Krisztus Vére, a haldoklók megnyugvása

Krisztus Vére, a haldoklók megnyugvása

üdvözíts minket!

Ha már egyszer megengedted, hogy felfedezzem, mily erő van nagy Irgalmadban, Istenem, Mennyei Atyám, akkor többé nem tágítok attól, hogy hálát mondjak érte! Szüntelen dicsőítselek, áldjalak végtelen jóságodért! Nem kell számomra más jel, mint Te, aki Krisztusban osztod meg magadat velem! Hálát adok, hogy nekem, bűnösnek, nem a bűneimet tartod számon, hanem megengeded, hogy halljalak, értselek; hogy szeretetedből újra formálsz engem! Minden nap, új élettel táplálsz, így új reménnyel töltesz el! Megtanítasz rá, hogy ott ne keressem a boldogságot, ahol a szenvedésben kell osztoznom Jézussal. De világosságot gyújtasz rá, hogy elfogadjam, és felajánljam a magam csekély, méltatlan szenvedését – Pio atyával, Pál apostollal közösségben -, csak, hogy Veled közösségben lehessek itt, ebben a véges és korlátok közé szorított állapotomban, ami megváltásomat véghezvinni, beteljesíteni képes! Elvezethet oda, abba a végtelen és korlátoktól mentes közegbe, ahol a boldogságot Te garantálod mindenki számára, ki megengedő arra, amire Te szánod az embert!

Jézus mondja, talán, amikor emberileg felfogni Ő is képessé lehetett, és rádöbbent arra, hogy mi az emberrel szándékod: „Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett.” [Jn 17,4-5]

Ebből az imádatból én azt értem meg, hogy Te Atyám azért szültél engem, hogy dicsőségedre legyek. Másrészről, ha én képessé, megengedővé teszem magam rá, hogy Te megdicsőülhess általam, akkor Te, kész vagy e dicsőségedet megosztani velem!

De képes lehetek rá, alkalmassá lehetek rá, hogy Jézushoz hasonlóan azt tudjam majd mondani, mikor annak ideje elérkezik, hogy „befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem”?

Igen, miközben így beszélgetek Veled, ráismerek arra, amit ki nem mondasz, de értésemre adni akarsz, hogy milyen bűnös vagyok! Mert az ember akkor érti meg a maga bűnösségét, istentelenségét, mikor Veled közösségre lép, Veled leül beszélgetni, és figyelek rád, vágyakozással, hogy értselek, hogy részemmé legyél, és én részeddé lehessek! Így vallom meg előtted, hogy szereteted megszenvedtet, szüntelen hiányodat, és hiányosságomat, képtelenségemet, és lehetetlenségemet élem meg a jóra! Mégis, hálát adok, mert elmondhatom, hogy bűnös vagyok, de szeretett bűnös, általad!

Ebben a percben, ebben a Hozzád való közelségemben érzem meg azt, hogy mi az a töredékességem, töredezettségem, ami miatt felfogni is képtelen vagyok -, talán, ezért véghezvinni is kevés azt, amire rendeltél engem már akkor, mikor ott a teremtés kezdetén elgondoltál, kigondoltál engem! Szükségem van Rád, kellesz nekem! Hívlak jöjj, hogy Benned legyen életem, ki nélküled senki vagyok! Ámen