2013. december 14., szombat

Evangelii Gaudium - VI.



Evangelii Gaudium - VI. A lelkipásztori munkatársak kísértései (nr. 76–109)


November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk közre.
Az evangelizáció elé nem csak a külvilág s annak számos torzulása állít nagy kihívást, de az Egyházon belüli viszonyok: a nagy krisztusi misszióban munkálkodók magatartásformái is. Épp ezért Ferenc pápa, amikor megköszöni sokak elkötelezett munkáját (nr. 76), utána rögtön utal a fennálló nehézségekre, a „kísértésekre”, amelyeknek forrása nem egyszer a kortárs globális kultúra, amely hat a hívő emberre is, s gyakorta „teljességgel megbetegít minket” (nr. 77). Ezt már csak azért sem feledhetjük el, mert – bár imádkoznak – az evangelizáció számos munkatársában megjelenik a korunkra jellemző individualizmus, az identitás krízise s a lelkesedés lelohadása, emellett kialakul bennünk egyfajta kisebbrendűségi komplexus is (relativizáljuk keresztény öntudatunkat), illetve egy olyan gyakorlati hozzáállás, amelyben – minden elvi hitbeli állásfoglalás ellenére – „Isten mintha nem is létezne” (nr. 78–80).

Egy második nagy problémakör az önző restség, kedvetlenség. Nem egyszer előfordul, hogy közösségek vagy személyek szűnni nem akarva állandóan szervezkednek, de közben nem érződik bennük, rajtuk az igazi lelkesültség. „Nem mindig az aktivitás hiánya jelenti a problémát, hanem sokkal inkább a rosszul megélt aktivitások, amelyekben nincs jelen a megfelelő motiváció, lelkiség, amely átjárná a cselekvést és kívánatossá tenné azt” (nr. 82). Így megszületik az egyházi pragmatizmus, a közösség élete puszta hivatali cselekvés lesz – s a keresztényeket a temetők lelkiállapota borítja el, múmiákká téve őket (nr. 83). Ez a mentális állapot kart karba öltve jár a terméketlen pesszimizmussal, amelynek hangjai már a II. Vatikáni Zsinatot is ostromolták, s ma is erőteljesen jelen van a panaszkodó, vádoló, tulajdonképpen pozitív cselekvéseket végbe nem vivő, de mások cselekvését szüntelenül kritizáló kereszténységben. Ám a pápa bölcsen int: „Aki bizalom nélkül indul neki, már előre elvesztette a csata felét, s elássa talentumait” (nr. 85).

Ahhoz, hogy kitörjünk ezekből az ördögi körökből, arra van szükség, hogy újfajta személyesség szülessen meg bennünk a Jézussal való találkozás révén. Ha őt befogadjuk életünkbe, képesek leszünk leküzdeni a bizalmatlanságot, az elszigetelődést. Ferenc pápa itt is utal a népi jámborság fontosságára (mint egyébként sok más helyen is a dokumentumban), szinte „rehabilitálja” ezt a „művelt, érett katolikusok” által néha lenézett vallásosságot. Róma püspöke azonban rámutat, hogy – bár ezekben is jelen vannak veszélyek és kísértések –, mégis csak azt az elevenséget, személyességet, Istennel és embertárssal harmonizáló energiát mutatják meg, amely a keresztény hit megtestesüléséből, népi kultúrába való belenövéséből támad (nr. 90).

Ezután már olyan pontok következnek, amelyek kifejezetten az Egyházon belüli viszonyaink hibáira mutatnak rá. Első helyen áll az elvilágiasodott lelkiség, amely olykor a „vallásosság és egyházszeretet” képébe bújik, ám valójában az ember dicsőségét és javát szolgálja. Megjelenik a gnószticizmus varázsa (az önközpontú hitismeret, az észt dicsérő érvelés istenítése), de egy újpelagianizmus is (az ember csakis a saját erejére épít). „A feltételezett doktrinális vagy egyházfegyelmi biztonság teret nyit a nárcisztikus és tekintélyelvű elitizmus előtt, ahol az evangelizáció helyett csak elemzik és kategorizálják a többi embert. Ahelyett, hogy megkönnyítenék a kegyelem munkálkodását, a kontrollra pazarolják el az energiákat” (nr. 94). Ez az a vallási létmód, amelyben már csak az ember áll a középpontban. Innentől kezdve nem csodálkozhatunk azon, hogy az Egyházon belül is megjelennek az egymás ellen vívott csaták és a veszélyes alá-fölérendeltségi szemlélet. Ennek kapcsán a pápa felhív a világi hívek, különösen a nők szerepének újragondolására (nr. 103–104), hiszen „egy nő, Mária, fontosabb a püspököknél”. Ugyancsak jelentős feladat a fiatalok aktivizálása az Egyházban, amelynek szép példáira is utal a pápa (nr. 106).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése