Ferenc pápa: Jézus a mi életünkön is áthalad!

Június 15-én Ferenc pápa a jerikói vak meggyógyításának története alapján elmélkedett Jézus irgalmasságáról, amellyel hozzánk is odafordul, mi pedig tanúságtételünkkel koldusból nap mint nap tanítvánnyá válhatunk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Egy napon, amikor Jézus Jerikó közelébe ért, csodát tett: visszaadta látását egy vaknak, aki az út mentén koldult (vö. Lk 18,35–43). Ma szeretnénk felismerni ennek a jelnek a jelentését, amely minket is közvetlenül érint. Lukács evangélista azt mondja, hogy az a vak az út szélén ülve koldult (vö. Lk 18,35). Abban a korban – de egészen a közelmúltig is – egy vak csak könyöradományokból tudott megélni. Ez a vak sok embert képvisel, olyanokat, akik testi vagy egyéb hátrányos helyzetük miatt ma is a társadalomból kirekesztve élnek. A tömegtől távol ül, az emberek rá se hederítenek, mindenki a saját dolgával van elfoglalva… Az út pedig, mely a találkozás helye lehetne, számára a magány helye. Rengeteg ember megy el mellette, ő mégis egyedül van.

Egy kirekesztett ember szomorú látványt nyújt, főleg, ha a háttérben Jerikó városa magasodik, ez a tündöklő és büszke oázis a pusztában. Tudjuk, hogy épp Jerikóba ért Izrael népe az Egyiptomból való hosszú menetelés végén: az a város jelenti a bejárati kaput az ígéret földjére. Idézzük fel, mit mondott Mózes akkor: „Ha szegény akad közted, egy testvéred valamelyik városodban vagy földeden, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked, ne keményítsd meg szívedet, és ne csukd be markod testvéred, a szegény előtt. Mindig lesznek szegények a földön. Ezért most megparancsolom: Nyisd meg kezed testvéred, a földeden élő szűkölködő és szegény előtt” (MTörv 15,7.11). Éles az ellentét az Úr törvényének e parancsa és az evangéliumban bemutatott helyzet között: a vak kiabál, Jézust szólítgatja, az emberek viszont rendre utasítják, csitítják, mintha nem lenne joga ahhoz, hogy beszéljen. Nem szánják meg, sőt, zavarja őket a kiabálása. Hányszor előfordul velünk is, hogy zavar minket, amikor az úton látjuk a sok embert, azt a sok rászorulót, beteget, éhezőt! Hányszor előfordul velünk, hogy zavar minket, amikor sok menedékkérőt és menekültet látunk! Mindannyiunkat fenyeget ez a kísértés. Mindannyiunkat, engem is! Ezért figyelmeztet minket Isten szava, ezért emlékeztet minket arra, hogy a közöny és az ellenszenv vakká és süketté tesz minket, nem vesszük észre testvéreinket, és nem látjuk meg bennük az Urat. Közöny és ellenszenv. Időnként pedig ez a közöny és ellenszenv durvasággá és bántalmazássá fajul: „Kergessétek el az összest!” „Vigyétek innen őket!” Azok az emberek is ilyen durván bántak a kiabáló vakkal: „Takarodj innen, hallgass, ne kiabálj!”

Van itt egy érdekes részlet! Az evangélista azt írja, hogy volt valaki a tömegből, aki elmagyarázta a vaknak, miért is ez a nagy csődület: „Jézus halad át, a Názáreti” (Lk 18,37). Jézus áthaladását ugyanaz az ige fejezi ki, mint a Kivonulás könyvében az öldöklő angyal áthaladását, aki megszabadítja az izraelitákat Egyiptom földjén (vö. Kiv 12,23). Ez a húsvét „áthaladása”, a szabadulás kezdete: amikor Jézus áthalad, mindig szabadulás történik, üdvösség köszönt az emberre! A vaknak tehát mintegy meghirdetik az ő húsvétját. Ő pedig nem engedi megfélemlíteni magát, hanem többször is Jézus felé kiált, Dávid fiaként szólítja meg, a várva várt messiásként, aki Izajás próféta szerint megnyitja a vakok szemét (vö. Iz 35,5). A tömeggel ellentétben ez a vak lát, mégpedig a hit szemével. Hitének köszönhetően könyörgésének hatalmas hatása van. Amikor ugyanis meghallotta őt, „Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék oda hozzá” (Lk 18,40). Ily módon Jézus elmozdítja a vakot az út széléről, majd tanítványai és a tömeg figyelmének középpontjába helyezi. Gondoljunk csak arra, hogy minket is, amikor nehéz helyzetben, akár bűnben is voltunk, maga Jézus fogott kézen, ő emelt fel az út széléről és adta nekünk a szabadulást! Kettős áthaladásnak lehetünk tanúi. Az első: az emberek örömhírt hirdettek a vaknak, de nem akarták, hogy közük is legyen hozzá; most pedig Jézus mindenkit annak tudatosítására kötelez, hogy az örömhír hirdetése azt is magába foglalja, hogy középpontba helyezzük utunkon azt, aki ki van zárva onnan. A második: bár a vak nem látott, hite mégis megnyitotta előtte az üdvösség útját, azok között találja magát, akik azért mentek ki az útra, hogy lássák Jézust. Testvéreim, az Úr áthaladása egy irgalmat adó találkozás, amely mindenkit egyesít körülötte, és lehetővé teszi, hogy felismerjük, kinek van szüksége segítségre és vigasztalásra. Jézus a mi életünkön is áthalad! Amikor közeledik és észreveszem, az meghívás számomra, hogy közelebb kerüljek hozzá, hogy növekedjen bennem a jóság, hogy jobb keresztény legyek, hogy elinduljak Jézus után.

Jézus a vakhoz fordul, és megkérdezi tőle: „Mit akarsz, mit tegyek érted?” (Lk 18,41). Megdöbbentőek Jézusnak ezek a szavai: Isten Fia úgy áll a vak előtt, mint egy alázatos szolga. Ő, Jézus, Isten azt kérdezi: „Mit akarsz, mit tegyek veled? Mit szeretnél, hogyan szolgáljalak téged?” Isten a bűnös ember szolgájává teszi magát. A vak pedig már nem „Dávid fiának” szólítja Jézust, hanem „Úrnak”, azzal a címmel, amelyet az egyház kezdettől fogva a feltámadt Krisztusra használt. A vak azt kéri, hogy visszakapja látását, és kívánsága teljesül: „Láss! Hited megmentett” (Lk 18,42). Jézust kérlelve megmutatta hitét, s mivel feltétlenül akart találkozni vele, elnyerte a szabadulást. Hitének köszönhetően most újra lát, főleg pedig érzi, hogy Jézus szereti őt. Ezért az elbeszélés azzal fejeződik be, hogy: „Istent dicsérve követte őt” (Lk 18,43): tanítvánnyá válik. Koldusból tanítvánnyá válik, ez a mi utunk is: mind koldusok vagyunk, mindannyian. Mindig szükségünk van a megmentésre. És mindannyiunknak mindennap meg kell tennünk ezt a lépést: koldusból tanítványokká kell válnunk! A vak pedig elindul az Úr mögött, belép az ő közösségébe. Az, akit el akartak hallgattatni, most hangosan tanúságot tesz a Názáreti Jézussal való találkozásáról, és „ezt látva az egész nép magasztalta Istent” (Lk 18,43). Egy második csoda is történik: az, ami a vakkal történt, lehetővé teszi, hogy végre a többi ember is lásson. Ugyanaz a fény világosítja meg mindannyiukat, és egyesíti őket az Istent dicsérő imában. Ily módon Jézus kiárasztja irgalmasságát mindenkire, akivel csak találkozik: hívja őket, magához kéreti, maga köré gyűjti, meggyógyítja és megvilágosítja őket, új népet hoz létre belőlük, amely az ő irgalmas szeretetének csodáit ünnepli. Engedjük, hogy Jézus minket is hívjon, engedjük, hogy meggyógyítson minket, megbocsásson nekünk, és induljunk el Jézus után Istent dicsérve! Úgy legyen!