Ferenc pápa: Az eltérő hagyományok nem állnak az egység megvalósulásának útjában!
Május 5-én a Szentatya Neofit őszentségével, Szófia metropolitájával, egész Bulgária pátriárkájával és a szent szinódussal találkozott a szófiai szinódusi palotában. Beszédében hangsúlyozta, hogy összeköt bennünket a vértanúságnak, a szegények felkarolásának és a küldetésnek az ökumenizmusa.
Szentatya,
tisztelt metropoliták és püspökök, kedves testvérek!
Hrisztosz
voszkresze! [Krisztus feltámadt!]
A
feltámadt Úr örömében a húsvéti köszöntéssel üdvözöllek benneteket ezen a vasárnapon,
amelyet a keresztény keleten „Szent Tamás vasárnapjának” hívnak. Az apostolt
nézzük, aki az Úr oldalába teszi kezét, és miután megérintette sebeit,
megvallja: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). A sebek, melyek a történelem
folyamán keletkeztek közöttünk, keresztények között, fájdalmasan felszaggatták
Krisztus testét, az Egyházat. Ennek következményei máig kézzel tapinthatóak. De
talán, ha kezünket közösen ezekbe a sebekbe tesszük, és megvalljuk, hogy Jézus
feltámadt, és megvalljuk őt Urunknak, Istenünknek, és ha elismerve
mulasztásainkat belemerülünk az ő szeretetet sugárzó sebeibe, akkor újra
rálelhetünk a megbocsátás örömére és ízelítőt kaphatunk abból a napból, amikor
– Isten segítségével – ugyanannál az oltárnál ünnepelhetjük a húsvéti misztériumot.
Ezen az
úton támogat bennünket számos fivérünk és nővérünk, mindenekelőtt őelőttük
szeretném leróni tiszteletemet: ők a húsvét tanúi! Mennyi keresztény
viselt el szenvedéseket ebben az országban Jézus nevéért, különösen a múlt
évszázad üldöztetései idején. A vér ökumenizmusa! Édes illatot
árasztottak a „rózsák földjén”. Átvergődtek a megpróbáltatások tövisei között,
hogy az evangélium jó illatát árasszák. Jól megművelt termőföldön nyíltak ki,
egy hitben és igaz emberségben gazdag nép körében, mely erős és mély
gyökerekkel látta el őket: kivált a monasztikus szerzetességre gondolok, amely
nemzedékeken át táplálta az emberek hitét.
Ezek a
különféle felekezetekhez tartozó fivéreink és nővéreink, akiket az isteni
szeretet egyesít a mennyben, miközben olyan sok testvérünk ma továbbra is
szenved hite miatt, azt kérik tőlünk, hogy ne zárkózzunk be, hanem nyíljunk
meg, mert a magvak csak így teremnek gyümölcsöt. Azt hiszem, hogy a húsvétnak
ezek a tanúi, a mennyben az isteni szeretet által egyesített, különböző felekezetű
fivérek és nővérek most úgy néznek ránk, mint földbe ültetett magokra,
melyeknek gyümölcsöt kell hozniuk. Miközben pedig sok más fivérünk és nővérünk
továbbra is szenved a világban hitük miatt, azt kérik tőlünk, hogy nem
zárkózzunk be, hanem nyíljunk meg, mert a magok csak így tudnak gyümölcsöt
hozni.
Szentatya,
ez az általam megannyira vágyott találkozó Szent II. János Pálnak Makszim
pátriárkával való találkozását követi, amelyre akkor került sor, amikor első
alkalommal fordult elő, hogy Róma püspöke Bulgáriába látogatott; és ez a
találkozó Szent XXIII. János nyomdokait követi, aki itt töltött évei során
nagyon megszerette ezt az „egyszerű és jó” népet (Giornale dell’anima [Egy lélek naplója],
Bologna, 1987, 325), dicsérte, mert tisztességes, szorgalmas és megőrzi
méltóságát a megpróbáltatások között. Én is itt vagyok, szeretettel fogadott vendégként,
és a
testvér utáni vágyakozást érzem szívemben, azt az üdvös vágyakozást
ugyanazon Atya gyermekeinek egységére, amelyet János pápa biztosan igyekezett
egyre erősebbé tenné a városban. A bulgáriai ortodox egyház épp az általa
meghirdetett II. vatikáni zsinat alatt küldte az első megfigyelőit. Azóta a
kapcsolatok jelentősen gyarapodtak. Gondolok a bolgár küldöttségek
látogatásaira, amelyek ötven év óta jönnek a Vatikánba, és amelyeket minden
évben fogadhatok; arról nem is beszélve, hogy él Rómában egy bolgár ortodox
közösség, amely egy olyan templomban szokott imádkozni, amely az én
egyházmegyémhez tartozik. Örülök, hogy itt kedves fogadtatásban részesülnek a
küldötteim, akiknek jelenléte erősebb lett az utóbbi években, és örülök a helyi
katolikus közösséggel főleg kulturális területen megvalósuló együttműködésnek.
Bizakodom, hogy Isten segítségével és a Gondviselés által elrendelt időben ezek
a kapcsolatok kedvező hatással lesznek párbeszédünk sok más területére is.
Addig is az a feladatunk, hogy együtt járjunk és együtt cselekedjünk,
hogy tanúságot tegyünk az Úrról, főleg úgy, hogy szolgáljuk legszegényebb és
leginkább elfelejtett testvéreinket, akikben ő jelen van. A
szegény ökumenizmusa.
Utunkon
főképp Szent Cirill és Metód irányítanak bennünket, akik az első évezredtől
kezdve összekapcsoltak bennünket, és akiknek élő emlékezete egyházainkban
inspiráló forrás marad, mert minden viszontagság között ők az Úr hirdetését, az
ő misszióra hívó szólítását helyezték első helyre. Ahogyan Szent Cirill mondta:
„Örömmel indulok a keresztény hitért, bármennyire fáradt és testileg elgyötört
vagyok is, örömmel megyek” (Vita Constantini [Constantinus
élete] VI,7; XIV,9). És amikor látták a későbbi évszázadokban történt fájdalmas
szakadások előre érzékelhető jeleit, a közösségvállalás perspektíváját
választották. Küldetés és közösség: két olyan szó, mely sokféle formában
bontakozott ki a két szent életében, és ezek a mi utunkat is megvilágíthatják,
hogy növekedjünk a testvériségben. A küldetés ökumenizmusa.
A
bizánci kultúrájú Cirillnek és Metódnak volt merészsége, és lefordította a
Bibliát egy a szláv népek számára érthető nyelvre, hogy ily módon az isteni szó
megelőzze az emberi szavakat. Bátor apostoli tevékenységük mindenki számára az
evangelizálás példaképe marad. Az evangéliumhirdetésnek van egy célcsoportja,
amely jelentős kihívást támaszt velünk szemben, ez a csoport pedig a fiatal
nemzedékeké. Nagyon fontos, hogy hagyományaink és sajátosságaink tiszteletben
tartása mellett segítsük egymást megtalálni, milyen úton-módon tudjuk
továbbadni a hitet, olyan nyelvezettel és formákban, hogy a fiatalok átélhessék
annak örömét, hogy van egy őket szerető és hívó Isten! Máskülönben arra éreznek
majd kísértést, hogy a fogyasztói társadalom minden oldalról csábító
szirénhangjaira hallgassanak.
Közösség
és küldetés, közelség és evangéliumhirdetés, Szent Cirill és Metód sokat
mondhatnak nekünk az európai társadalom jövőjéről is. Ők ugyanis „bizonyos
értelemben egy egységes Európa és a földrész lakói közötti mély béke
előmozdítói voltak, megmutatták az együttélés új művészetének alapjait,
tiszteletet tanúsítottak a különbözőségek iránt, melyek egyáltalán nem
akadályai az egységnek” (Szent II. János Pál: Bulgária hivatalos küldöttségének üdvözlése,
1999. május 24.: Insegnamenti XXII,1 [1999], 1080).
Mi, a
szentek hitének örökösei is arra kaptunk meghívást, hogy a közösségvállalás
munkálói, a Jézus nevében megvalósuló béke eszközei legyünk. Bulgáriában, mely
„spirituális útkereszteződés, a találkozásnak és egymás megértésének földje”
(Szent II. János Pál: Beszéd a fogadási ünnepségen,
Szófia, 2002. május 23.: Insegnamenti XXV,1 [2002], 864), az
örményektől az evangélikusokig különféle felekezetek, és a zsidóktól és
muszlimokig különféle vallások találtak befogadásra. Befogadásra és tiszteletre
talál mind a latin, mind a bizánci-szláv hagyományú Katolikus Egyház is. Hálás
vagyok Szentségednek és a szent szinódusnak ezért a jóakaratért.
Szent
Cirill és Metód a köztünk lévő kapcsolatok tekintetében is emlékeztet
bennünket, hogy „az erkölcsök és szokások bizonyos különbsége a legkevésbé sem
árt az Egyház egységének”, és hogy a Kelet és a Nyugat között „a különböző
teológiai formulák nemritkán inkább kiegészítik egymást, mintsem ellentétben
állnak egymással” (II. vatikáni zsinat: Unitatis redintegratio határozat,
16–17). „Mennyi mindent tanulhatunk egymástól!” (Evangelii gaudium apostoli
buzdítás, 246).
Szentatya,
nemsokára beléphetek a Szent Alexandr Nyevszkij-székesegyházba, hogy Szent
Cirillre és Metódra emlékezve imádkozzam egy kicsit. Az orosz hagyományból jövő
Szent Alexandr Nyevszkij és a görög hagyományú testvérpár, a szláv népek
apostolai világossá teszik előttünk, hogy Bulgária hídország. Szentatya, kedves
testvérek, biztosítlak benneteket, hogy imádkozom értetek, e szeretett nép
híveiért, eme ország nemes hivatásáért, a vérnek, a szegénynek és a küldetésnek
az ökumenizmusában járt utunkért. Kérlek benneteket, ti is imádkozzatok értem,
azzal a bizonyossággal, hogy az ima az a kapu, amely feltár minden, jó dolgok
felé vezető utat. Szeretnék ismét köszönetet mondani a kedves fogadtatásért, és
szeretnélek biztosítani benneteket, hogy megőrzöm szívemben a testvéri
találkozó emlékét.
Hrisztosz
voszkresze! [Krisztus feltámadt!]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése