parancsokat” (Mk 10,19), és idéz egy részt a
tízparancsolatból. Ez pedagógusi eljárás, amellyel Jézus egy konkrét helyhez
akar vezetni; már a kérdéséből világos ugyanis, hogy annak a férfinak nem
teljes az élete, többet szeretne, nyugtalan. Mit kell tehát megértenie? Azt
mondja: „Mester, mindezeket megtartottam ifjúkoromtól fogva” (Mk 10,20).
Hogyan
lépünk át az ifjúkorból a felnőtt érettségbe?
Akkor lépünk át, amikor elkezdjük elfogadni saját korlátainkat. Akkor
válunk felnőtté, amikor relativizáljuk magunkat, és tudatosítjuk „azt, ami
hiányzik” (vö. Mk 10,21). Ez az ember kénytelen elismerni, hogy mindazzal, amit
meg tud „tenni”, nem tud átlépni egy bizonyos „határt”, nem tud egy bizonyos szint
fölé kerülni.
Milyen
jó embernek, férfinak és nőnek lenni! Micsoda nagy érték a létünk! Mégis van
egy igazság, amelyet az utóbbi évszázadok történelmében az ember gyakran
elutasított, aminek tragikus következményei lettek: korlátainak igazsága.
Az evangéliumban
Jézus mond valamit, ami segíthet nekünk: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni
jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem
teljessé tenni” (Mt 5,17). Az Úr Jézus teljességet ajándékoz, ezért
jött. Annak a férfinak el kellett érkeznie az ugrás küszöbéhez, ahol fel tud
hagyni azzal, hogy önmagáért, saját tetteiért, saját javaiért éljen, és – épp,
amiért hiányzik neki a teljes élet – el tud hagyni mindent, hogy az Urat
kövesse. [3] Ha jól megnézzük, Jézus végső – mérhetetlen, csodálatos –
felszólításában nem a szegénység, hanem a gazdagság, az igazi gazdagság
javaslatát találjuk: „Egyetlen dolog hiányzik neked: menj, add el, amid van, és
oszd szét a szegények között, és így kincsed lesz a mennyben, aztán jöjj, és
kövess engem!” (Mk 10,21).
Ha
valaki választhat az eredeti és a másolat között, ki választaná a másolatot? Ez
tehát a kihívás: megtalálni az életből az eredetit, és nem a másolatot. Jézus
nem pótlékokat kínál, hanem igazi életet, igazi
szeretetet, igazi gazdagságot! Hogyan
követhetnének minket a fiatalok a hitben, ha nem azt látják, hogy mi az
eredetit választjuk, ha azt látják, hogy megelégszünk a félmegoldásokkal?
Szomorú dolog félig sikerült keresztényeket látni, hadd mondjam azt:
„törpekeresztényeket”, akik egy bizonyos termetig nőnek, aztán megállnak,
összezsugorodott, zárt szívű keresztények. Szomorú ezt látni. Szükségünk van
valakinek a példájára, aki arra hív, hogy menjek „tovább”, keressek „többet”,
fejlődjenek egy kicsit. Szent Ignác ezt „magis”-nak hívta, ez „a cselekvés
tüze, buzgósága, mely felrázza a bóbiskolókat”. [4]
Az út
ahhoz, ami hiányzik, azon keresztül vezet, ami van. Jézus nem megszüntetni jött
a törvényt vagy a prófétákat, hanem teljessé tenni. A valóságból kell
kiindulni, hogy megtegyük az ugrást abba, „ami hiányzik”. A megszokottat, a
rendeset kell fürkészve vizsgálnunk, hogy megnyíljunk a rendkívülire.
E
katekézisek során keresztényként olvassuk majd Mózes két törvénytábláját, Jézus
kezét fogva, hogy az ifjúkor illúzióitól átlépjünk a mennyei kincshez, őmögötte
járva. Felfedezzük majd mindegyik törvényben – melyek ősi és bölcs törvények –
a mennyei Atya által kitárt ajtót, hogy az Úr Jézus, aki keresztülhaladt rajta,
elvezessen minket az igazi életbe, az ő életébe, Isten gyermekeinek életébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése