Ferenc pápa a
szerzeteseknek: Ne vallási aktivisták, hanem Jézus-hordozók legyetek!
Február 2-án, az Úr bemutatásának ünnepén a
szentatya a megszentelt személyekkel együtt mutatott be szentmisét a Szent
Péter-bazilikában. Arra biztatta őket, hogy ne közösségük fennmaradásával
törődjenek, hanem vegyenek részt az emberek mindennapi életében, és legyenek a
remény énekesei.
Amikor Jézus szülei elvitték a gyermeket, hogy
teljesítsék a törvény előírásait, Simeon „a Lélek indítására” (Lk 2,27) karjába
veszi a gyermeket, és egy Istent áldó, dicsérő énekbe kezd: „mert meglátta
szemem szabadításodat, amelyet minden nép szeme láttára megvalósítottál: a
fényt, amely a pogányoknak kinyilatkoztatás, népednek, Izraelnek pedig
dicsőség” (Lk 2,30–32). Simeon nemcsak megláthatta, hanem abban a kiváltságban
is részesült, hogy átölelje a vágyva vágyott reményt, és ez örömujjongásra
készteti. Örvend a szíve, mert Isten népe körében lakik, testéből való testként
érzékeli.
A mai liturgia azt mondja, hogy ezzel a
rítussal, születése után negyven nappal, „az Úr alávetette magát a régi törvény
előírásának, valójában azonban népével találkozott, amely hitben várta őt” (Római
misekönyv, február 2., felszólítás a bevonulási körmenetre). Isten
találkozása népével örömet ébreszt és feléleszti a reményt.
Simeon éneke a hívő ember éneke, aki életének
végén kijelentheti: igaz, az Istenbe vetett remény soha nem csal meg (vö. Róm
5,5), ő sosem csap be minket! Simeon és Anna öregségükben új termékenységre
válnak képessé, és erről énekelve tesznek tanúságot: megéri reménykedve élni az
életet, mert az Úr megtartja ígéretét! Később maga Jézus fogja elmagyarázni ezt
az ígéretet a názáreti zsinagógában: a betegek, a foglyok, a magukra
maradottak, a szegények, az idősek, a bűnösök is meghívást kaptak, hogy
ugyanazt a reményből fakadó éneket énekeljék: Jézus velük van, Jézus velünk van
(vö. Lk 4,18–19).
Ezt a reményből fakadó éneket atyáinktól kaptuk
örökségbe. Ők bevezettek minket ebbe a „dinamikába”. Az ő arcukon, életükön,
mindennapi, áldozatos odaadásukon láthattuk, hogyan testesül meg ez az
istendicséret. Atyáink álmainak örökösei vagyunk, annak a reménynek az
örökösei, amely nem csalta meg alapító anyáinkat és atyáinkat, a mi idősebb
testvéreinket. Öregeink örökösei vagyunk, akik mertek álmodni, és hozzájuk
hasonlóan mi is ezt akarjuk énekelni: Isten nem csap be, a belé vetett remény nem
csal meg! Isten segítségére siet népének! Joel próféciájába belépve akarunk
énekelni: „Kiárasztom lelkemet minden emberre, fiaitok és lányaitok próféták
lesznek, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak” (Jo 3,1).
Javunkra válik, ha befogadjuk atyáink álmát
annak érdekében, hogy próféták tudjunk lenni a mában, és ismételten rátaláljunk
arra, ami lángra lobbantotta szívünket. Álom és prófécia kéz a kézben járnak.
Emlékezés arra, amit „véneink”, atyáink és anyáink megálmodtak, és bátorság arra,
hogy ennek az álomnak a megvalósulását prófétai módon elősegítsük.
Ez a magatartás termékennyé fog tenni minket,
megszentelt személyeket, de főleg megvéd egy olyan kísértéstől, amely meddővé
teheti megszentelt életünket: ez a fennmaradás kísértése. Olyan rossz
ez, amely szép lassan befészkelheti magát életünkbe, közösségeink életébe. A
mindenáron való túlélésre törekvés miatt reakcióssá, félénké válhatunk, lassan
és csendben bezárkózhatunk házainkba és elképzeléseinkbe. Ez hátra fordítja
tekintetünket, a dicső – de már elmúlt – tettekre, s ahelyett, hogy az
alapítóink álmából született prófétai kreativitásra indítana, kiskapukat keres,
hogy elmenekülhessen a kapuinkon kopogtató kihívások elől. A túlélésre törekvés
pszichológiája elveszi karizmánk erejét, mert elkezdjük megszelídíteni, „kezelhetővé”
tenni, de így megfosztjuk kezdeti teremtő erejétől; inkább meg akarjuk őrizni
tereinket, épületeinket és struktúráinkat ahelyett, hogy lehetséges új
folyamatokat indítanánk el. A fennmaradás kísértése elfeledteti velünk a
kegyelmet, a szakrális szakembereivé tesz minket, de nem annak reménynek az
atyjaivá, anyjaivá vagy testvéreivé, amelyet prófétaként hirdetnünk kellene. A
túlélésnek ez a légköre érzéketlenné teszi öregeink szívét, megfosztja őket
álmodó képességüktől, és így meddővé teszi a próféciát, amelyet a
fiatalabbaknak hirdetniük és megvalósítaniuk kellene. Röviden: a túlélés
kísértése veszéllyé, fenyegetéssé, tragédiává változtatja azt, amit az Úr
kedvező lehetőségként kínál küldetésünk számára. Ez a magatartásmód nemcsak a
megszentelt élet számára kísértés, de nekünk különösen is ügyelnünk kell,
nehogy beleessünk.
Térjünk vissza az evangéliumi szakaszhoz, és
szemléjük ismét a jelenetet. Ami kiváltotta Simeon és Anna dicsőítő énekét,
biztos nem az volt, hogy önmagukra néztek, hogy saját személyes helyzetüket
vizsgálgatták és elemezték. Nem az, hogy bezárkóztak attól való félelmükben,
hogy valami baj történik velük. Éneküket a remény váltotta ki, az a remény,
amely megtartotta őket öregségükben. Az a remény, amely beteljesedésre lelt a
Jézussal való találkozásban. Amikor Mária Simeon karjába teszi az ígéret
gyermekét, az öreg énekelni kezd, saját „liturgiát” végez, énekli az álmait.
Amikor Mária a nép körébe viszi Jézust, a nép örömre talál. Igen, egyedül ez
tudja vissza örömünket és reményünket, egyedül ez ment meg minket a túlélésre
való törekvéstől. Egyedül ez teszi termékennyé életünket, és tartja életben
szívünket. Odavinni Jézust, ahol lennie kell: népe körébe!
Mindnyájan tudjuk, hogy multikulturális
átalakuláson megyünk keresztül, ezt senki sem vonja kétségbe. Épp ezért nagyon
fontos, hogy a megszentelt férfiak és nők Jézussal együtt belehelyezkedjenek az
életbe, ezeknek a nagy átalakulásoknak a közepébe. A küldetés – az egyes
karizmáknak megfelelően – az, ami emlékeztet minket: arra küldettünk, hogy
ebben a konkrét tésztában legyünk élesztők. Biztosan elképzelhetők jobb
„lisztek” is, de az Úr arra hívott minket, hogy itt és most kelesszünk,
szembenézve az itt és most jelentkező kihívásokkal. Nem védekező hozzáállással,
nem félelmeinktől vezetve, hanem ekére tett kézzel segíteni a sokszor konkoly
közé vetett mag növekedését. Jézust népe körébe vinni azt jelenti, hogy
szemlélődő a szívünk, képes felismerni, hogyan jár Isten városaink, falvaink,
lakónegyedeink utcáin. Jézust népe körébe vinni azt jelenti, hogy magunkra
vesszük és akarjuk segíteni vinni testvéreink keresztjét. Azt jelenti, hogy meg
akarjuk érinteni Jézus sebeit a világ sebeiben, a világéban, amely sebesült, de
feltámadásra áhítozik, feltámasztásért esedezik.
Jézussal együtt magunkat is népe körébe vinni!
Nem vallási aktivistákként, hanem olyan férfiakként és nőkként, akik állandóan
befogadják Isten megbocsátását, olyan férfiakként és nőkként, akik a
keresztségben felkenést kaptak, hogy megosszák ezt a kenetet és Isten vigasztalását
másokkal.
Jézushoz csatlakozunk népe körében, mert
„érezzük az ezzel a kissé kaotikus emberáradattal való együttélés, elvegyülés,
találkozás, egymás megölelése, támogatása és a részesedés »misztikája«
felfedezésének és átadásának kihívását, ez ugyanis – egy szolidáris karavánban,
szent zarándoklatban – [az Úrral] a testvériség igazi megtapasztalásává válhat.
[...] Ha követni tudnánk ezt az utat, az annyira jó, igazán gyógyító, rendkívül
felszabadító, felettébb reményt keltő volna! A kilépés önmagunkból, hogy
másokhoz kapcsolódjunk” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 87),
nemcsak jót tesz nekünk, hanem dicsőítő énekké alakítja életünket és
reményünket. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha magunkévá tesszük öregeink
álmait, és azokat próféciává alakítjuk.
Elkísérjük Jézust, hogy
találkozzunk az ő népével, hogy népe körében legyünk, nem panaszkodva, vagy
annak az embernek a szorongásával, aki elfelejtette, mit jelent prófétának
lenni, mert nem vette át atyái álmait, hanem dicsőítve és derűsen; nem nyugtalankodva,
hanem annak az embernek a türelmével, aki bízik a Lélekben, az álmok és a
prófécia Urában. És így megosztjuk [másokkal] azt, ami a miénk: a reményből
fakadó éneket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése