Evangelii Gaudium - II. A dokumentum
nyelvezete
November 26-án a Szentszék
sajtótermében bemutatták Ferenc pápaEvangelii Gaudium kezdetű
apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi
Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk
közre.
Már a buzdítást bemutató
sajtókonferencián is kiemelte Claudio Maria Celli érsek, a Tömegtájékoztatás
Pápai Tanácsának elnöke, hogy az Evangelii gaudium teljesen
hétköznapi nyelven, szinte „társalgási stílusban” íródott. Kifejezésre akarta
juttatni, hogy valódi párbeszédet kezdeményez az Egyház missziójáról az
Egyházban, amelybe mindenki (nem csak a teológiai szaknyelvben jártas tudós
közönség) bekapcsolódhat. Számos szó, kép, fordulat valószínűleg első ízben
jelenik meg a Tanítóhivatal egy dokumentumában. „A nyájnak megvan a maga
szimata, hogy rátaláljon az új utakra” (nr. 31) – írja például a pápa a hívek
és püspökük viszonyának elemzésekor. Ez azt a célt szolgálja, hogy „fölösleges
körök nélkül” (vö. nr. 48) lehessen elmondani az örök, mégis a mában
aktualizálandó üzenetet.
A pápa éppen ezért kitágítja a források körét: a
Szentírás és az egyházatyák, egyháztanítók mellett már nem csak a vatikáni vagy
pápai iratokat idézi, hanem szívesen támaszkodik a helyi egyházak, a teológusok
vagy éppenséggel a szépírók gondolataira. A források között felbukkan Kongó
(nr. 230), India (nr. 250), az Egyesült Államok (nr. 220) vagy a Fülöp-szigetek
(nr. 215) püspöki konferenciája – nem is beszélve a számos idézetről, amelyet a
latin-amerikai egyház tanításából merít. De találkozunk H. de Lubac (nr. 93) és
Romano Guardini (nr. 224) neve mellett a talán kevésbé ismert V. M.
Fernándezzel (nr. 263), akinek egy argentin folyóiratban megjelent cikkét idézi
a pápa. G. Bernanos Egy falusi plébános naplója című művére is
történik utalás, amikor így ír Ferenc az önközpontú fásultság elharapózásáról
az Egyházban: „Kifejlődik a temetői lelkiállapot, amely apránként múzeumi
múmiákká alakítja át a keresztényeket. Kiábrándulva a valóságból, Egyházból,
önmagukból, folyamatosan kísérti őket a keserédes szomorúsághoz való
hozzátapadás, amelyben nincs remény, s amely úgy veszi birtokba a szívet, mint
»a démon elixírjei közül a legértékesebb«” (nr. 83). Egy sírbolt, amiben
ücsörögnek és szomorkodnak a katolikus múmiák – mennyire találó kép ez egyházi
valóságunk egyik árnyékoldalára! A stílus „ferencisége” és a források hatalmas
merítése azt eredményezi, hogy ez a dokumentum élni kezd, szinte leszakad a
tinta a papírról, és kizökkent minket a rutinszerű „vallásos szócséplés”
semmitérő világából.
Ferenc pápa tisztában van vele, hogy szavai egyeseket megbotránkoztathatnak. A gazdaság és a közjó viszonya kapcsán tett kemény meglátásai és útmutatásai végén így szólítja meg az olvasót: „Ha valaki úgy érzi, megsértették a szavaim, annak azt mondom, szeretettel és a legjobb szándékkal szólók hozzá, bármiféle személyes érdek vagy politikai ideológia távol áll tőlem. Szavaim nem egy ellenség vagy ellenfél szavai. Egyedül az érdekel, hogy úgy beszéljek, hogy akik egy individualista, közönyös és önző mentalitás rabszolgái, megszabadulhassanak ezektől a méltatlan kötelékektől, és egy emberibb, nemesebb, termékenyebb életstílusra és gondolkodásra jussanak el, mely méltóságba öltözteti útjukat a földön” (nr. 208). Lehet-e szebben kifejezni a prófétai küldetés lényegét, a szavak keménysége mögött megbúvó aggódást és szeretetet?
Talán kevesen veszik észre, de van még egy érdekessége a dokumentumnak: a pápa következetesen egyes szám első személyben, „én”-ként szólal meg, még a hagyományos záró formula is ehhez idomul („pápaságom”, és nem „pápaságunk” „első évében”). A fentebb említett nyelvi, stiláris szempontokkal együtt ez azt mutatja, hogy a pápa komolyan gondolja a változást, az Egyházon belüli párbeszédességet, testvéri hangnemet, a privilegizáltság (akár pusztán nyelvi) formáinak a tudatos elvetését. Minden szempontot egybevetve azt kell mondanunk, hogy ez a dokumentum már pusztán a szókincse, stiláris sajátosságai okán valódi kommunikációs fordulatot jelent a katolikus egyházban, amelynek előbb-utóbb ki kell hatnia a helyi, alacsonyabb szintű egyházi kommunikációs gyakorlatra is.
Ezért igazi kihívás a magyar fordítás elkészítése. Akárki ülteti is át anyanyelvünkre a szöveget, vele szemben alapvető elvárás lesz, hogy az „utca nyelvén” szólaltassa meg a pápa gondolatait, vagyis adja vissza azt a nyelvi formába zárt „ős-üzenetet”, ami bizonyos értelemben az egyik leglényegesebb eleme a buzdításnak. Ha a vibráló, mindenki számára érthető, eleven, lüktető, olykor akár még a szleng-szerű kifejezéseket is alkalmazó pápai tanítás a magyarítás közben átalakul száraz, hivatali dokumentummá, akkor nem egyszerűen hűtlenné válunk Ferenc tanításához, de elveszítünk egy csodálatos esélyt a megszólításra és a valódi párbeszédre.
Ferenc pápa tisztában van vele, hogy szavai egyeseket megbotránkoztathatnak. A gazdaság és a közjó viszonya kapcsán tett kemény meglátásai és útmutatásai végén így szólítja meg az olvasót: „Ha valaki úgy érzi, megsértették a szavaim, annak azt mondom, szeretettel és a legjobb szándékkal szólók hozzá, bármiféle személyes érdek vagy politikai ideológia távol áll tőlem. Szavaim nem egy ellenség vagy ellenfél szavai. Egyedül az érdekel, hogy úgy beszéljek, hogy akik egy individualista, közönyös és önző mentalitás rabszolgái, megszabadulhassanak ezektől a méltatlan kötelékektől, és egy emberibb, nemesebb, termékenyebb életstílusra és gondolkodásra jussanak el, mely méltóságba öltözteti útjukat a földön” (nr. 208). Lehet-e szebben kifejezni a prófétai küldetés lényegét, a szavak keménysége mögött megbúvó aggódást és szeretetet?
Talán kevesen veszik észre, de van még egy érdekessége a dokumentumnak: a pápa következetesen egyes szám első személyben, „én”-ként szólal meg, még a hagyományos záró formula is ehhez idomul („pápaságom”, és nem „pápaságunk” „első évében”). A fentebb említett nyelvi, stiláris szempontokkal együtt ez azt mutatja, hogy a pápa komolyan gondolja a változást, az Egyházon belüli párbeszédességet, testvéri hangnemet, a privilegizáltság (akár pusztán nyelvi) formáinak a tudatos elvetését. Minden szempontot egybevetve azt kell mondanunk, hogy ez a dokumentum már pusztán a szókincse, stiláris sajátosságai okán valódi kommunikációs fordulatot jelent a katolikus egyházban, amelynek előbb-utóbb ki kell hatnia a helyi, alacsonyabb szintű egyházi kommunikációs gyakorlatra is.
Ezért igazi kihívás a magyar fordítás elkészítése. Akárki ülteti is át anyanyelvünkre a szöveget, vele szemben alapvető elvárás lesz, hogy az „utca nyelvén” szólaltassa meg a pápa gondolatait, vagyis adja vissza azt a nyelvi formába zárt „ős-üzenetet”, ami bizonyos értelemben az egyik leglényegesebb eleme a buzdításnak. Ha a vibráló, mindenki számára érthető, eleven, lüktető, olykor akár még a szleng-szerű kifejezéseket is alkalmazó pápai tanítás a magyarítás közben átalakul száraz, hivatali dokumentummá, akkor nem egyszerűen hűtlenné válunk Ferenc tanításához, de elveszítünk egy csodálatos esélyt a megszólításra és a valódi párbeszédre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése