Évközi huszonhetedik hét vasárnapja

Évközi huszonhetedik hét vasárnapja

Isten engem úgy segítsen! 

 
Mosolyogva hallgatjuk az olyan híreket, hogy a híres színész immár ötödik választottjának fogad örök hűséget. Négy korábbi feleségétől tehát már elvált, s ki tudja, az ötödik után jön-e pár év múlva újabb feleség? Vajon mennyire kell ahhoz naivnak lenni, hogy egy nő elhiggye egy olyan férfi szájából az örök hűségre vonatkozó ígéretet, aki korábban már négyszer megfogadta és meg is szegte ígéretét? Mosolygunk az ilyen eseteken, mert nem minket érint. De ha mi vagy egy közeli családtagunk, barátunk kerül olyan helyzetbe, hogy házassága válással végződik, akkor már nem is annyira mosolyfakasztó a helyzet. Korunkban sokan komolytalanul veszik a házasságot és nem becsülik meg annak értékét, s ezt nem csak az mutatja, hogy egyre több házasság torkollik válásba, hanem az a tény is, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot. Az elköteleződés hiánya, a lelki érettség hiánya, a felelősségvállalás hiánya, az igazi szeretet hiánya húzódik meg emögött.
A válás kérdése kerül elő a mai vasárnap evangéliumában. A farizeusok ezt a kérdést szegezik Jézusnak: „Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?” (Mk 10,2). Alattomos szándékuk nyilvánvaló, hiszen a korabeli zsidó törvények megengedték a válást és pontosan szabályozták annak módját. Ha tehát Jézus nem tartja megengedettnek a válást, akkor szembekerül a mózesi törvényekkel, és azzal vádolhatják őt, hogy a törvények megszegésére buzdít. Jézus azonban tudja és erre fel is hívja a kérdezők és a hallgatóság figyelmét, hogy a válás csupán emberi törvény, emberek által hozott szabály, amelynél nagyobb az isteni törvény. Rámutat a teremtő Isten eredeti szándékára és a Teremtés könyvét idézi, amelyben arról van szó, hogy a férfi és a nő egy testté lesznek. A férfi és a nő kinyilvánítják szándékukat, hogy házasságot kötnek egymással, de Isten is összeköti őket, megáldja szövetségüket, s amit Isten egybekötött, azt emberi törvények alapján nem szabad felbontani.
A házasságról és annak felbonthatatlanságáról szóló katolikus tanítás és napjaink valósága messze került egymástól. Az semmi eredményre nem vezet, ha egyházi részről kárhoztatjuk azokat a mai fiatalokat, akik nem tisztelik a házasság szentségét, a másik oldalról pedig a fiatalok kritizálják és elmaradottnak minősítik az Egyház tanítását a házasságról, illetve a férfi és a nő kapcsolatáról. Feltehetjük a kérdést az egyházi személyek felé: elvárhatjuk-e olyan fiataloktól, hogy keresztény módon gondolkozzanak a házasságról és keresztény módon éljenek a házasságban, akik amúgy nem keresztényként élnek, azaz életükben a karácsonyi éjféli misén kívül semmiben sem mutatkozik meg, hogy vallásosak? Nem inkább a keresztény életre kellene előbb megtanítani őket? És feltehetjük a kérdést a fiataloknak: mit várnak attól a kapcsolattól, amit maguk sem gondolnak komolyan? Hogyan várják el a másik személytől, hogy nekik ajándékozzák magukat, amikor ők sem adják át magukat teljesen a másiknak?
A házasságkötéshez és a házasság egybentartásához az akarat nélkülözhetetlen. Az emberi akarat azonban gyenge, sérülékeny, de megerősíti azt Isten. Ezért fontos a házassági eskünél az emberi akaratra és szándékra Isten segítségét kérni: Isten engem úgy segítsen! Segítse Isten felelősségteljes döntésükben a fiatalokat!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Istenünk! Bár napjainkban egyesek azt hangoztatják, hogy a házasság intézménye elavult, idejét múlt és a család nem fontos számukra, mi hisszük, hogy a te akaratod valósul meg akkor, amikor egy férfi és egy nő szeretetben elkötelezi magát egymás mellett. Hisszük, hogy a házasságban és a családban találja meg mindenki a boldogságot. Hisszük, hogy a házasság és a család az új élet forrása. Hisszük, hogy a házasság és a család szent, amely a családtagok szentté válását szolgálja. Segítsd a házasságra készülőket és a házasságban élőket, hogy napról napra növekedjenek az egymás iránti és az Isten iránti szeretetben!