Évközi első hét szerdája

Évközi első hét szerdájának köznapja

Biscop Szent Benedek bencés apát emléknapja

Szent Mónika az édesanyák emlékezete

Jézus Krisztus szeret minket,

Vérével megváltott bűneinktől,

S Atyjának, az Istennek országává

És papjaivá tett bennünket.

Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.

Ámen!

Könyörögjünk!

Istenünk, te az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat a földön zarándokló helyi egyházakban teszed láthatóvá. Add meg népednek, hogy pásztorával eggyé forrjon, és úgy egyesüljön a Szentlélekben az evangélium és az Oltáriszentség által, hogy méltón képviselje Egyházad egyetemességét: jellé váljék a világ számára, és elvigye az emberek közé Krisztust. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quia omnes quærunt te.”

(Márk 1, 27c.)

„Mindenki téged keres!” Hangzik fel Simon Péter szinte már számon kérő hangja, amikor hosszas keresés után végre megtalálják a Mestert egy eldugott, elhagyott helyen. Mi is történt, mi is játszódott le az első apostol lelkében, hogy így kifakadt a Mestere irányába? Gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz napokon voltak túl a tanítványok. Olyan próbatételeket kellett kiállniuk, amelyekről maguk sem tudták, hogy képesek lesznek rá. A hit, amely csiraként növekedett lelkükben egyre erőteljesebben, egyre intenzívebben követelte a táplálást. Az elmúlt hetekben szinte alig hagyták magára a Mesterüket csak néhány órácskára. Az elmúlt nap eseményeinek hatása reggelre még nem múlt el az apostolok lelkéből. Egyrészt hazaérkeztek, másrészt meghívhatták otthonukba Jézus Krisztust, aki innen hívta el őket a hálótól, hogy ember halászokká tegye őket. Viszontlátják rokonaikat, eldicsekedhetnének vele mi is történt velük, de a felhőtlen viszontlátás örömét Péter anyósának betegsége hangolja le. Jézus Krisztusnak szólnia sem kellett, elég volt csak megérintenie a beteg asszonyt és az már is szinte megfiatalodva látta vendégül az érkezőket. Mi sem kellett több, a gyógyítás csodás híre szinte pillanatok alatt bejárta a várost, és ahogy az evangélista írja: „Az egész város ott szorongott az ajtó előtt.” Mintha csak egy híres orvos érkezett volna meg, azzal a különbséggel, hogy ekkor már az egész emberiség beteg volt, így aztán azt egy embernek, még ha az Isten is nem volt egyszerű feladat. Ha belegondoljuk magunkat Jézus Krisztus szerepébe, pontosan tudjuk, hogy mennyire elfáradt hatott a folyamatosan érkező emberek testi-lelki bajainak gyógyításában. Mert ő Testvéreim nagyon sokat adott nekik magából, az energiájából, hogy új életet adjon a bűnösöknek. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy másnap kora reggel valósággal kiosont a házból és egy csendes helyre ment, hogy újból feltöltődjön, Mennyei Atyánk végtelen energiájával, amellyel földünket élteti. A hajnal, a nap első tiszta sugarai, a csend, a lebegő pára, a friss levegő olyan erőt adott a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, hogy folytathatta küldetését az emberek között. Márk evangélista fontos megjegyzést tesz Jézus Krisztus isteni küldetéséről. Miután lecsendesítette a vihart, elhallgattatja a gonosz lelket, és gyógyít, visszavonul imádkozni. Le kell, hogy csitítsa lelkének viharát, hiszen nagy, ellenséges erőkkel kellett megküzdenie. Ebben a hajnali csendben, miliőben megbeszéli a Mennyei Atyjával a történteket. Az ő jelenlétében értelmezi a helyzetét. „Mit tettem? Kit szolgálok? Helyes úton, helyes módszerrel jártam-e el? Mi a célja mindennek?” Amikor este szeretett Testvéreim mi is elcsendesedünk, de még nem alszunk el, mi is gondoljuk végig ezeket a kérdéseket, és higgyétek el, hogy már is kapcsolatba kerültök a Mennyei Atyával, aki számon tartja minden hajszálatokat, lelketeknek minden rezdülését. Jézus Krisztus imádságban éli meg az Atyával azt az egységet, amiről tanúságot kell tennie. Számunkra hívő katolikus emberek számára csak ez lehet életünkben az etalon, a mérték, amelyet követnünk és alkalmaznunk kell saját életünkben is. Hatalmas győzelmet aratott, minden rossz, minden gonosz, minden ártó hatalom és erő felett, nem volt olyan beteg ember, amely gyógyultan ne távozott volna tőle. Mégis Jézus Krisztus nem rivaldafényt keresi ezek után, nem az emberi elismerést hajszolja, nem sütkérezik abban a fényben és dicsőségben, amely valójában nem is az övé, nem is őt illeti, hanem a Mennyei Atyát. Hiszen minden tette, hiszen a mi minden cselekedetünk is az Atya dicsőségét szolgálja, vagy éppen nem szolgálja. Mi már ennél sokkal kisebb sikerek és csodák következtében is olyan büszkeséggel és önteltséggel járnánk-kelnénk, mintha magát a földet, vagy az emberiséget mentettük volna meg. Jézus Krisztus mit tesz e helyett? Egyszerűen tovább áll, hiszen még mennyi, de mennyi ember vár gyógyulásra, csodára. Ilyen az Isten! Kifogyhatatlan, kimeríthetetlen és végtelenségig odaadó! Legyünk mi is ilyenek, vagy legalább törekedjünk arra, hogy hasonlóak legyünk. Tegyük úgy a jót, hogy tovább sétálva, észrevétlennek maradva növekedjék az Isten dicsősége! Az Istenné és nem a miénk! Hiszen az a kis jó, amit mi tudunk tenni, a földet elborító sötétséggel szemben még a mustármagnál is szemernyibb. Ne fáradjunk bele soha a jó cselekedetekbe, ne érezzük soha úgy, hogy már tettünk eleget, hanem keressük és találjuk meg mi is Jézus Krisztust minden reggel. Szóljunk hozzá az apostol szavaival: „Mindenki téged keres!”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, add, hogy ebben az egyházközségben éljen és mindig fennmaradjon a hit sértetlensége és az erkölcsi élet tisztasága, a testvéri szeretet és az igaz vallásosság. És amit Fiad testével meg szavával folytonosan élteted, kormányozd is szüntelen gondviseléseddel. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!