Hívom a családokat 2017
februárjában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és
szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit,
aki a család és az élet mellett áll!
A tanári szobában arról folyt a beszélgetés,
hogy milyen különböző válaszokat kaptak az érettségire készülő fiú és lány
tanulóktól a legutóbbi felmérés kérdéseire. A felmérés arra kereste a választ,
hogy milyen pályán és hogyan képzelik el a tanulók felnőttéletüket. „Az én
osztályomban – mondta a fizikatanár –, a fiúk általában célul tűzték maguk elé,
hogy valamilyen kreatív foglalkozásban vezetők legyenek, azaz építsenek,
tervezzenek, üzemet szervezzenek, sikeres, jól kereső emberek legyenek.
Néhányan megemlítik, hogy szép feleséget, jó autót, nagy házat és életrevaló
gyerekeket is szeretnének. Van, aki politikai pályára készül, elég határozatlan
elképzelései vannak arról, hogy mi tesz sikeressé egy politikust. A lányok
ellenben első helyre a családot teszik, gyerekeket szeretnének nevelni, ugyan
mellesleg egyetemet is végeznének, és munkát is vállalnának, esetleg
tanítanának, ezért fontos számukra, hogy a férjük támogassa őket a
házimunkában, a gyerekekkel való foglalkozásban.” „Érdekes – vette át a szót a
másik érettségiző osztály főnöke, a magyartanárnő –, nálunk sokan humán irányba
indulnának, van, aki arról álmodik, hogy ásatásokat vezet, más meg szeretne
irodalmi kutatásokat végezni. Míg a fiúk elképzelései szakmaiak, konkrétabbak,
a lányokéi inkább érzelmi indíttatásúak, többen az egészségügyben, szociális
téren a szenvedőkön akarnak segíteni. Számukra nemcsak az a siker, ha jól keresnek,
hanem az is, ha másokat boldogabbá tudnak tenni. Ugyanakkor benne élnek a mai
világban, tudják, hogy ma nem elég a jószándék, kell tudás, jogosítvány, azaz
diploma is, ezért meg kell dolgozniuk.” „Mondjátok – szólt közbe az
igazgatóhelyettes –, mi oltjuk beléjük ezeket az elképzeléseket? Tudunk nekik
támpontokat adni? Vagy döntően tőlünk függetlenül alakítják ki jövőképüket?
Vajon jó irányba tereljük a gyerekeket? Ismerjük-e azt a közeget, amelyből
jönnek, és amelybe felnőve be kell kapcsolódniuk?”
Az emberek elképzelése a saját jövőjükről és a
társadalom jövőjéről állandóan változik. Vajon lehet-e állandó, minden korban
érvényes célkitűzésekről beszélni? Minden változik, a változások üteme pedig
egyre gyorsul. Mire megjelennek a társadalomkutatók vizsgálati eredményei, a
valóság már továbblépett. Ha mások sorsáért vagyunk felelősek, állandóan
figyelnünk kell a fejlődési tendenciákat, nehogy egy már túlhaladott jövőkép
felé irányítsuk a ránk bízottakat. Nyomasztó érzés tapasztalni, hogy amíg
megfogalmazzuk válaszunkat a társadalmi változásokra, addig az emberek már más
mértékkel mérnek, megváltozott körülmények között élnek. Ragaszkodhatunk-e
saját elgondolásunkhoz, eléggé szilárdan meg vagyunk-e győződve helyességéről
ahhoz, hogy szemébe tudjunk nézni a változások vonzásában mellettünk
rohanóknak, akik tőlünk pedig azt várják, hogy támogassuk őket, hogy
megerősítsük őket száguldásukban?
Soroljatok fel néhányat az utóbbi évtizedekben
végbement olyan társadalmi változások közül, amelyek pozitívak, mert az ember
javát szolgálták! Melyek azok a keresztény értékek, amelyeket ma nem vesznek
figyelembe?
Amikor Isten az embert a semmiből a létbe
hívja, arra is meghívja, hogy váljon az Ő örök boldogságának részesévé azáltal,
hogy szolgálja a világot és törekszik a szentségre. Az ember tehát arra
hivatott, hogy válaszoljon Teremtője hívására. A meghívott a maga korlátainak
tudatában halad a meghívó és azok felé, akiknek szolgálatára kapta a meghívást.
A meghívás tehát nem csupán a magányos meghívottnak szól, hanem szól azoknak
is, akiket a meghívottnak szolgálnia kell. Aki „test szerint” él, Isten
törvényét súlyos tehernek, szabadsága megkötésének, tagadásának érzi. Aki
„lélek szerint jár” (vö. Gal 5,16) és szeretetből szolgálni kíván másoknak,
Isten törvényében megtalálja az alapvető és szükséges utat a szabadon
választott és megélt szeretet gyakorlásához. Az ember hivatása a tökéletes
szeretetben teljesedik be. Amikor Jézus Krisztus felszólít, hogy kövessük Őt,
meghív, és új parancsot is ad: „szeressétek egymást; ahogy én szerettelek
titeket” (1Jn 13,34). Az ember hivatása megmutatja az emberi lét értelmét.
Mivel minden ember Isten egyedi teremtménye, önálló személy, mindenkinek saját
hivatása van, mindenkinek magának kell válaszolnia Isten hívására.
„Az ember – mind a férfi, mind az asszony – az
egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart: személy és önmagáról
döntő alany. Ugyanakkor teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén
elajándékozza magát. Márpedig a személynek ez a leírása, sőt bizonyos
értelemben meghatározása megfelel a Szentírás alapigazságának az ember – a
férfi és a nő – Isten képére és hasonlatosságára teremtettségéről.” (MD 18)
Idézzetek fel élményeket azzal kapcsolatban,
hogy gyerekeitek Isten törvényét súlyos tehernek, szabadságuk megkötésének,
vagy éppen elvonásának érezték, és nem látták meg az ezekben a törvényekben
megjelenő korlátok védő, vezető és nehéz helyzetekben dönteni segítő szerepét!
Minden embernek előbb-utóbb döntenie kell:
milyen utat választ hivatása gyakorlásához. Korunkban az emberek előtt egyre
több, egyre változatosabb lehetőség nyílik meg. Nem csupán a társadalmi
helyzettől vagy a nemzeti hovatartozástól függetlenül lehet valakiből csaknem
bármi, hanem attól is többé-kevésbé függetlenül, hogy férfi-e, vagy nő.
Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a férfi és női mivolt kezdettől
fogva több, mint biológiai és anatómiai adottság és különbség. Az ember csak a
férfi és nő nemileg meghatározott formájában létezik. A mélypszichológia
szerint a férfiasság és a nőiesség mint polaritás minden egyes ember belső,
lelki alkata, s mindkét nemnek meg kell tanulnia az egész, teljes emberré
válást, az ellentétes nemi rész elfogadását és integrálását. E feladatban a
nőiességé a kiigazító és kiegyenlítő tevékenység (megőrzés, megtartás,
megszentelés), a férfiasságé a racionálisan megalapozott rendre törekvés, az új
lehetőségek, a valóság rejtett részleteinek felfedezése. De mindezekben nem
merül ki férfi mivolta és hivatása. Mind a férfiaknak, mind a nőknek saját
természetes teljességük megélésére kell törekedniük.
Egy kiváló kultúrtörténész szerint minden
kimagasló férfiteljesítmény mögött ott áll egy nő: egy múzsa, egy anya, egy
igaz barát. A férfi tervez, kutat, épít, rendszerez, a nő pedig megteremti
körülötte azt a légkört, amelyben a férfi alkotó géniusza ki tud teljesedni. „A
női géniusz a mindennapi életben való önelajándékozásában találja meg életének
mély elhivatottságát. Ő jobban látja az embert, mint a férfi, mert ő a szívével
lát. Ő a különböző ideológiai vagy politikai rendszerektől függetlenül látja az
embert. Látja nagyságát és korlátait, és megpróbál elébe menni és segítségére
lenni. Ily módon megvalósul az emberiség történelmében a Teremtő alapvető
terve, és a hivatások és elhivatottságok sokféleségében szakadatlan
megnyilvánul az a – nemcsak fizikai, hanem mindenekelőtt lelki – szépség,
mellyel Isten kezdettől megajándékozta az emberi teremtményt, és különösen a
nőt.” (Szent II. János Pál pápa: Levél a nőknek a Nők IV. Világkonferenciája
alkalmából, Peking, 1995. szeptember 9.)
Idézzetek fel környezetetekben olyan nőket,
akik maguk őszinte elajándékozásában örömmel találták meg élethivatásukat!
„Engem legjobban az érdekelne, ami ebből a
felmérésből nem derül ki – szólalt meg egy idősebb tanár –, hogy miért választják
gyerekeink azt a pályát, amelyet választanak. Azért, mert egy szakterület
különösen érdekli őket, szívesen elmélyednének benne, vagy azért, mert
találkoztak egy szakma olyan képviselőjével, aki imponált nekik? Néhány éve egy
tanítványom azt mondta, hogy azért szeretne orvos lenni, mert ők mindig fehér
köpenyben dolgoznak. Mindannyiunk szerencséjére nem lett belőle orvos. Úgy
látom, hogy minden gyerek tarisznyájában ott van a marsallbot, csak ki kell azt
onnan bányászni. Nekünk, pedagógusoknak a szülőkkel együtt ebben kell
segítenünk: ráébreszteni a gyerekeket arra, hogy van marsallbotjuk, hogy milyen
az a bot, és segíteni a kibányászásban. Azt merem mondani, hogy azokból a
tanítványaimból lett boldog, megelégedett ember, akiknek sikerült azzá lenniük,
amire elhivatottak voltak. Bármilyen jól tud Michelangelo széklábat faragni, ha
nem készíthet szobrot, nem festheti ki a Sixtus-kápolnát, boldogtalan lesz. Egy
műegyetemi professzor mondta gyémántdiplomája átvételekor: »Boldog életem volt,
mert gépészmérnök lehettem. Igaz, hogy hosszú pályám során sok olyan munkát
kellett elvégeznem, ami nem volt kedvemre való, amiről tudtam, hogy nem jó célt
szolgál, de volt 10 százaléknyi olyan munkám, amit öröm volt elvégezni, és
ezért a 10 százalékért érdemes lenne újra megszületnem.« És hadd mondjam el
nektek, én azért vagyok boldog, mert rájöttem, hogy az a hivatásom, hogy
segítsem a gyerekeket hivatásuk megtalálásában. Nagyon nagy öröm látni az
érettségi találkozókon, hogy mennyien lettek önmagukkal harmóniában élő sikeres
emberek, apák és anyák.”
Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése