Ferenc pápa: Türelmesen
elviselni a kellemetlen embereket
November 16-án Ferenc pápa megtartotta utolsó
általános kihallgatását az irgalmasság rendkívüli szentévében. Ez alkalommal
arról a fontos feladatról elmélkedett, amit mások türelmes elviselése,
figyelmeztetése és tanítása jelent. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai katekézist az irgalmasság egyik olyan
cselekedetének szenteljük, amelyet mindannyian jól ismerünk, de amelyet talán
nem gyakorlunk úgy, amennyire kellene: türelmesen elviselni a kellemetlen
embereket. Mindannyian nagyon ügyesek vagyunk annak felismerésében, ami
kellemetlenséget okozhat nekünk: amikor találkozunk valakivel az utcán, vagy
kapunk egy telefonhívást, rögtön azt gondoljuk: „Meddig kell hallgatnom ennek
az embernek a siránkozását, a csevegését, a kéréseit vagy a dicsekvéseit?”
Időnként az is előfordul, hogy a hozzánk legközelebb állók az idegesítő
emberek: rokonaink között mindig találunk valakit, ott vannak a munkahelyünkön
is, de még a szabadidőnkben sem vagyunk szabadok tőlük. Mit kell tennünk a
bosszantó emberekkel? De mi is sokszor nehezen elviselhetők vagyunk mások
számára! Miért került ez is az irgalmasság cselekedetei közé: türelmesen
elviselni a kellemetlen embereket?
A Szentírásban azt látjuk, hogy magának
Istennek irgalmat kell gyakorolnia, hogy eltűrje népének panaszait. A Kivonulás
könyvében például kifejezetten elviselhetetlenné válik a nép: először azért
siránkozik, mert szolgaságban van Egyiptomban, erre Isten kiszabadítja; aztán a
pusztában azért sír, mert nincs mit ennie (vö. Kiv 16,3), erre Isten fürjeket
és mannát küld (vö. Kiv 16,13–16), a panaszkodás mégsem szűnik. Mózes
közvetítőként lép fel Isten és a nép között, ám időnként ő is háborog az Úrnál.
Isten azonban türelmes volt, és így a hitnek ezt a lényegi vonását is
megtanította Mózesnek és a népnek.
Aztán rögtön felmerül az első kérdés:
egyáltalán megszoktuk-e vizsgálnia lelkiismeretünket, hogy lássuk, nem
vagyunk-e mi is időnként idegesítőek mások számára? Könnyű ujjal mutogatni
mások hibáira és mulasztásaira, de meg kell tanulnunk mások helyzetébe képzelni
magunkat.
Leginkább Jézusra nézzünk: mekkora türelemre
volt szüksége nyilvános működésének három éve alatt?! Egy alkalommal, amikor
úton volt tanítványaival, megállította őt Jakab és János anyja, és ezt mondta
neki: „Rendelkezz úgy, hogy két fiam közül egyik jobbod, másik meg balod felől
üljön országodban!” (Mt 20,21). Az anya lobbizott a fiaiért, az anyák már csak
ilyenek… Ezt az alkalmat is felhasználta Jézus arra, hogy elmondjon egy fontos
tanítást: az ő országa nem hatalmon, nem dicsőségen alapszik, mint a földi
országok, hanem szolgálaton és odaadáson. Jézus azt tanítja, hogy mindig arra kell
figyelni, ami lényeges, és messzire kell nézni, hogy felelősen fel tudjuk
vállalni küldetésünket. Utalást vehetünk itt észre az irgalmasság másik két
lelki cselekedetére: figyelmeztetni a bűnösöket és tanítani a
tudatlanokat. Gondoljunk csak arra, milyen nagy munkát végzünk, amikor
segítjük az embereket növekedni a hitben és az életben. Például a katekétákra
gondolok – akik között sok anyuka és sok szerzetesnővér van –, akik időt
szánnak arra, hogy megtanítsák a gyermekeknek a hit alapigazságait. Mennyit
fáradoznak, főleg, amikor a gyerekek szívesebben játszanának, mint hallgatnák a
katekizmust!
Szép és fontos feladat
kísérni másokat annak keresésében, ami lényeges, mert osztozhatunk abban az
örömben, amellyel az élet értelmének megízlelése jár. Gyakran találkozunk olyan
emberekkel, akik megállnak a felszínes, mulandó és banális dolgoknál, néha
azért, mert nem találtak senkit, aki arra ösztönözte volna őket, hogy valami
mást keressenek, és az igazi értékeket becsüljék sokra. Nagy segítség
megtanítani másokat arra, hogy a lényegesre tekintsenek, különösen korunkban,
amikor úgy tűnik, az ember elvesztette tájékozódását és rövid távú
megelégedettséget keres. Megtanítani felfedezni azt, hogy mit akar tőlünk az Úr
és miként tudunk megfelelni ennek, azt jelenti, hogy elindítunk valakit a
hivatásában való növekedés útján, az igazi öröm útján. Ily módon Jézusnak a
Jakab és János anyjához, aztán pedig a tanítványok köréhez intézett szavai
megmutatják az utat, hogy miként tudjuk elkerülni, hogy az irigység, a nagyravágyás,
a hízelgés kísértésébe essünk, ezek a kísértések ugyanis bennünket,
keresztényeket is állandóan fenyegetnek. Attól, hogy másoknak tanácsot kell
adnunk, hogy másokat figyelmeztetnünk és tanítanunk kell, sosem szabad magunkat
másoknál felsőbbrendűnek gondolni, inkább magunkba kell szállnunk és meg kell
vizsgálnunk, hogy következetesek vagyunk-e abban, amit másoktól kérünk. Ne
felejtsük el Jézus figyelmeztetését: „Miért nézed a szálkát testvéred szemében?
A saját szemedben meg miért nem veszed észre a gerendát?” (Lk 6,41). Segítsen
minket a Szentlélek, hogy türelmesek legyünk mások elviselésében, valamint
alázatosak és egyszerűek a másoknak való tanácsadásban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése