Krisztus Vére, a vértanúk erőssége

Krisztus Vére, a vértanúk erőssége

üdvözíts minket!

 

Nem akarom a bűnös halálát, „inkább azt, hogy megtérjen útjairól és éljen” – halljuk az Ezekiel 18,23 –ban az Isten szavát! Talán erre utal vissza Jézus, amikor a felebarát példabeszédet mondja tanításaként. Ami annyit tesz, hogy Isten felebarátjaként tekint ránk, elesett, és beteg emberekre. Mert ki bűnös, beteg! Ami annyit jelent, hogy nem egészséges!

Egy gyönyörű kép jelent meg előttem ma reggel: Isten, még a teremtést megelőzően, mikor „már nem fért a bőrébe”, vagyis izzott a szeretettől, melyet ki kellett valahogy fejeznie, megélni vágyott, ami közösség nélkül képtelenség. – Ugye, mi is ismerjük ezt az érzést!? Mert hiszen, Isten, a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket! - Közösségre vágyott, akkor előbb megálmodta, majd megteremtette a Fiút, Krisztust. Benne a teremtés teljességét! – Számunkra a fel nem fogható teljességet! Mert a Szeretetet – Aki az Isten - valami olyannak tudom elképzelni, ami a minden, és egyszerre. Ugyanakkor én, az ember, a töredékes, aki az időben és a térben is körülhatárolt vagyok, fel sem tudom fogni mi az a minden, és a mindenség egyidejűsége! – Azt mondom, hogy Isten megteremtette Krisztusban a teremtés teljességét! Benne, azt az Embert, Aki az Isten tökéletes társa, kifejeződése, Akiben szeretete nem halványul el, hanem kiteljesedésre jut! Ez az a társ, Isten számára, Aki visszaigazolja, hogy a szeretet maga a szentség (a sértetlen tisztaság, őszinteség, fedhetetlenség, alázat, irgalmasság, megbocsátás, stb.). Ezt jelenti az, amiről Jézus már ott, az áldozatának küszöbén beszél főpapi imájában: „Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem.” Isten dicsősége, megdicsőítése azt jelenti, hogy visszaigazolást nyer szent szeretete! – Majd, ahogy folytatja Jézus, abból lehet számomra világossá az, amit mondani akarok a személyéről: „Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett.” [Jn 17,4-5]

Egy kis kitérőt tennék, hogy megvilágítsam az, ami lényeges: vissza tudok emlékezni arra, amikor még meg sem születtem, de ott voltam elrejtőzve az anyaméhben? Most kíséreljük meg, hátha sikerül: Minden életfunkcióm működik, már élek! De az életem egy másik embertől függ. Mi szükséges az ember életéhez, létfenntartásához?: víz, levegő, kenyér! Ez a másik ember biztosítja mindezt: táplál, ő lát el oxigénnel!

Mit tanít számunkra Jézus?

„²⁵Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? ²⁶Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? ²⁷Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? ²⁸És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; ²⁹mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. ³⁰Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek? ³¹Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ ³²Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. ³³Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. ³⁴Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.” [Mt 6,25-34]

Az a másik ember úgy gondoskodik rólam, a maga testében, hogy szinte fogalma sincs róla! Szinte semmit sem képes tenni azért, hogy én legyek (de ellene igen!), mégis életre kelt, kihord, majd, ha szerencsém van fel is nevel. Annak az embernek egy pillanatnyi öröméből, boldogságából leszek. Annak az embernek a boldogsága nem más, mint, hogy megízleli azt a túlon túli boldogságot, mely nem anyagi dolog, hanem lelki. - Isten Lélek! – kijelentem ezen a helyen, hogy Isten boldogságából lettem, és vagyok, mellyel megajándékozta azt az embert, akit felhasznált arra, hogy én lehessek!

Bizonyíték: Isten szeretete mindent megelőz! Még az anyám áldozatát is! Bebizonyítani próbáltam ezzel azt, hogy A Szeretet! Isten lelke az, aki az élet! A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit! [Jn 6,63]

De van egy másik oka is annak, hogy ezt a kis kitérőt tettem!

Jézus személye, akiről azt mondtam, hogy mielőtt bármi lett, Ő volt (Jn 8,58), és Ő érte lett minden, Benne van elrejtve a teljesség (Kol 2,9), akinek teljességéből vagyunk (Jn 1,16), annak az „egy testnek részeként” (Róm 12,5) – ahogy az Atya szülte a Fiút, úgy szül mindegyikünket a világra! Ő választ anyát – Aki Neki tesz szolgálatot – minden ember számára, hogy a maga szeretetéből teremtsen bennünket meg. Erről szól János: „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.” [Jn 1,12-13]

Jézus Krisztus a bizonyítéka annak, hogy Istennek részesei, részei vagyunk mind. Ahogy egy anyának lehet életképtelenné a gyermeke, úgy lehet Isten gyermekségének életképtelen részévé lenni az az ember, aki nem válik lelki emberré, éppen azért halálra születik! (Róm 8,1-17) Ha Krisztus maga a teremtés teljessége, és mi mindannyian részei vagyunk, akkor az azt jelenti, hogy emberi természetünk megismerésében rá kell ismernünk arra, hogy Krisztusból, Akiben minden ember teljessége benne van, mi az én részem, így Isten részem!

Vissza kell tudnom emlékeznem arra, hogy honnan és miből való vagyok, hogy azonosságomra leljek, és így, lelki békességemre rátalálhassak!

Ez a békesség feltétlenül szükség a számomra, azért, hogy el tudjak távolodni, el bírjam engedni azt az anyagi valóságomat, mely most még fogódzkodóm, ami a biztonságomat jelenti. De ami téves képem. Mert e világ soha nem fog valós biztonságot jelenteni a számomra! Ez önámítás, önmagamat becsapom be ezzel!

Amikor az Isten kifejezni bírta magát Krisztusban – ott a teremtés kezdetén – akkor ebből a teremtett lényből lett képes felismerni azt, hogy mire van szüksége Az Embernek, hogy a Teremtményének élete teljessé lehessen. Vagyis, számára és érte teremtett meg rajta kívül mindent a teremtett világban! Mi ért? Hogy használja! Hogy miközben mindent használhat, eközben megérthesse Isten végtelen jóságát, gazdagságát, szabadságát, bőkezűségét, nagyvonalúságát, kreativitását, türelmét, nyugalmát, irgalmasságát, minden szándékát és célját Velem!

Megállapítom, hogy, ha nem ismerem fel magamat úgy, mint Isten teremtésének részét, de, aki Krisztusból, az ember teljességéből vagyok rész, akkor nem érthetem meg e világhoz való viszonyomat sem! És az ember olyan módon rondít bele a világba – szép szóval: hoz létre, alkot meg a maga hasznára, javára, vagy ellenére, kárára, önmagát ámítva, kábítva –, hogy nem vesz tudomást arról, hogy valójában ki önmaga. Önismeret híján, nélkül okozok kárt magamnak, és okozunk kárt egymásnak! Akkor, mert Isten nélkül cselekszem, nem lehet más az, amit teszek, mint bűn, kóros dolog, egészségemet károsító dolog!

Ha erre rádöbbenek, akkor már, csak nem leszek képes ezt másként elviselni, hordozni, mint úgy, hogy felkiáltsak: Istenem segíts, mert elvesztem!

Már nem lehet az a kérdés, hogy kinek akarok tetszeni? Csak azt a kérdést tehetem fel, ebben a helyzetben, hogy: még kinek tetszhetek? Csak annak, aki irgalmas szeretettel képes megbocsátani mindazért, amit eddig fel sem fogtam, csak egyszerűen elrontottam! Köszönöm! Ámen