Hívom a családokat 2015 márciusában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, a házaspárokat, a jegyeseket és a szerelmeseket, a szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
Nagyon
nehéz elviselnem, hogy amikor végre találunk egy kis időt arra, hogy anyámékkal
együtt elmenjünk a nagymamámhoz – panaszolta egy fiatal, háromgyermekes
édesanya barátnőjének –, mindig előjönnek régi történetek, olyan rokonokról
esik szó, akiket én nem is ismertem. A nagyi előkotor régi, elsárgult
fényképeket és mi, akiknek most olyan mindegy, hogy mi volt 40 - 50 évvel
ezelőtt, szóhoz se jutunk. A gyerekeink unalmukban rendetlenkedni kezdenek, ha
meg azzal csitítjuk őket, hogy meséljenek az iskoláról, a sportegyesületről,
vagy bármiről, ami őket foglalkoztatja, a harmadik mondatnál közbeszól
valamelyik öreg, hogy tudod, amikor én voltam fiatal, … A férjem ilyenkor
tisztelettudóan hallgat, és óvatosan az órájára pillant.
Ferenc
pápa szerint „az ifjú és az öreg az élet két pólusa: az előre mutató remény és
a visszatekintő emlékezet. Az a mód, ahogy egy társadalom a fiatalokat és az
öregeket kezeli, meghatározza a társadalom minőségét. Ha egy nép nem óvja az
öregeit és nem törődik a fiatalokkal, jövő és remény nélküli néppé válik, mert
az ifjúság – a gyerekek, a fiatalok – és az öregek együtt hordozzák a
történelmet. Az ifjúság adja a biológiai életerőt, az öregek a tapasztalatot és
emlékezetet. Szomorú látni az olyan társadalmat, azt a kultúrát, amely már
emlékeit is elveszíti.” (Beszéd a Szt. Egyed közösséghez, 2014. jún. 15.)
Azoknak
a nagyszülőknek, akik megláthatták gyermekeik gyermekeit, egy nagy feladat is
osztályrészül jutott: élettapasztalatuk, családjuk, közösségük, népük
történetének továbbadása; egyszerűen szólva bölcsességük és hitük tárházának
megnyitása. A családnak nagy áldás, ha a nagyszülők mindig kéznél vannak. Nem
csak azért, mert szükség esetén rájuk lehet bízni a gyerekvigyázást, vagy, mert
besegíthetnek a háztartási munkába, hanem mert átadják unokáiknak azokat az
értékeket, amelyekről a társadalom szívesen megfeledkezik. „A hittel és a
szeretettel egységben a remény biztos jövő felét irányít bennünket, amelynek
egészen más távlatai vannak, mint a világ bálványai által felkínált
illúzióknak, és ez új erőt és új lendületet ad a mindennapi életnek.” (Lumen
Fidei 57)
Mai
társadalmunkban a pénz bálványa áll a középpontban és nem az ember. Az ember
csak addig értékes, ameddig termel, produkál, hasznot hajt. Ferenc pápa gyakran
mondja, hogy kultúránk a leselejtezés kultúrájává vált: ameddig valamit és
valakit hasznosnak tartunk, használjuk, majd amikor már nincs rá szükségünk,
eldobjuk. Ha fenntartása terhes számunkra, megsemmisítjük, meg akarunk még a
létezéséről is feledkezni.
Idézzetek
fel családi, rokoni, baráti körötökből olyan családokat, ahol minden váratlan
nehézség ellenére sikerült megőrizniük a reményt, a bizalmat egymásban és a
jövőben!
„Az
emberi szellem, bár részese a test öregedési folyamatának, bizonyos értelemben
mindig fiatal marad; csak az örökkévalóság felé fordulva kell élnie. Ezt a
maradandó fiatalságot elevenebben tapasztalja az, akinél a jó lelkiismeret
belső tanúságához szeretett emberek előzékeny, hálás odahajolása kapcsolódik.
... Valamennyien ismerünk csodálatos fiatalsággal és szellemi erővel bíró öreg
embereket, a szavuk buzdítás, a példájuk vigasztalás, az emberi és szellemi
örökség fölbecsülhetetlen fenntartói. Igaz, hogy fizikailag az öregek általában
segítségre szorulnak, de ugyanígy igaz az is, hogy előrehaladott korukban
fékezik a fiatalokat, akik útkeresésükben gyakran túl messzire szaladnak. Az
öreg emberekről szólva hadd forduljak a fiatalokhoz is, álljanak ott az öregek
mellett szeretettel és nagylelkűen. Az öregek sokkal többet tudnak nektek adni,
mint ahogy azt el tudjátok képzelni.” (Szent II. János Pál pápa: Levél az
öregekhez, 12)
Hogyan
segíthetnek a fiatalok az öregeknek megőrizni testi-lelki frissességüket, lelki
egyensúlyukat?
Bizonyára
találkoztatok már magányos öregekkel, akik semmit sem tudnak örömmel fogadni,
akik panaszkodnak, ha esik, ha fúj, ha süt a nap, ha borús az idő. Különösen a
nagyvárosokban, ahol mindenki siet a dolgára, senki semmire nem ér rá, maradnak
magukra az öregek, és érzik értelmetlennek életüket. Az ilyeneknek is nagy
áldás, ha életüknek értelmet és célt adhat a fiatalabb generációval való
foglalkozás. „A város a találkozás és a szolidaritás kiváltságos helye lehetne,
ám gyakran a menekülés és a kölcsönös bizalmatlanság helyévé válik. A házakat
és városnegyedeket inkább az elszigetelés és védekezés, mint a kapcsolatok és
az integráció céljából építik. Ebben a környezetben az evangélium hirdetése
szolgál alapul az emberi élet méltóságának helyreállításához, mert Jézus bőségesen
akarja árasztani az életet ezekbe a városokba (vö. Jn 10,10). Az emberi élet
egységes és teljes értelme, melyet az evangélium kínál, a legjobb gyógyszer a
városok bajaira, jóllehet látnunk kell, hogy az evangelizáció uniformizált,
merev programja és stílusa nem megfelelő a helyzet megoldására. Ha a maga
mélységeivel együtt megéljük azt, ami emberi, s a tanúságtétel kovászaként
lépünk be a kihívások szívébe, bármely kultúrában, bármely városban, akkor az
jobbá teszi a keresztényt és megtermékenyíti a várost.” (Evangelii Gaudium 75.)
Az
öregek és fiatalok közötti szakadék egyik oka bizonyára az, hogy a fiatalok
eltávolodnak a hittől, sokan legfeljebb a bérmálkozásig jutnak el, aztán már
úgy élnek, mintha meg sem keresztelkedtek volna. Ferenc pápa szerint „Az
ifjúsági lelkipásztorkodás megszokott formája a társadalmi változások zátonyára
futott. A szokványos struktúrákban a fiatalok gyakran nem találnak válaszokat
gondjaikra, szükségleteikre, problémáikra és sebeikre. Ránk, felnőttekre
tartozik, hogy türelemmel meghallgassuk őket, értsük meg gondjaikat,
igényeiket, és tanuljunk meg olyan nyelven beszélni velük, amelyet megértenek.
Ugyanezen oknál fogva a nevelési próbálkozások sem hozzák meg a remélt
gyümölcsöket.” (EG 105.)
Mindez
nem azt jelenti, hogy az egyháznak alkalmazkodnia kell a változó társadalomhoz.
A változások kihívásokat jelentenek, és a kihívásokra kell megtalálnunk a
válaszokat. „A kihívások arra szolgálnak, hogy leküzdjük őket. Legyünk
realisták, de ne veszítsük el a vidámságot, a bátorságot és a reményteljes
odaadást! Valahányszor a jelenben olvasni próbáljuk az idők jeleit, tanácsos
meghallgatni a fiatalokat és az időseket. Mindkét csoport a népek reménysége.
Az öregek hordozzák annak a tapasztalatnak az emlékezetét és bölcsességét, mely
arra hív, hogy ne ismételjük meg ostobán a múlt hibáit. A fiatalok arra hívnak,
hogy élesszük újra és növeljük a reményt, hiszen ők az emberiség új
irányulásait hordozzák, és utat nyitnak a jövő felé, hogy ne maradjunk olyan
struktúrák és megszokások nosztalgiájához horgonyozva, melyek már nem hordozzák
az életet a mai világban. Ne engedjük, hogy elragadják tőlünk a missziós erőt!”
(EG 108, 109)
Mi
segít nektek abban, hogy gyerekeitekben egészséges jövőképet tudjatok
kialakítani? Hogyan tudjátok gyökereiket tudatosítani és a jövőjükbe vetett
reményüket megalapozni?
Irigyellek
ezért a gondodért – válaszolt a barátnő –, a nagyszüleimet nem is ismertem, rég
meghaltak, a szüleim elváltak, mindketten új házasságot kötöttek, nagyon ritkán
találkozunk, akkor is legfeljebb vagy az egyikkel, vagy a másikkal. Soha nem
volt részem családi összejövetelben, pedig milyen jó lenne hallani valamit
anyám gyerekkoráról, a házról, ahol laktak, a nagymamámról, akiről csak annyit
tudok, hogy állítólag nagyon szép lány volt, de sohase láttam még a fényképét
sem. A férjemnek sincs családja, rokonsága, ő a délvidékről származó árva
gyerek volt. A gyerekeink is sokszor mondják, hogy milyen jó egyik vagy másik
iskolatársuknak, mert olyan jópofa nagyija van. Abban reménykedem, hogy majd mi
is leszünk nagyszülők, és öröm lesz unokáinkkal lenni, és ők is örömmel lesznek
velünk.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése