Halottak napja

Halottak napja

Az élet nem csak jó dolgokat hoz számunkra, hanem rosszakat is. Az egyik nap jót, a másik rosszat. Az egyik nap egészséget, a másik nap betegséget. Az egyik nevetést, a másik sírást. Az egyik örömöt, a másik szomorúságot. Az egyik boldogságot, a másik fájdalmat és csalódást. Lelki alkatunktól függően könnyebben vagy nehezebben tanuljuk meg, hogyan nézzünk szembe a rosszal, hogyan viselkedjünk olyan helyzetekben, amelyek nyomasztóak, és hogyan felejtsük el idővel a rossz emlékeket. Amíg fiatalok vagyunk, reménnyel és bátorsággal tekintünk a jövőbe, aztán mire megöregszünk, már szinte csak a múltunkból, az emlékeinkből élünk. De miért ne tekinthetnénk előre idős korunkban is? Miért ne fordulhatnánk reménnyel a jövő felé? Miért ne gondolhatnánk örömmel arra a napra, amikor a földi életből átlépünk majd az örök életbe? Vajon mit fog hozni számunkra az a nap? Jót vagy rosszat? Üdvösséget vagy kárhozatot? Örökké tartó boldogságot Istennel vagy örökké tartó szenvedést Isten nélkül?
Ma, halottak napján, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, ezt olvassuk az evangéliumban: „Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát.” Kárhozatra mutató ítélet vagy üdvösségre vezető örömhír lesz-e számunkra ez a szó? Azon a napon majd beteljesedik vágyunk és reményünk. Csak az a kérdés, hogy mi a vágyunk, mi a reményünk?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Istenem, add nekem a kegyelmet, hogy téged keresselek és felébredjen szívemben a vágy, hogy téged lássalak. Ne engedd, hogy bármi is megakadályozzon abban, hogy megpillanthassalak téged, s te rám emeld irgalmas tekinteted. Az üdvösség pillanata akkor köszönt be, amikor e két tekintet találkozik. Akkor lelem meg a boldogságot, ha isteni irgalmad rám talál, s ezzel új élet kezdődik számomra. Hiszem, hogy a veled való találkozás változást hoz életembe, elhagyhatom a bűnös élet útját, s elindulhatok feléd a kegyelem, a szeretet és a hit útján.

Nyolc napon keresztül segíthetjük az elhunytakat

Sztankó Attila mindenszentek főünnepéhez és halottak napjához kapcsolódó liturgikus jegyzetét olvashatják.

Mindenszentek főünnepéhez és a halottak napjához kapcsolódóan megemlékezünk szeretteinkről, akik a liturgia szavaival élve „előttünk járták az élet útját”. A temetői sírok vagy urnatemetők látogatása során gyertyákat gyújtunk, és virágot helyezünk el a síroknál, illetve urnafülkéknél. Ebben az időszakban különös erővel hat ránk és tudatosul bennünk a múló világ kényszerű ténye és az el nem múló boldogság reményének feszültsége. November 1-jén elsősorban a szentekre fordítjuk figyelmünket, hiszen ők azok, akiknek közösségébe vágyunk. November 2-án saját szeretteinkre gondolunk, akiknek Isten örök és boldogító színelátását kívánjuk, de önmagunkra is figyelmet fordítunk, hiszen halálunk után találkozni szeretnénk mindazokkal, akik saját vándorlásunk idején, most hiányoznak nekünk. Mindkét megemlékezés azt a tudatot erősíti bennünk, hogy nem vagyunk elhagyatottak, mind egy nagy közösség tagjai vagyunk.

A keleti keresztények körében kialakult megemlékezés az üldöztetések során vértanúságot szenvedett testvérekről már a 4. században konkrét formákat öltött. A legelső ünnep május 13-án volt. Biztos tanúja ennek Szír Szent Efrém, aki 359-ben himnuszt énekelt valamennyi vértanú tiszteletére, később, 380-ban Aranyszájú Szent János mondott nagyszabású és hatásos beszédet a szent vértanúkról a pünkösdöt követő vasárnapon. Az antióchiai szír és az ortodox hagyomány a 6. századi Rómában is otthonra talált. IV. Bonifác pápa elkérte a császártól a több évtizede bezárt Pantheont, és 609. május 13-án felszentelte azt. A felszentelés napján a katakombákból felhozta a vértanúk ereklyéit az alábbi ének kíséretében: „Kellemetes légyen kijöveteletek, utatokat kísérje öröm, ímé, a híres hegyek reszketnek, és várnak rátok ujjongva a halmok. Jelenjetek meg Isten szentjei, hagyjátok el küzdelmetek helyét, lépjetek be Rómába, amely szent hellyé változott. Áldjátok meg Róma népét! Itt kísér benneteket a templomba, amely a hamis istenek lakóhelyéből lett a tiétek, és veletek együtt imádja az Úr fölségét.”

III. Gergely pápa már nem csak a vértanúkat, hanem minden szentet egy napon kívánt megünnepelni, ezért is szentelte a Szent Péter-bazilka egyik kápolnáját az Üdvözítő, a szent Istenszülő Szűz Mária, a mi Asszonyunk, valamint a szent apostolok, a vértanúk és Krisztus hitvallói, a tökéletes igazak tiszteletére. A 8. századtól már november 1-jén ünnepelték mindenszenteket, erről tanúskodik Tiszteletreméltó Béda és a yorki pontifikále. Bizonyos, hogy az angliai és ír kereszténység nem véletlenül helyezte november 1-jére az ünneplést, felváltva ezzel a pogány szokásokat. Végül az ünnep 835-ben nyerte el a hivatalos elismerését.

A clunyi bencés szerzetesek már a 10. században ezen a napon emlékeztek meg az összes megholtról. XV. Benedek pápa 1915. augusztus 10-én adott engedélyt arra, hogy ezen a napon minden pap három szentmisét végezhessen az elhunytakért. Az egyiket a saját szándékára, a másodikat az összes megholtért, a harmadikat a Szentatya szándékára. Szent Ambrus püspök így vigasztal minket, amikor testvérének, Satyrusnak a haláláról ír: „Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.”

November 2-án kiemelten a tisztítóhelyen lévő elhunytjainkért imádkozunk. Nevezhetjük ezt a lélek szomorú és bánkódó állapotának a földi élet során tanúsított szeretetlenség miatt. Ez az állapot Isten szeretetének és irgalmának tisztító tüze (Bölcs 3,6; 1Kor 3,15).

A halottakért mondott imádság az egész emberiség alapvető és ősi meggyőződéséből fakad, amit a Szentírásban is nyomon követhetünk. Makkabeus Júdás engesztelő áldozata is arra utal, hogy hitt a jövendő világ jutalmában és a feltámadásban (2Mak 12,46; vö. Dán 12,1–4).

A szentekkel való közösségünk rámutat arra, hogy az Egyház több, mint a földön zarándokoló nép, sokkal inkább az irgalom és a kegyelem, a megbocsátás kimeríthetetlen forrása (Jn 4,13–14; 20,22–23), amelyet az Üdvözítő tanítványaira bízott. Ebben áll az Egyház szolgálata: tagjait Isten irgalmas és megbocsátó szeretetében részesíteni. Amikor az Egyház tagjairól beszélünk, akkor a nagy közösségre gondolunk, de főleg azokra, akik rászorulnak Isten irgalmára, akik bűneik következményét, a lélekre tapadt szennyet – amely akadálya a teljes Istenre hagyatkozásnak és a benne való elmerülésnek – Isten szeretének lángoló tüzében és a mi imádságunk, jó cselekedeteink révén mossák le magukról. Az Egyház a halottakért végzett imádságban és szeretetgyakorlatban tanúskodik arról, hogy a földi halál ellenére sem mond le az elhunyt iráni szeretetről és törődésről. Ezért tartja fontosnak az elhunytakért mondott imádságot, a bűnbánatot és jó cselekedetet: „Mosdjatok meg, s tisztuljatok meg. El gonosz tetteitekkel színem elől, ne tegyetek többé rosszat! Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet.” (Iz 1,16-17)

Ennek a törődésnek kifejezése az a teljes búcsú is, amelyet a tisztulás állapotában szenvedő lelkek javára fordíthat az a hívő, aki november 1–8. között áhítatos lélekkel temetőt látogat, s legalább lélekben imádkozik az elhunytakért; halottak napján, vagyis november 2-án templomot vagy kápolnát áhítattal meglátogat, s egy Miatyánkot és egy Hiszekegyet elimádkozik. A szentgyónás, a szentáldozás, az imádság – egy Miatyánk és egy Üdvözlégy a Szentatya szándékára – amelyek révén a kegyelem állapotába kerülünk, mind a szeretetközösség reményének és hitének kifejezései.

Hívom a családokat 2018 novemberében – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Sok fiatal úgy gondolja, hogy ha szeretik egymást, akkor házasságkötésük után mindig automatikusan egyet fognak érteni. Ha egy ügyben egyiküknek vagy másikuknak döntenie kell, akkor nincs szükség megbeszélésre, hiszen nyilván házastársuk is ugyanúgy döntene, mint ők. Ez többé-kevésbé beválik, amíg életük felett nem gyülekeznek felhők. Az életnek azonban nem csak napos oldala van, mindig jöhetnek nehéz, viharos időszakok, amikor a házaspárnak új, eddig ismeretlen nehézségekkel kell megküzdenie. Együtt kell elhárítaniuk a közös életüket beárnyékoló veszélyt, együtt, egyetértésben kell cselekedniük. Ilyenkor elengedhetetlen kettejük megbeszélése, még annak árán is, ha a megegyezéshez nehéz, feszültségekkel terhes út vezet. Nagy azonban annak a veszélye, hogy a feszültségek megingatják a szeretetet, holott azt hitték, a kölcsönös szeretetükkel mindent meg tudnak oldani.

Minden fiatal házaspár életében a mézeshetek után elkezdődnek a hétköznapok, a fiatalok nemcsak a saját munkahelyükre térnek vissza, hanem olyan sport, kulturális, önkéntes, vagy egyéb elfoglaltságokhoz, amelyek társuknak idegenek. Ha eddig tudtak is ilyenekről, most már nem elég az eddigi megelőlegezett bizalom abban, hogy ezek a nem együtt töltött idők nem befolyásolhatják kapcsolatukat, most már naponta megtapasztalják, hogy házastársuk nincs velük, mert énekkari próbán van vagy sportol, vagy éppen a helyi Karitászban tevékenykedik. Ilyenkor óhatatlanul bekövetkezik a kétkedés (jó ez, kell ez, miért nem lehetünk együtt?), majd az elhatárolódás, sőt akár a tiltakozás is. [...]

A fiatalok feladata ekkor az, hogy megállapítsák kettejük hajlamaiban, vágyaiban és igényeiben az azonosságokat és a különbözőségeket, hogy megtalálják, miként lehetséges mindkettejük növekedése, hogyan találhatják meg a helyes mértéket a közelség és a távollét, az egyéni és a közös között. Gyakran adódik, hogy a fiataloknak vannak olyan elfoglaltságaik, amelyeket társukkal nem tudnak megosztani. Mit lehet ilyenkor tenni? Őszintén és nyíltan meg kell különböztetniük azokat az elfoglaltságokat, amelyekben feltétlenül közösen kell tevékenykedniük, azoktól, amelyekről mindketten úgy vélekednek, hogy ott egyikük vagy másikuk önállóan tevékenykedhet anélkül, hogy ez kapcsolatuk rovására menne. Ha ezt nem sikerül komolyan megbeszélni, vagy eleve hiányos kettejük között a bizalom, akkor egy idő után úgy fogják érezni, hogy nem együtt, csak egymás mellett élnek, hogy kapcsolatuk egyiküknek sem ad valami pótolhatatlant, valami újat.

Hogyan tudjátok gyerekeiteket segíteni abban, hogy már a párkeresés idején figyeljenek a „különbözőségekre és azonosságokra”? Milyen tapasztalatokról tudtok e téren nekik beszámolni?

Egy keleti bölcs, Kahil Gibran tanácsolja a fiataloknak: Álljatok egymás mellett, de hagyjátok a szelet és az eget közöttetek táncolni! Szeressétek egymást, de ne tegyétek a szeretetet béklyóvá! Adjátok egymásnak a szíveteket, de ne zárjátok fogdába a másik szívét! A templom oszlopai egyenként szilárdan állnak, de nem növekedhetnek. A tölgyfa és a fenyő is egymagában áll, de ha árnyékot vetnek egymásra, egyikük sem tud növekedni.
Ha a párkapcsolatban álló emberek a templom oszlopaira hasonlítanak, azaz szilárdak, megbízhatóak és egységesek, helyükön mozdulatlanul állnak egyszer s mindenkorra, akkor lehetnek szépek, imponálhat stabilitásuk, de nem tudnak növekedni. Két ember soha sem egyforma, különböznek egymástól, mint a tölgy és a fenyő. Mindketten élni akarnak, növekedni és gyümölcsöt hozni. Jó nekik egymáshoz közel lenni, de óvakodniuk kell attól, hogy közelségükkel akadályozzák a másik kibontakozását. Ezért nagyon fontos, hogy kapcsolatukat állandóan erősítsék, állandóan párbeszédben legyenek. A párbeszéd célja jó időben és rossz időben egyaránt a kapcsolat erősítése, azaz a szeretetben való növekedés. Ez hosszas és elkötelezett tanulási időszakot tételez fel, a szeretetet kifejező, és a hiteles párbeszédet lehetővé tevő magatartásformák kialakítását (vö. AL 136). A másikról való gondoskodás és a hozzá való vonzódás gesztusaival jelét adhatjuk szeretetünknek. A szeretet átsegít a legrosszabb akadályokon is. Ha szerethetünk valakit, vagy érezzük, hogy ő szeret minket, jobban megértjük, mit akar kifejezni és megértetni velünk. Le kell győzni azt a gyengeséget, amely félelmet kelt bennünk a másikkal szemben, mintha a vetélytársunk lenne. Nagyon fontos, hogy a saját biztonságunkat megfontolt döntésekre, meggyőződésre és értékekre alapozzuk, és ne arra, hogy egy vitában győzedelmeskedjünk, vagy hogy nekünk adjanak igazat (vö. AL 140).

Hogyan tudjátok elérni, hogy egy problematikus családi ügyben hozandó döntés megbeszélése a szeretet növekedéséhez és kapcsolatotok megerősítéséhez vezessen, bármelyikőtök véleménye mellett döntötök is?

Milyen szép és jó az, amikor a szerelmesek mélyen egymás szemébe nézve boldognak érzik magukat! A házas szerelem a teljes önátadásban, kettejük kizárólagos kapcsolatában éri el teljességét. Mindketten fenntartás nélkül ajándékozzák magukat egymásnak. Ahhoz, hogy a férfi és a nő kapcsolatukat megalapíthassa, elmélyíthesse és megszilárdíthassa, növekedniük kell, össze kell nőniük. A házasságnak egy védett visszavonulási helynek kell lennie mindkettejük számára, és annak is kell maradnia. Ehhez mindkettejüknek teljesen és maradéktalanul, 100 százalékig kell magukat a házasságba beleadni. A házasság nem munkacsoport, amelybe mindenki saját magának csak egy részét adja be. A házasság akkor éri el a célját, ha mindkét fél növekedni akar benne, hogy ketten együtt elérjék a 200 százalékot.

A keresztény házasság azonban nem állhat meg a páros egoizmusnál. Túl kell ezen nőnie. A magánéletre való korlátozódás félreismeri a házasság feladatát, és ez súlyos veszélyekkel jár. A bezárkózó életterek hamar kiüresednek. Éppen ellenkezőleg, az összetartás, a házasságban talentumaik szerint való közös növekedés – még ha a férfi és a nő különbözőképpen növekszik is – csakhamar arra fogja őket indítani, hogy a magukon kívüli világot értékes tettekkel szolgálják. Noha a házaspár önmagát építi – tekinthetjük ezt belégzésnek –, kapcsolata tevékeny szeretetével a külvilágot is építi – ezt kilégzésnek nevezhetjük. A házaspár együtt tekintve másokra kettejük erőtartalékából – ahol a 200 százalék összegyűlt – másoknak az élethez és a szeretethez ad bátorságot. Ezzel saját házasságának olyan növekedési lökést ad, amire a csak saját maguk körül forgó párok hiába vágyakoznak.

Miben látjátok tíz, húsz, negyven évnyi házasság után a növekedés lehetőségét?

Életünkben mindig az az értékes, ha az értékeknek szenteljük magunkat. Ez csak úgy sikerülhet, ha kapcsolatunkba bevonunk egy értékes, közös harmadikat, aki párkapcsolatunkat ébren tartja. Ez a harmadik párkapcsolatunk gyümölcse, a gyermek. Így egy olyan lelki út nyílik meg számunkra, amely a külső életcélokon felül kapcsolatunkat egymással elmélyíti.

Bíró László tábori püspök,
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Ferenc pápa: Jézus boldogságainak útja csak látszólag vezet vereséghez!

November 1-jén, mindenszentek ünnepén délben a Szentatya elimádkozta az Úrangyalát a Szent Péter téren egybegyűlt hívőkkel. Elmélkedésében az ünnep családi jellegét hangsúlyozta: a mennyben élő szentek a testvéreink, akik azért „szurkolnak”, hogy mi is a boldogság, az életszentség útján járjunk.

Kedves testvéreim, jó napot és szép ünnepet kívánok!

A mai olvasmány, a Jelenések könyvéből, a mennyről beszél, és egy megszámlálhatatlan, „nagy sereget” állít szemünk elé; ezek az emberek „minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből” valók (Jel 7,9). Ők a szentek. Mit csinálnak ott „fenn”? Együtt énekelnek, örvendezve dicsérik Istent. Jó lenne hallani az éneküket… De el tudjuk képzelni. Tudjátok, mikor? A misén, amikor énekeljük: „Szent, szent, szent a mindenség Ura, Istene.” A Biblia azt mondja, hogy ez a himnusz a mennyből hallatszik, ott éneklik (vö. Iz 6,3; Jel 4,8): dicshimnusz. Amikor tehát a „Szent vagy”-ot énekeljük, nemcsak gondolunk a szentekre, hanem azt is tesszük, amit ők tesznek: akkor, a misében, a lehető legszorosabban kapcsolódunk hozzájuk.

Közösségben vagyunk minden szenttel: nemcsak a legismertebbekkel, akiknek neve szerepel a naptárban, hanem a „szomszédunkban lakókkal” is, családtagjainkkal és ismerőseinkkel, akik már ahhoz a „nagy sereghez” tartoznak. Ma tehát családi ünnepet tartunk. A szentek közel állnak hozzánk, sőt ők a legigazibb testvéreink. Megértenek bennünket, szeretnek bennünket, tudják, mi szolgál igazán javunkra, segítenek és várnak bennünket. Boldogok, és azt akarják, hogy mi is boldogok legyünk, velük együtt a mennyországban.

Ezért hívnak bennünket a boldogság útjára, amelyet a mai szépséges, jól ismert evangélium mutat meg nekünk: „Boldogok a lélekben szegények […]. Boldogok a szelídek […]. Boldogok a tisztaszívűek…” (vö. Mt 5,3–8). De hogy van ez? Az evangélium a szegényeket mondja boldognak, a világ azonban a gazdagokat mondja annak. Az evangélium a szelídeket mondja boldognak, a világ azonban az erőszakosakat mondja annak. Az evangélium a tisztákat mondja boldognak, a világ azonban az ügyeskedőket és életművészeket mondja annak. Úgy tűnik, a boldogságnak, az életszentségnek ez az útja vereséghez vezet. Mégis – emlékeztet bennünket az olvasmány – a szentek „pálmaágat tartanak kezükben” (Jel 7,9), vagyis a győzelem jelképét. Ők győztek, és nem a világ! És biztatnak bennünket, hogy az ő oldalukra, a szent Isten oldalára álljunk.

Tegyük fel magunknak a kérdést: melyik oldalon állunk? A menny vagy a föld oldalán? Az Úrért vagy magunkért élünk, az örök boldogságért vagy egy kis pillanatnyi megelégedettségért élünk? Tegyük fel magunknak a kérdést: tényleg szentek akarunk lenni? Vagy megelégszünk azzal, hogy megbélyegzés és dicséret nélküli keresztények legyünk, akik hisznek Istenben és tisztelik felebarátaikat, de minden túlzás nélkül? Az Úr „mindent elkér, és amit felkínál érte: az igazi élet – mindent felkínál! –, a boldogság, amelyre teremtve lettünk” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 1). Vagyis vagy a szentséget választjuk, vagy semmire sem megyünk! Érdemes engednünk, hogy provokáljanak bennünket a szentek, akik idelenn nem ismertek felemásságot, a túlpartról pedig „szurkolnak” nekünk, hogy Istent, az alázatot, a szelídséget, az irgalmat, a tisztaságot válasszuk, hogy inkább a mennyért, mint a földért lelkesedjünk.

Ma testvéreink nem azt kérik, hogy ismét hallgassunk meg egy szép evangéliumot, hanem azt, hogy váltsuk azt valóra, és lépjünk a boldogságok útjára. Nem rendkívüli tetteket kell végrehajtani, hanem csak nap nap után ezt az utat követni, amely a mennybe, a családba, haza visz. Ma tehát belelátunk jövőnkbe, és azt ünnepeljük, amire születtünk: arra születtünk, hogy sose haljunk meg, arra születtünk, hogy Isten boldogságának örvendjünk! Az Úr bátorít bennünket, és annak, aki a boldogságok útjára lép, azt mondja: „Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyben” (Mt 5,12).

Isten szent anyja, a szentek királynéja segítsen bennünket, hogy eltökélten járjunk az életszentség útján! Ő, a menny kapuja, vezesse be elhunyt szeretteinket a mennyei családba!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim! Szeretettel köszöntelek mindannyiatokat! Köszöntöm az Olaszországból és más országokból érkezett zarándokokat, a családokat, az egyházközségi csoportokat, társulatokat és iskolás csoportokat.

Külön is köszöntöm azokat, akik részt vesznek a „szentek futásán”, melyet a „Don Bosco Missziók” alapítvány szervezett, hogy mindenszenteket egyfajta népünnepéllyel ünnepeljétek. Köszönöm szép kezdeményezéseteket és jelenléteteket.

Holnap elmegyek a római Laurentino temetőbe: hívlak benneteket, hogy imáitokban csatlakozzatok hozzám holnap, amikor azokra emlékezünk, akik előttünk jártak a hit jelével és a béke álmát alusszák.

Szép, a szentek lelki társaságában töltött ünnepet kívánok mindnyájatoknak! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!