Évközi tizennegyedik hét keddje

Évközi tizennegyedik hét keddje

Az evangéliumok Jézus tanító és gyógyító tevékenységét mutatják be. Olykor csak tanítványait és apostolait tanította, máskor nagy tömeghez, akár több ezer emberhez intézte szavait. Gyógyításaiból senki nem volt kizárva, zsidók és pogányok egyaránt megtapasztalhatták rendkívüli erejét. Testet és lelket egyaránt gyógyított, megszüntette a testi betegségeket és nyomorúságot, és eltörölte a lelket megrontó bűnt. Tanításában és gyógyításaiban egyaránt Isten irgalma nyilvánult meg.
E két tevékenységre, szolgálatra adott megbízást egykori tanítványainak és mindenkori követőinek. Az Egyház és az egyházi szolgálattevők minden időben az Úr megbízása alapján tanítják az embereket Isten törvényeire, a hit szerinti életre, az evangélium igazságára. Hirdetik, hogy az irgalmas Isten szeretetből adja nekünk az ő törvényeit. Hirdetik, hogy a hit szerinti élet az irgalmasság cselekedeteiben ölt testet. És hirdetik, hogy az evangélium igazságában az üdvözítő, a bűneinket megbocsátó Isten szól hozzánk. Az Egyház másik küldetése a megbocsátás közvetítése a bűnbocsánat szentsége által. A bűnbánó emberek az Egyház közreműködése, szolgálata által nyerik el Istentől a bűnöktől való szabadulást.
Jézusnak „megesett szíve az embereken”, akik tanítását hallgatták és gyógyulást kerestek nála. Vajon együttérző szívvel fordulok-e mindazokhoz, akik az igazság tanítására vágyakoznak és az irgalmas Istent keresik?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk, s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!

Útravaló – 2019. július 8.

Útravaló – 2019. július 8.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

Isten, amikor megteremtette az embert, életet kapott az Élőtől. Amikor az embert megváltotta a bűnből, és annak következményétől, a haláltól, visszaadta neki örök rendeltetését. Ez az erő jelenik meg Jézusban, amikor Jairus kislányát ébresztgeti. Megfogja kezét, és felébreszti a halálból. Isten érinti teremtményét, az embert. Róla is azt mondja, mint Lázárról, hogy nem halt meg, csak alszik. Az Isten Fia azért jött, hogy általa életünk legyen. Isten nem a halál Istene, hanem az életé! Jézus erről az életről beszél, amikor megérinti a kislány kezét, hogy a halálból minden embert föl fog ébreszteni, mint az álomból. Hiszed, hogy eljön a boldog ébredés pillanata, és utána nincs többé halál?

Ferenc pápa szentmisét mutatott be lampedusai látogatásának 6. évfordulóján

A migránsok elsősorban személyek, és nem csupán társadalmi vagy migrációs kérdések, akik a globalizált társadalom selejtjét jelképezik – figyelmeztetett Ferenc pápa. A mi kötelességünk, hogy lehajoljunk a szegényekhez, az elesettekhez és felemeljük őket.

Július 7-én, 11 órakor a Szent Péter-bazilika katedra oltáránál mutatott be szentmisét Ferenc pápa, amellyel a dél-olaszországi menekülttáborban tett hat évvel ezelőtti látogatására emlékezett. A szertartáson mintegy 250 személy vett részt, migránsok, menekültek és a megmentésükben segédkező emberek.

Létra Isten és az ember között

Homíliáját a pápa az üdvösség és a megszabadítás témakörére építette. A teremtés könyvéből fölidézte Jákob történetét, aki Beersebából Háránba tartott, majd egy félreeső helyen megpihent. Álmában egy létrát látott, mely a földről az égig ért, és azon Isten angyalai jártak fel és le. (vö. (Ter 28,10-22a) Ez a létra az isteni és az emberi közötti kapcsolatot jelképezi, amely Krisztus megtestesülésében valósult meg a történelemben, mint az Atya által felkínált üdvösség és kinyilatkoztatás szeretetteljes felajánlása. A létra tehát egy allegória az isteni kezdeményezésről, amely minden emberi megmozdulást megelőz. A bábeli torony ellentettje, amit az emberek saját erejükből építettek, hogy elérjék az eget és istenekké váljanak. Ebben az esetben azonban Isten az, aki leszáll, az Úr az, aki kinyilatkoztatja önmagát, Isten az, aki üdvözít. Az Emmánuel, a velünk való Isten beteljesíti ígéretét az Úr és az emberiség kölcsönös összetartozásáról, a megtestesült és irgalmas szeretet jeleként, amelyik bőségben való életet ad.

Az Úr a mi erősségünk a próbatétel idején

Látva ezt a kinyilatkoztatást, Jákob rábízza magát az Úrra, hála és imádat tölti el lelkét, ami az üdvtörténet fontos pillanata. Azt kéri az Úrtól, hogy óvja meg őt a nehéz úton, ami rá vár és azt mondja: „az Úr lesz az én Istenem” (Ter 28,21). A pátriárka szavait visszhangozza a zsoltáros, amikor azt mondja: „Uram, Istenem, tebenned bízom”. Ő a mi menedékünk és a mi erősségünk, pajzsunk és vértünk, horgony a próbatétel idején. Az Úr oltalmat nyújt a híveknek, akik hozzá fohászkodnak a viszontagságokban. Imádságunk még tisztább lesz ilyenkor, amikor rájövünk, hogy az élet nyújtotta bizonyosságaink keveset érnek, és nem marad más nekünk, csak Isten. Csak Isten tárja ki a mennyországot a földön élőknek. Csak Isten üdvözít.

Jézus megszabadító ereje

Ez a teljes és maradéktalan ráhagyatkozás az, ami közös a zsinagóga vezetőjében és az evangéliumi vérfolyásos beteg asszonyban (vö. Mt 9,18-26). Mindkét történet a megszabadulásról szól: odalépnek Jézushoz, hogy tőle nyerjék el azt, amit senki más nem adhat meg nekik. Meg akarnak szabadulni a betegségtől és a haláltól. Egyfelől a város egyik elöljárójának lányáról van szó, a másik esetben pedig egy olyan betegségtől szenvedő asszonyról, ami miatt ő kitaszított, kirekesztett, tisztátalannak tartott személy. Jézus azonban nem tesz különbséget: a megszabadítást nagylelkűen adja mindkettőnek. A szükség helyezi a nőt és a lányt is az utolsók közé, akiket szeretni és felemelni kell.

Szeressük és emeljük föl a legutolsókat

Jézus feltárja tanítványainak az utolsók iránti megkülönböztetett figyelem szükségességét. Őket kell tenni a szeretetcselekedet első helyeire. Nagyon sok ma a szegény ember, ahogy Szent II. János Pál írta: a szegénység összetett dimenzióiban élők, az elnyomottak, a kirekesztettek, az idősek, a betegek, a kicsinyek, mindazok, akiket utolsókként kezelnek a társadalomban. Lampedusai látogatásának hatodik évfordulóján Ferenc pápa megemlékezett az utolsókról, akik nap mint nap kiáltanak az Úrhoz, hogy megszabaduljanak az őket sújtó rossztól. Az utolsók, akiket becsaptak és hagytak meghalni a sivatagban; akiket megkínoznak, megerőszakolnak a fogolytáborokban; akik szembeszállnak a könyörtelen tenger hullámaival; akiket a befogadótáborokban hagynak olyan sokáig, hogy azt már nem lehet átmenetinek nevezni. Ők csupán néhány ember azok közül, akiket Jézus kérésére szeretnünk és felemelnünk kell.

Nemcsak társadalmi és migrációs kérdés

Sajnos városaink egisztenciális perifériáit sűrűn lakják a kiselejtezett, kirekesztett, elnyomott emberek, akiket diszkriminálnak, kihasználnak, magukra hagynak, akik szegények, és szenvednek. A nyolc boldogság szellemében arra kaptunk meghívást, hogy vigaszt adjunk gyötrődésükre, irgalmat nyújtsunk nekik. Lakassuk jól igazságszomjukat, éreztessük meg velük Isten szerető atyaiságát, mutassuk meg nekik az utat a mennyek országába. Személyek ők, nemcsak társadalmi vagy migrációs kérdésekről van szó! Nemcsak migránsokról van szó! – ismételte a pápa. A migránsok elsősorban emberi személyek, akik ma a globalizált társadalmak valamennyi selejtjének jelképei.

Segíteni kell a leggyengébbeket

Önkéntelenül is visszagondolunk Jákob létrájára – folytatta homíliáját a pápa. Jézus Krisztusban a föld és az ég közötti összeköttetés biztosított és mindenki számára hozzáférhető. Ahhoz azonban, hogy fölmenjünk a létra fokain, erőfeszítés, fáradság és kegyelem szükséges. A leggyengébbeket és legkiszolgáltatottabbakat segíteni kell. Jó lenne, ha mi lehetnénk az angyalok, akik le-föl járnak a létrán, fölkarolva a kicsinyeket, a sántákat, a betegeket, a kitaszítottakat. Az utolsókat, akik különben hátra maradnának és csak a föld nyomorúságait látnák anélkül, hogy már most észrevennék az ég fénysugarait.

Az emberség, a hála és a szolidaritás szép jele

Nagy a felelősség, ami alól senki nem vonhatja ki magát, ha véghez akarja vinni az üdvösség és a megszabadítás küldetését, amihez maga az Úr kérte az együttműködésünket. Tudom, hogy sokan közületek csak néhány hónapja érkeztek, és máris segítitek az azóta érkezett testvéreiteket. Meg akarom köszönni nektek az emberség, a hála és a szolidaritás e szép jelét – mondta végül a lampedusai látogatására emlékező szentmisén Ferenc pápa.

Évközi tizennegyedik hét hétfője

Évközi tizennegyedik hét hétfője

Két csodát kapcsol össze a mai evangéliumi részlet. Az egyik a kafarnaumi zsinagógai elöljáró leányának a feltámasztása, akinek nevét Máté evangélista nem említi meg, de nyilvánvalóan arról a személyről van szó, akit Márk is és Lukács is Jairusnak nevez. A másik csoda pedig egy vérfolyásban szenvedő asszony meggyógyítása.
Az elöljáró jól ismerhette Jézust, aki gyakran időzött Kafarnaum városában és szombatonként részt vett az istentiszteleten. Talán személyesen is megtapasztalta városukban az Úr gyógyító képességét és hallhatott arról, hogy másutt milyen rendkívüli dolgokat tett. Az asszony szintén nem ismeretlenül közeledik Jézushoz. Neki is tudomása van arról, hogy milyen rendkívüli tettekre képes Jézus, különben nem gondolta volna azt, hogy akár a ruhája megérintésétől is gyógyulást nyerhet. A leírásból úgy tűnik, hogy mindketten Jézusban látják az egyetlen reményt. Az elöljáró nem reményvesztetten, nem helyzetébe beletörődve járul Jézushoz és így kéri segítségét: „Uram, a leányom most halt meg. De jöjj, tedd rá kezedet, és életre kel.” Mekkora bizalom és milyen nagy hit van a kérés mögött! Az asszony gondolatai és cselekedete szintén azt tanúsítják, hogy nem gondolja megváltoztathatatlannak helyzetét, bízik abban, hogy betegségéből meggyógyulhat.
Az Úr segítsége nem késlekedik, feltámasztja a lányt és az asszony betegsége is megszűnik. A csoda mindkét esetben a hitnek és a bizalomnak a jutalma.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Neved megvallása a te személyedhez és az általad létrehozott közösséghez, az Egyházhoz kapcsol minket. Miként az apostolok azon fáradoztak, hogy igehirdetésükkel megismertessék a te nevedet, a te személyedet az emberekkel, ugyanúgy nekünk is életünk példájával kell dicsőséget szereznünk neked. A te nevedben szeretnénk cselekedni, hogy így az üdvösség megvalósulását szolgáljuk a világban. Neved megvallásával kifejezzük, hogy az üdvösségre törekszünk.

Útravaló – 2019. július 7., évközi 14. vasárnap

Útravaló – 2019. július 7., évközi 14. vasárnap

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

A mai szentmise igeliturgiáját a béke gondolata hatja át. Az első olvasmányban hallunk a babiloni fogságból hazatérő nép számára adott isteni ajándékok részeként a békéről. Az újjáépítés nem könnyű feladat, és a csüggedtség sokszor eluralkodott rajtuk. Isten úgy vigasztalja őket, ahogy az anya vigasztalja fiát. Kiárasztja népére a békét, mint folyamot. Milyen személyes és bensőséges ez a szövetség Isten és az ő népe között! A szövegösszefüggésből az is kiderül, hogy a messiási időkre jellemző isteni ajándékról van szó. Jézus hozza meg ezt a békét, mégpedig nemcsak a kiválasztottaknak, hanem mindazoknak, akik a mennyei Jeruzsálembe, a béke országába tartanak.

A földön zarándokló Egyház mint közösség már most birtokolja ezt a békét, amit Jézus a jóakaratú embereknek ajándékozott. Az ő békéjét hirdeti minden nép számára. A föld népeinek száma a Teremtés könyvében hetvenkettő. Jézus ezért bízta meg a hetvenkét tanítványt, amikor elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát minden népnek.

„Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak!” Első hallásra ez a köszöntés nem különös, mert az emberek naponta így üdvözölték egymást. Mégsem jókívánságról van pusztán szó, hanem Jézus békéjéről, az üdvösség békéjéről. A Fiú által kiengesztelt Atya békéjéről! Arról a békéről, amit a Feltámadott megjelenített, amikor a zárt ajtókon keresztül bejött, és köszöntötte őket. Ez a jelenlét már egy másik valóság! Tehát a békesség, amit közvetít, mélyebb üzenetet hordoz. Ez a béke azokra száll, akik, miután meghívást kaptak az üdvösségre keresztségük által, készségesen válaszolnak rá, tanúságtevő életükkel.

Úgy küldte ezeket az embereket, mint bárányokat a farkasok közé. A küldötteknek Jézushoz hasonló jóságot és békét kell magukban hordozniuk.

Bárányi felszereléssel küldi őket a farkasok közé? Eldobatja velük a védelmet nyújtó botot, a köntöst (az úton lévő éjszakai takaróját), a kövektől védő sarut? Igen, mert az ő célja az, hogy megtapasztalják a tanítványok és mi, mai tanítványai is, hogy nem lehet semmink, ami eltereli figyelmünket. Teljesen Jézusra kell hagyatkoznunk! Ha megvan bennünk ez a bizalom Krisztus iránt, akkor az ő békéje betölti életünket, és ez a béke annyira mélységes, hogy összefér a legnagyobb megpróbáltatásokkal is.

Keresztségem által meghívást, sőt küldetést kaptam mindenkihez. Ezt a feladatot azonban nem saját eszköztárammal kell elvégeznem, hanem Jézus erejében. Ha a világ elutasítja ezt a békét, jóllehet szenvedünk az elutasítás miatt, nem szabad elveszítenünk belső békénket, és kitartóan élnünk kell az evangéliumot.

Jézus minket is küld: Menjetek! Vajon merünk-e indulni? Ő küld minket a munkahelyünkre, iskolába, kórházakba, börtönökbe, a társadalom peremén élőkhöz, hivatalokba és sportpályákra!

A hetvenkét tanítvány örömmel tért vissza. Egymás szavába vágva mesélik el élményeiket Jézusnak. „A te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” Semmi nem árthat az olyan embernek, akiben jelen van Jézus békéje! Mindazoknak, akik az ő munkásaivá válnak, részük lesz békéjében, már itt a földön megtapasztalják Isten országát és annak igazságát.

Örömünk azzal válik teljessé, hogy nevünk föl van írva a mennyben.