Húsvét harmadik hét keddje

Húsvét harmadik hét keddje

A csodálatos kenyérszaporítást követően a jelenlévők jelet kérnek Jézustól. Milyen jelre gondolnak? Könnyen kitalálhatjuk ezt abból, hogy felidézik az ószövetségi időkből, Mózes korából azt, amikor a pusztában Isten mannával táplálta a választott népet. Jézus korában elterjedt volt az a gondolat, hogy az eljövendő Messiás megismétli majd az egykori manna-csodát és kenyérrel táplálja a népet. Az embereknek rögtön ez juthatott eszébe, amikor a megszaporított kenyérből sok ezren jóllaktak, s ezért kérnek Jézustól újabb jelet, mégpedig olyan jelet, amivel egyértelműen bizonyítja, hogy személyében eljött a Messiás.
Ilyen jelet Jézus nem akar mutatni, hanem inkább azzal folytatja tanítását, hogy ő az élet kenyere az emberek számára. Olyan kijelentés ez, amely hitünk lényeges tartalmát világítja meg. Keresztény emberként hiszünk abban, hogy Jézus valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben, az Oltáriszentségben. Hiszünk abban, hogy az átváltoztatás csodája a szentmisében történik. Hiszünk abban, hogy a szentáldozáskor Krisztus testét, az örök élet kenyerét vesszük magunkhoz. Hiszünk abban, hogy a szentáldozás hatása az Úrral való lelki egyesülés. Hiszünk abban, hogy eggyé válunk, közösséget alkotunk mindazokkal, akik ugyanabból a Szent Kenyérből, Krisztus testéből részesülnek. A szentmise megőriz minket a krisztusi hitben.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Úr Jézus! Te vagy életem sziklája, a biztos talaj, melyen nem inog meg lábam. Könnyebb a homokra építeni. Sokszor csábít az egyszerűbb megoldás, a világ kincset, hírt, gyönyört ígér. De aki az eke szarvára tette a kezét, nem nézhet hátra, és Péterrel együtt mondja: „Uram, kihez mennénk, az örök élet forrásai belőled fakadnak!” Sziklaházként a te templomod leszek. Jöhet az eső, és fújhat a szél, nem vesztem el a hitem, nem lesz úrrá rajtam a bizalmatlanság vagy a depresszió, életem értelme dicsőséged hirdetése!

Útravaló – 2019. május 5., húsvét 3. vasárnapja

Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Májusban Seregély István nyugalmazott egri érsek útravalóit olvashatják.

A föltámadás utáni események ránk maradt emlékei, melyekről a Szentírás lapjain olvashatunk, arról győzik meg az Istenhez ragaszkodó embert, hogy félelem és bizonytalanság nélkül ráhagyatkozhat Istenre, az ő üdvözítő akaratára.

A húsvét utáni negyven nap során az apostolok meggyőződtek arról, hogy Mesterük, Jézus Krisztus valóban föltámadt a halálból. Amit előre megmondott, az igazolt, megtapasztalt valóságnak bizonyult. A tanítványok az őket reménytelenségbe taszító nagypénteki események után szembesültek azzal, hogy íme, nem képzelődés, nem dublőr csalása, nem is mások meggyőző bizonygatása, hanem a tény, hogy az általuk ismert Emberfia újra velük van. Erről az ígért másvilág rendje szerint élő, föltámadt Krisztussal való találkozásuk győzte meg őket.

A következtetésük nem lehetett más, mint a döntés: érdemes Jézus Krisztus szavára bízni az életüket, és vállalni a küldetésüket. Fáradozniuk kell, hogy Jézus szava szerint boldog lehessen mindenki, aki bár nem látta a Föltámadottat, hozzá csatlakozva mégis örök üdvösségnek nézzen elébe. Nem volt és ma sincs más alapja a Krisztus-követésnek, mint a húsvét, ahogyan ezt már Szent Pál leírta: „Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a hitünk.” Ez minden nemzedékek számára, így számunkra is megnyugtató.

Péter, aki nagycsütörtök estéjén még megtagadta Krisztust, ennek a bizonyosságnak a nyomán tudott, a mai olvasmány szavai szerint, életveszélyes tanúságot tenni a rettegett főtanács előtt. Erre épült Péter főpásztori megbízatásának megismétlése is a Tibériás-tó partján: „Legeltesd bárányaimat!” Ma is ez adja Isten népének egységét és a pápa vezetői tekintélyét az Egyházban. Ma is a húsvét teszi hőssé a XXI. század mártírjait.

Ezért a húsvéti időben nem hiányzik a hálaadás imája a krisztusiak ajkáról: „Föltámadt Krisztus e napon, hála légyen az Istennek.” Mi is merjük mondani a Jelenések könyvéből való szentlecke alapján: „Méltó a Bárány (az Isten értünk áldozatul adott Fia), akit megöltek, aki föltámadt, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a tisztelet, a dicsőség és az áldás.”

Mindez akkor is érvényben marad, ha Jézus tanítványait azóta is szorongatja e világnak minden önző hatalma. Az Egyház továbbra is az örök partok felé haladó hajó, amely hányódik ugyan, de el nem süllyed. Erre a meggyőződésre és kétezer éves tapasztalatra lehet hivatkozni, amikor újra és újra megjelennek e világ bölcsei, azt harsogván: Most aztán biztosan vége lesz a kereszténységnek.

A húsvét fényében született a keresztény emberek hite. De mindig szükséges a kezdetek emlékének tanulmányozása és a két évezred növekvő Egyházának tanúságtétele. Hűségünk jele lehet minden mondott és énekelt alleluja, amíg ennek a múló, de örök életre hívott emberi létnek vándorai vagyunk.

Ferenc pápa: Az eltérő hagyományok nem állnak az egység megvalósulásának útjában!

Május 5-én a Szentatya Neofit őszentségével, Szófia metropolitájával, egész Bulgária pátriárkájával és a szent szinódussal találkozott a szófiai szinódusi palotában. Beszédében hangsúlyozta, hogy összeköt bennünket a vértanúságnak, a szegények felkarolásának és a küldetésnek az ökumenizmusa.

Szentatya, tisztelt metropoliták és püspökök, kedves testvérek!

Hrisztosz voszkresze! [Krisztus feltámadt!]

A feltámadt Úr örömében a húsvéti köszöntéssel üdvözöllek benneteket ezen a vasárnapon, amelyet a keresztény keleten „Szent Tamás vasárnapjának” hívnak. Az apostolt nézzük, aki az Úr oldalába teszi kezét, és miután megérintette sebeit, megvallja: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). A sebek, melyek a történelem folyamán keletkeztek közöttünk, keresztények között, fájdalmasan felszaggatták Krisztus testét, az Egyházat. Ennek következményei máig kézzel tapinthatóak. De talán, ha kezünket közösen ezekbe a sebekbe tesszük, és megvalljuk, hogy Jézus feltámadt, és megvalljuk őt Urunknak, Istenünknek, és ha elismerve mulasztásainkat belemerülünk az ő szeretetet sugárzó sebeibe, akkor újra rálelhetünk a megbocsátás örömére és ízelítőt kaphatunk abból a napból, amikor – Isten segítségével – ugyanannál az oltárnál ünnepelhetjük a húsvéti misztériumot.

Ezen az úton támogat bennünket számos fivérünk és nővérünk, mindenekelőtt őelőttük szeretném leróni tiszteletemet: ők a húsvét tanúi! Mennyi keresztény viselt el szenvedéseket ebben az országban Jézus nevéért, különösen a múlt évszázad üldöztetései idején. A vér ökumenizmusa! Édes illatot árasztottak a „rózsák földjén”. Átvergődtek a megpróbáltatások tövisei között, hogy az evangélium jó illatát árasszák. Jól megművelt termőföldön nyíltak ki, egy hitben és igaz emberségben gazdag nép körében, mely erős és mély gyökerekkel látta el őket: kivált a monasztikus szerzetességre gondolok, amely nemzedékeken át táplálta az emberek hitét.

Ezek a különféle felekezetekhez tartozó fivéreink és nővéreink, akiket az isteni szeretet egyesít a mennyben, miközben olyan sok testvérünk ma továbbra is szenved hite miatt, azt kérik tőlünk, hogy ne zárkózzunk be, hanem nyíljunk meg, mert a magvak csak így teremnek gyümölcsöt. Azt hiszem, hogy a húsvétnak ezek a tanúi, a mennyben az isteni szeretet által egyesített, különböző felekezetű fivérek és nővérek most úgy néznek ránk, mint földbe ültetett magokra, melyeknek gyümölcsöt kell hozniuk. Miközben pedig sok más fivérünk és nővérünk továbbra is szenved a világban hitük miatt, azt kérik tőlünk, hogy nem zárkózzunk be, hanem nyíljunk meg, mert a magok csak így tudnak gyümölcsöt hozni.

Szentatya, ez az általam megannyira vágyott találkozó Szent II. János Pálnak Makszim pátriárkával való találkozását követi, amelyre akkor került sor, amikor első alkalommal fordult elő, hogy Róma püspöke Bulgáriába látogatott; és ez a találkozó Szent XXIII. János nyomdokait követi, aki itt töltött évei során nagyon megszerette ezt az „egyszerű és jó” népet (Giornale dell’anima [Egy lélek naplója], Bologna, 1987, 325), dicsérte, mert tisztességes, szorgalmas és megőrzi méltóságát a megpróbáltatások között. Én is itt vagyok, szeretettel fogadott vendégként, és a testvér utáni vágyakozást érzem szívemben, azt az üdvös vágyakozást ugyanazon Atya gyermekeinek egységére, amelyet János pápa biztosan igyekezett egyre erősebbé tenné a városban. A bulgáriai ortodox egyház épp az általa meghirdetett II. vatikáni zsinat alatt küldte az első megfigyelőit. Azóta a kapcsolatok jelentősen gyarapodtak. Gondolok a bolgár küldöttségek látogatásaira, amelyek ötven év óta jönnek a Vatikánba, és amelyeket minden évben fogadhatok; arról nem is beszélve, hogy él Rómában egy bolgár ortodox közösség, amely egy olyan templomban szokott imádkozni, amely az én egyházmegyémhez tartozik. Örülök, hogy itt kedves fogadtatásban részesülnek a küldötteim, akiknek jelenléte erősebb lett az utóbbi években, és örülök a helyi katolikus közösséggel főleg kulturális területen megvalósuló együttműködésnek. Bizakodom, hogy Isten segítségével és a Gondviselés által elrendelt időben ezek a kapcsolatok kedvező hatással lesznek párbeszédünk sok más területére is. Addig is az a feladatunk, hogy együtt járjunk és együtt cselekedjünk, hogy tanúságot tegyünk az Úrról, főleg úgy, hogy szolgáljuk legszegényebb és leginkább elfelejtett testvéreinket, akikben ő jelen van. A szegény ökumenizmusa.

Utunkon főképp Szent Cirill és Metód irányítanak bennünket, akik az első évezredtől kezdve összekapcsoltak bennünket, és akiknek élő emlékezete egyházainkban inspiráló forrás marad, mert minden viszontagság között ők az Úr hirdetését, az ő misszióra hívó szólítását helyezték első helyre. Ahogyan Szent Cirill mondta: „Örömmel indulok a keresztény hitért, bármennyire fáradt és testileg elgyötört vagyok is, örömmel megyek” (Vita Constantini [Constantinus élete] VI,7; XIV,9). És amikor látták a későbbi évszázadokban történt fájdalmas szakadások előre érzékelhető jeleit, a közösségvállalás perspektíváját választották. Küldetés és közösség: két olyan szó, mely sokféle formában bontakozott ki a két szent életében, és ezek a mi utunkat is megvilágíthatják, hogy növekedjünk a testvériségben. A küldetés ökumenizmusa.

A bizánci kultúrájú Cirillnek és Metódnak volt merészsége, és lefordította a Bibliát egy a szláv népek számára érthető nyelvre, hogy ily módon az isteni szó megelőzze az emberi szavakat. Bátor apostoli tevékenységük mindenki számára az evangelizálás példaképe marad. Az evangéliumhirdetésnek van egy célcsoportja, amely jelentős kihívást támaszt velünk szemben, ez a csoport pedig a fiatal nemzedékeké. Nagyon fontos, hogy hagyományaink és sajátosságaink tiszteletben tartása mellett segítsük egymást megtalálni, milyen úton-módon tudjuk továbbadni a hitet, olyan nyelvezettel és formákban, hogy a fiatalok átélhessék annak örömét, hogy van egy őket szerető és hívó Isten! Máskülönben arra éreznek majd kísértést, hogy a fogyasztói társadalom minden oldalról csábító szirénhangjaira hallgassanak.

Közösség és küldetés, közelség és evangéliumhirdetés, Szent Cirill és Metód sokat mondhatnak nekünk az európai társadalom jövőjéről is. Ők ugyanis „bizonyos értelemben egy egységes Európa és a földrész lakói közötti mély béke előmozdítói voltak, megmutatták az együttélés új művészetének alapjait, tiszteletet tanúsítottak a különbözőségek iránt, melyek egyáltalán nem akadályai az egységnek” (Szent II. János Pál: Bulgária hivatalos küldöttségének üdvözlése, 1999. május 24.: Insegnamenti XXII,1 [1999], 1080).

Mi, a szentek hitének örökösei is arra kaptunk meghívást, hogy a közösségvállalás munkálói, a Jézus nevében megvalósuló béke eszközei legyünk. Bulgáriában, mely „spirituális útkereszteződés, a találkozásnak és egymás megértésének földje” (Szent II. János Pál: Beszéd a fogadási ünnepségen, Szófia, 2002. május 23.: Insegnamenti XXV,1 [2002], 864), az örményektől az evangélikusokig különféle felekezetek, és a zsidóktól és muszlimokig különféle vallások találtak befogadásra. Befogadásra és tiszteletre talál mind a latin, mind a bizánci-szláv hagyományú Katolikus Egyház is. Hálás vagyok Szentségednek és a szent szinódusnak ezért a jóakaratért.

Szent Cirill és Metód a köztünk lévő kapcsolatok tekintetében is emlékeztet bennünket, hogy „az erkölcsök és szokások bizonyos különbsége a legkevésbé sem árt az Egyház egységének”, és hogy a Kelet és a Nyugat között „a különböző teológiai formulák nemritkán inkább kiegészítik egymást, mintsem ellentétben állnak egymással” (II. vatikáni zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 16–17). „Mennyi mindent tanulhatunk egymástól!” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 246).

Szentatya, nemsokára beléphetek a Szent Alexandr Nyevszkij-székesegyházba, hogy Szent Cirillre és Metódra emlékezve imádkozzam egy kicsit. Az orosz hagyományból jövő Szent Alexandr Nyevszkij és a görög hagyományú testvérpár, a szláv népek apostolai világossá teszik előttünk, hogy Bulgária hídország. Szentatya, kedves testvérek, biztosítlak benneteket, hogy imádkozom értetek, e szeretett nép híveiért, eme ország nemes hivatásáért, a vérnek, a szegénynek és a küldetésnek az ökumenizmusában járt utunkért. Kérlek benneteket, ti is imádkozzatok értem, azzal a bizonyossággal, hogy az ima az a kapu, amely feltár minden, jó dolgok felé vezető utat. Szeretnék ismét köszönetet mondani a kedves fogadtatásért, és szeretnélek biztosítani benneteket, hogy megőrzöm szívemben a testvéri találkozó emlékét.

Hrisztosz voszkresze! [Krisztus feltámadt!]

Húsvét harmadik vasárnap

Húsvét harmadik vasárnap

Szeretsz-e engem?

A húsvéti időszakban a feltámadt Jézus jelenéseiről olvasunk az evangéliumokban. E jelenések egyrészt megerősítik az apostolokat, hogy az Úr valóban él, feltámadt a halálból, másrészt fokozatosan feltárják küldetésüket, miszerint tanúságot kell tenniük az Úr megváltó haláláról és feltámadásáról. A mai vasárnap evangéliuma, amely a csodálatos halfogást, majd ezt követően Péter vallomását és a neki szóló különleges hatalom adását beszéli el, megfelel a kettős szándéknak.
A történet Péter apostol kezdeményezésével indul, aki ezt mondja társainak: „Megyek halászni.” Kissé meglepődünk ezen a kezdeményezésen, hiszen három évvel korábban, Jézus nyilvános működésének kezdetén, amikor az Úr meghívta első tanítványait, Péternek a következő ígéretet tette: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!” (Lk 5,10). Talán elfelejtette volna Péter ezt az ígéretet? Eredeti mesterségét mindenesetre nem felejtette el, megvan még a régi bárka, megvan a háló és itt vannak társai is, akikkel korábban együtt halászott. Karja talán kissé elszokott az evezéstől és a háló kivetésétől, de a korábban sokszor gyakorolt mozdulatokat nem felejtette el. Társai hozzá hasonlóan gondolkodnak, követik Pétert, ők is úgy gondolják, hogy az évekig tartó tanítványi élet után most vissza kell térniük ahhoz a munkához, amitől egykor Jézus elszólította őket.
Az egész történetet be lehetne állítani nagyon pozitívan is, miszerint tulajdonképpen nem is akartak visszatérni eredeti mesterségükhöz és munkájukhoz, csupán el akartak kezdeni valami újat és a lelkesedés vezette őket, de ha őszinték vagyunk, akkor nem ez érződik ki a jelenetből, hanem a csalódottság. Nincs szó itt új hivatásuk felismeréséről, hanem inkább elkeseredett embereket látunk, akiknek nagy álma Mesterük halálával szertefoszlott, s most halászni indulnak, mert úgy érzik, máshoz nem értenek. Csalódottságukat fokozza a sikertelen munka, az eredménytelen fáradozás, hiszen egyetlen halat sem tudnak fogni. Ebből a vert helyzetből csak felemelkedni lehet, s jön is a fordulat, mégpedig Jézus megjelenésével, akit azonban csak azt követően ismernek fel, hogy szavára kivetik a hálókat, s a hálók azonnal megtelnek hallal. Ez a jel, ez a csoda segíti őket a felismerésben: aki segített nekik, nem lehet más, mint Jézus, akinek közelében számos hasonló csodát megtapasztaltak. Az evangélista így összegzi az apostolok tapasztalatát: senki sem kérdezte meg, hogy ki tett csodát, mert mindannyian tudták, hogy az Úr az.
A csodálatos halfogás után Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, hogy szereti-e őt, s Péter háromszor vallja meg szeretetét az Úr iránt. Jézus nem arra kíváncsi, hogy Péter szereti-e a nyájat, amelynek vezetését rá akarja bízni, hanem hogy szereti-e őt. Egyedül az Úr iránti szeretet lehet az alapja annak, hogy valaki a krisztusi közösség vezetője legyen. Mert a nyájat csak az tudja majd szeretettel szolgálni, aki szeretetből odaadta életét az Úrnak.
Nem csak az Egyház vezetőinek, hanem minden krisztushívőnek érdemes időről időre megújítani szeretetét Jézus iránt, amely szeretet biztos alapja az Egyháznak és Isten országáért végzett szolgálatunknak.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te megelőző és mindent felülmúló szeretetednél nincs nagyobb. Azért jöttél el emberi világunkba, azért lettél emberré és éltél a földön, azért tanítottad az embereket, azért vállaltad a szenvedést és a halált, azért támadtál fel a halálból és küldted el pünkösdkor a Szentlelket, hogy megismerjük a mennyei Atya végtelen szeretetét. Éljen bennünk a te szereteted és ezt tartsuk életünkben a legnagyobb ajándéknak. Az élet szeretet nélkül, a szeretet megvallása nélkül értelmetlen. A szeretetben megtalálom életem értelmét. Segíts, hogy naponta cselekedetekkel mutassam ki szeretetemet feléd és embertársaim iránt.

Útravaló – 2019. május 4.

Útravaló – 2019. május 4.

Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Májusban Seregély István nyugalmazott egri érsek útravalóit olvashatják.

Az élet hozta zavarok, mint például a születő Egyházban keletkezett feszültség a zsidókból és pogányokból lett hívek között, nem vezethetett szakadáshoz, hanem a Szentírásban ránk hagyott apostoli szolgálat új rendjének, a diakonátusnak a létrejöttével megoldódott. Voltak idők, amikor a diakónusok a mainál lényegesen több feladatot láttak el az Egyházban, máskor pedig kevesebb szerepet játszottak Isten országának építésében. Ma ismét több teendő hárul rájuk. A diakónusok nem tudják ellátni az apostolok Krisztus adta küldetését, de bizonyos szempontból pótolhatják, helyettesíthetik a lelkipásztorokat, s így átvezetik Isten ma élő népét a paphiányos korszakon. Akinek ezt a hivatást adja a gondviselés, az lehetőségeihez mérten fogadja el, készüljön föl a diakónusi szolgálatra, és szerezze meg hozzá a diakonátus szentségi kegyelmét.