2013. december 10., kedd

Evangelii Gaudium - II.



Evangelii Gaudium - II. A dokumentum nyelvezete

November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápaEvangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk közre.
Már a buzdítást bemutató sajtókonferencián is kiemelte Claudio Maria Celli érsek, a Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsának elnöke, hogy az Evangelii gaudium teljesen hétköznapi nyelven, szinte „társalgási stílusban” íródott. Kifejezésre akarta juttatni, hogy valódi párbeszédet kezdeményez az Egyház missziójáról az Egyházban, amelybe mindenki (nem csak a teológiai szaknyelvben jártas tudós közönség) bekapcsolódhat. Számos szó, kép, fordulat valószínűleg első ízben jelenik meg a Tanítóhivatal egy dokumentumában. „A nyájnak megvan a maga szimata, hogy rátaláljon az új utakra” (nr. 31) – írja például a pápa a hívek és püspökük viszonyának elemzésekor. Ez azt a célt szolgálja, hogy „fölösleges körök nélkül” (vö. nr. 48) lehessen elmondani az örök, mégis a mában aktualizálandó üzenetet.
A pápa éppen ezért kitágítja a források körét: a Szentírás és az egyházatyák, egyháztanítók mellett már nem csak a vatikáni vagy pápai iratokat idézi, hanem szívesen támaszkodik a helyi egyházak, a teológusok vagy éppenséggel a szépírók gondolataira. A források között felbukkan Kongó (nr. 230), India (nr. 250), az Egyesült Államok (nr. 220) vagy a Fülöp-szigetek (nr. 215) püspöki konferenciája – nem is beszélve a számos idézetről, amelyet a latin-amerikai egyház tanításából merít. De találkozunk H. de Lubac (nr. 93) és Romano Guardini (nr. 224) neve mellett a talán kevésbé ismert V. M. Fernándezzel (nr. 263), akinek egy argentin folyóiratban megjelent cikkét idézi a pápa. G. Bernanos Egy falusi plébános naplója című művére is történik utalás, amikor így ír Ferenc az önközpontú fásultság elharapózásáról az Egyházban: „Kifejlődik a temetői lelkiállapot, amely apránként múzeumi múmiákká alakítja át a keresztényeket. Kiábrándulva a valóságból, Egyházból, önmagukból, folyamatosan kísérti őket a keserédes szomorúsághoz való hozzátapadás, amelyben nincs remény, s amely úgy veszi birtokba a szívet, mint »a démon elixírjei közül a legértékesebb«” (nr. 83). Egy sírbolt, amiben ücsörögnek és szomorkodnak a katolikus múmiák – mennyire találó kép ez egyházi valóságunk egyik árnyékoldalára! A stílus „ferencisége” és a források hatalmas merítése azt eredményezi, hogy ez a dokumentum élni kezd, szinte leszakad a tinta a papírról, és kizökkent minket a rutinszerű „vallásos szócséplés” semmitérő világából.

Ferenc pápa tisztában van vele, hogy szavai egyeseket megbotránkoztathatnak. A gazdaság és a közjó viszonya kapcsán tett kemény meglátásai és útmutatásai végén így szólítja meg az olvasót: „Ha valaki úgy érzi, megsértették a szavaim, annak azt mondom, szeretettel és a legjobb szándékkal szólók hozzá, bármiféle személyes érdek vagy politikai ideológia távol áll tőlem. Szavaim nem egy ellenség vagy ellenfél szavai. Egyedül az érdekel, hogy úgy beszéljek, hogy akik egy individualista, közönyös és önző mentalitás rabszolgái, megszabadulhassanak ezektől a méltatlan kötelékektől, és egy emberibb, nemesebb, termékenyebb életstílusra és gondolkodásra jussanak el, mely méltóságba öltözteti útjukat a földön” (nr. 208). Lehet-e szebben kifejezni a prófétai küldetés lényegét, a szavak keménysége mögött megbúvó aggódást és szeretetet?

Talán kevesen veszik észre, de van még egy érdekessége a dokumentumnak: a pápa következetesen egyes szám első személyben, „én”-ként szólal meg, még a hagyományos záró formula is ehhez idomul („pápaságom”, és nem „pápaságunk” „első évében”). A fentebb említett nyelvi, stiláris szempontokkal együtt ez azt mutatja, hogy a pápa komolyan gondolja a változást, az Egyházon belüli párbeszédességet, testvéri hangnemet, a privilegizáltság (akár pusztán nyelvi) formáinak a tudatos elvetését. Minden szempontot egybevetve azt kell mondanunk, hogy ez a dokumentum már pusztán a szókincse, stiláris sajátosságai okán valódi kommunikációs fordulatot jelent a katolikus egyházban, amelynek előbb-utóbb ki kell hatnia a helyi, alacsonyabb szintű egyházi kommunikációs gyakorlatra is.

Ezért igazi kihívás a magyar fordítás elkészítése. Akárki ülteti is át anyanyelvünkre a szöveget, vele szemben alapvető elvárás lesz, hogy az „utca nyelvén” szólaltassa meg a pápa gondolatait, vagyis adja vissza azt a nyelvi formába zárt „ős-üzenetet”, ami bizonyos értelemben az egyik leglényegesebb eleme a buzdításnak. Ha a vibráló, mindenki számára érthető, eleven, lüktető, olykor akár még a szleng-szerű kifejezéseket is alkalmazó pápai tanítás a magyarítás közben átalakul száraz, hivatali dokumentummá, akkor nem egyszerűen hűtlenné válunk Ferenc tanításához, de elveszítünk egy csodálatos esélyt a megszólításra és a valódi párbeszédre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése