Isteni Irgalom, aki beteljesülsz a szentéletűek tökéletesítésében Bízunk benned!

Isteni Irgalom, aki beteljesülsz a szentéletűek tökéletesítésében

Bízunk benned!

Terjesszük ki e fogalmat a magunk számára, hogy „vigasztalás”. És akkor a „vigasztaló” Valaki olyan lehet, Aki békességet nyújthat az Ember számára. Megengedővé tenni magam rá, hogy ne féljek, ne legyek kishitű, ne legyek kétségbeesett. Mert a „Vigasztaló” által nyújtott remény, a Neki megszavazott bizalmam elsöpri mindazt, mi gyengeségem, mégis erősebb lehetne annál, Aki engem vigasztalni szeretne. Megvigasztalni! Minden olyan dologban, melyben, ha magamban állok – pontosan azért érzem magam magányosnak, mert úgy vélem, hogy azon a dolgon nem változtathatok -, magányosságom elkedvetlenít, vigasztalanná tesz.

Nem vagyok, nem érezhetem magam soha magányosnak! Mert Uram, az Istenem, elküldi számomra, minden időben a Vigasztalás Szentlelkét! Amit az Embernek tudatosítani kell a maga számára: nincs, nem lehet olyan dolog az én életemben, ami megoldhatatlan problémát jelenthet! Szabad vagyok, szabadságomat maga az Isten, a Vigasztaló Lelke által garantálja, szavatolja! Isten Szentlelke által láthatom: „ti láttok engem, mert én élek, és ti is élni fogtok”!

Van látásom, lelki látásom! Lélekből való látásom! Ha hitem Istenben van, a Fiúban, aki kijelenti nekem: „én Atyámban vagyok, te pedig énbennem, és én benned”!

Megrendítő, és mindent újra értelmezendő tényként zuhan, omlik rám Isten szeretete, a kegyelemben, az irgalmában! Ezt kell viselnem, ebbe az Isten létbe, Isten valóságba kell bele öltöznöm minden nap újra, és újra! Isten a maga létével, kinyilatkoztatásával, felülírja az én, saját életemről vallott eddigi minden tapasztalatomat, állításomat, bizonyosságomat, értelmezésemet! Én többé nem vagyok az, aki voltam eddig. Én már az vagyok, akinek Isten tart engem! Ebben a hitben járni taníts, és tarts meg engem Istenem! Ámen