Húsvét hetedik hét szerdája

Húsvét hetedik hét szerdája

A mennyei Atyához intézett főpapi imájának következő részében Jézus tanítványaiért fohászkodik. A tanítványoknak tudniuk kell, hogy a Jézussal való egységben és az egymással való egységben tapasztalják meg az Atya szeretetét. Az apostolok és az apostoli lelkületű Egyház felelőssége abban áll, hogy a Jézustól kapott tanítást megőrizzék és továbbadják. Mit jelent tehát az egység, amiről Jézus beszél? Kár volna azt leszűkíteni csupán szervezeti egységre, amely külső jele a Krisztushoz tartozásunknak. Az egység ugyanis a tanítás tartalmára is vonatkozik, hitünk igazságaira. Jézus átadja nekünk a tanítását, amelyen nem szabad változtatnunk. A tanítás és a hit egységének hordozója és védelmezője tehát kezdetben az apostoli testület, majd a későbbiekben az Egyház.
Az egység megőrzése és a tanító tevékenység nem lesz könnyű az Egyház számára, hiszen minden korban szembe kell néznie a világ gyűlöletével, azokkal, akik nem fogadják el a krisztusi igazságot. Ismét egy olyan prófétai kijelentés ez, amely megvalósulását sokszor láthatjuk az Egyház történelme folyamán.
Jézus e helyütt igazságnak nevezi a tanítást, amelyet az Atyától kapott és amelyet átadott az embereknek. Az Úr tanítása elsősorban nem útmutatás ahhoz, hogy hogyan érvényesüljünk a földi életben, hanem iránymutatás az ember számára az üdvösség útján.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Hiszem, Istenem és Megváltóm, erősen hiszem, hogy az Oltáriszentségben vagy, mint igaz Isten és igaz ember.
Hiszem, hogy a te tested, a te véred, a te lelked, a te istenséged és szent emberséged egészen benne foglaltatik e szent ostyában, habár szemeim mindebből semmit sem látnak.
Szalézi Szent Ferenc

Szuromi Szabolcs: Minden új szabály a lelkek üdvösségét kell, hogy szolgálja

A Szent István Társulat havonta megtartott esti rendezvénysorozatának keretében május 14-én Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem kánonjogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora „Az egyházi intézménytörténet tárgya és jelentősége” címmel tartott előadást az egyetem jogi karán.

Előadásában a tudós professzor kifejtette, a kánonjogi forrásoknak, vagyis az Egyház által alkotott normarendszereknek, különböző szintű szabályoknak folyamatosan kikristályosodott rendszerét ismerjük, egészen az úgynevezett nagy missziós parancs óta, amikor Jézus Krisztus elküldi az apostolokat, hogy hirdessék az evangéliumot, tegyenek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Ebben a missziós parancsban ott van a tanítás átadása és a szentségnek – a Szentháromság nevében történő megkeresztelésnek – a mozzanata. Ettől kezdve beszélhetünk folyamatosan fejlődő jogról az Egyházban, amely természetesen a kezdetekben egy együttélési normarendszert jelentett, azt, ahogyan az ősegyház élt, és megpróbálta követni Jézus Krisztus példáját, az Ő tanítását, parancsát, amelyet rájuk bízott, és mennybemenetele előtt megismételt. Ez azt jelenti, hogy az Egyházban a kezdetektől létezik jog, hiszen ember és ember, személy és tárgy kapcsolatrendszerét valamilyen formában le kell írni, szabályozni szükséges. Ahogyan fejlődik a közösség, a szokásokból írott szabályok születnek, melyek egyre jobban szerkesztettek, egyre inkább zárt rendszert alkotnak.

A rektor a világi jogra is kitért, rámutatva, hogy ott hagyományosan kettéválasztják a jogtörténetet, alkotmányjogra és az egyes jogágak kifejlődésének tárgyalására. Mivel az Egyházban kezdettől fogva összekapcsolódott az Egyház tanítása és a tanítás tartalmi védelmére megszületett fegyelmi rendszer, az egyházi norma (az Egyház diszciplináris, tanbeli és fegyelmi egysége), ezért egészen a legutóbbi időkig, 1983. január 25-éig az egymásra épülő, különböző korokban megalkotott, különböző életviszonyokhoz, földrajzi környezetekhez igazított normák sokasága együtt jelent meg. (Az 1983. január 25-én kihirdetett új Codex Iuris Canonici, amelyet még XXIII. János pápa az egyetemes zsinat összehívásával együtt kezdeményezett, illetve az 1990. október 18-án kihirdetett Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium feldolgozta mindazokat az új szempontokat, amelyek a zsinat eredményeképpen napvilágra kerültek, de megőrizte az Egyház fegyelmi hagyományát, amely benne szerves egységet alkot. A jogalkalmazónak ezt az egységet kell figyelembe vennie, amikor a régi jogot tartalmazó rendelkezéseket a lelkek üdvösségének szem előtt tartásával értelmezi.)

Ahhoz, hogy valaki értelmezni tudja az Egyház tanítását úgy, hogy például a szentségek érvényes kiszolgáltatásának a feltételei teljesüljenek, szükséges volt ismerni a teljes joganyagot, amely visszanyúlik egészen az újszövetségi normákhoz. A jogtörténeti kézikönyvek számos esetben az Újszövetséggel kezdik meg az egyházjogtörténet tárgyalását. Ám az Újszövetség sem áll meg magában, mert ahhoz, hogy az Új Izraelben, azaz az Egyházban lévő papságnak és a rájuk vonatkozó egyházfegyelem kikristályosodásának a folyamatáról beszéljünk, szükséges ismernünk például a Leviták könyvében rögzített elveket, hogy mi is az alapvető különbség a levitikus papság és az Újszövetségben elnyert papság között. Azért, hogy ezt a sajátos összhangot minden korban – akár az első öt évszázadban, akár a kora, illetve érett középkorban, akár a trentói zsinat (1545–1563), vagy a II. vatikáni zsinat (1962–1965) után – egységesen tudjuk értelmezni, három önálló ág alakult ki tudományosan az egyházjog tanulmányozására. Az egyik a forrástörténet, mely azt vizsgálja, milyen jogforrásaink vannak. A jogforrás a legtöbb esetben egyúttal hittani forrás is, a hitletétemény megőrzését is szolgálja. Emellett beszélünk tudomány- vagy irodalomtörténetről, ez azoknak a szerzőknek az életét és munkásságát jelenti, akik a forrásokat és az Egyház működését próbálták megismertetni az egyes korszakokban. A harmadik önálló ág az egyházi intézménytörténet, amely az Egyházon belüli institucionalizálódási (szervezetbe beépülés) folyamat leírása. Ha azt mondjuk, hogy intézményülési folyamat leírása, akkor mindenkinek egy épület vagy valamilyen szervezet jut az eszébe. Viszont ha az egyházjogban szervezetről beszélünk, mindent intézménynek nevezünk, amely intézményesíti az egész Egyháznak, vagyis Krisztus titokzatos testének evilági működését. Mivel a nagy missziós parancsolattal indul meg az intézményülési folyamat, maga az igehirdetés és a szentségek, szentelmények kiszolgáltatása is intézményt jelent. Kialakul az a forma, amelyben átadásra kerül Jézus Krisztus igehirdetése, az, amit áthagyományozott, kiszolgáltatásra kerülnek az egyes szentségek.

Alapvetően a szentségek kiszolgáltatása az a sajátos hely, amely létrehozza az ennek hátterét képező intézményrendszert, amely ma úgy áll előttünk, mint egy jól szervezett Egyház, amelynek van egy legfelső egyházi hatósága, amely úgy gyakorolja a rábízott hatalmat, a hitletétemény őrzését, értelmezését, a megvédéséhez szükséges szabályoknak a kibocsátását, hogy azt természetesen szétosztja több olyan területre, amelyen sokan tevékenykednek, hiszen egymaga képtelen lenne az Egyház egész világra kiterjedő működtetésére, minden egyes tevékenységi területnek a pontos átfedésére. Ezek az úgynevezett dikasztériumok a Római Kúriában. Ez alatt működik a hagyományos hierarchikus intézményrendszer, a különböző egyházi szintek, a pátriárka és a prímás szintje, alatta a metropolitai vagy érseki szint, ez alatt pedig a püspöki, egyházmegyei, illetve plébániai szint. Ez számunkra természetes, és el sem tudjuk képzelni, hogy ez nem mindig volt így – mondta Szuromi professzor. Hozzátette: az intézménytörténet kapcsán nem pusztán a hierarchikus rendszer szervezeti felépítéséről beszélünk, hanem egyúttal az egyes szentségek meghatározott korban és helyen való kiszolgáltatási formáját is áttekintjük, mert ezek alakítják a mindennapos működését a plébániának, a püspökségnek, a metropóliának és az Egyház legfelsőbb hatóságának is. Nem véletlenül beszél tehát a II. vatikáni zsinat a communio hierarchiáról: maga a hierarchikus rendszer nem az üdvösség szempontjából állít föl egy hierarchiát, hanem az Egyház küldetése végrehajtásának eszközét jelenti. A hatályos egyházi törvénykönyv 1982-es kánonja szerint a lelkek üdvösségének mindig a legfőbb célnak kell lennie az Egyházban. Minden egyes tevékenység, minden egyes jogértelmezés, minden egyes intézmény, új szabály, liturgikus rendelkezés, amit ismerünk, a lelkek üdvösségét kell, hogy szolgálják. Ha változik a környezet, a történelmi időszak, ha változnak a szavak jelentései, akkor úgy kell alakítani ezt a rendszert, hogy ugyanazt jelentse, mint abban a korban, amikor Jézus Krisztus megalapította az egyes szentségeket.

Szuromi Szabolcs leszögezte, az intézménytörténet tárgya az egész Egyház élete, történelmi perspektívában, ami úgy jelenik meg előttünk, mint egy sor norma. Ezek a normák nem önmagukban állnak és nem felülről, minden korábbi eredet nélkül valók, hanem pontosan fordítva: adva van az isteni jog, a kinyilatkoztatásban rögzített normarendszer, amely alapján hozza az egyes korszakokban a lelkek üdvösségének előmozdítását szolgáló újabb szabályokat az arra illetékes egyházi hatóság, és ezáltal jönnek létre az intézmények. Nem egy tiszta egyháztörténetről van szó és nem egy olyan jogtörténetről, amely pusztán csak a forrásokat sorolja fel, hanem a forrásoknak, az Egyház életének és az élő Isten ügyének, valamint a szentségeknek folyamatos egymásra hatásáról beszélhetünk.

Ferenc pápa kedd reggeli homíliája: A püspök a nyájáért van

„Pál apostol három éves efezusi tartózkodás után búcsút vesz az egyház presbitereitől, mert a Lélek ösztönzésére Jeruzsálembe kell mennie - áll a mai olvasmány középpontjában. Az apostol pedig engedelmességet tanúsít a Szentlélek iránt és szeretet tölti el a nyája felé. Imádkozzunk, hogy minden püspök ilyen legyen! – kérte Ferenc pápa kedd reggeli homíliájában.

Adriana Masotti/Vértesaljai László SJ – Vatikán

Ez egy erős szakasz, mely megérinti a szívet. Ugyanakkor ez a szakasz megmutatja minden püspök útját, hogyan kell viselkedni a búcsú órájában. Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában tartott kedd reggeli szentmise homíliájában az Apostolok Cselekedeteiből vett olvasmány szövegét értelmezte és alkalmazta a püspökök küldetésére.

Pál apostol lelkiismeret vizsgálata

Szent Pál azzal a vallomással búcsúzik híveitől, hogy ő az életét egészen Isten ügyének szentelte: „Harmadik missziós útja vége felé Pál apostol Milétuszba érkezett. Magához kérette az efezusi egyház presbitereit. Amikor azok megérkeztek, így szólt hozzájuk: „Tudjátok jól, hogy Ázsiába jövetelem első napjától kezdve egészen a mai napig hogyan éltem köztetek. Az Úrnak szolgáltam teljes alázatossággal, könnyek és zaklatások között, amelyek a zsidók áskálódásai folytán értek engem. Semmit sem tagadtam meg tőletek, ami javatokra szolgálhatott: nyilvánosan és magánházakban tanítottalak titeket. Zsidóknak és görögöknek egyaránt hirdettem, hogy térjenek meg Istenhez, és higgyenek Jézusban, a mi Urunkban.

Most pedig a Szentlélek ellenállhatatlan indítására Jeruzsálembe megyek. Nem tudom, mi történik ott velem, csak azt adta tudtomra a Szentlélek minden városban, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám. De mit sem aggódom. Nem becsülöm sokra életemet; csak fussam végig pályámat, amelyet az Úr Jézus rám bízott, és tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról. Tudom azt is, hogy közületek, akiknek Isten országát hirdettem, nem lát többé senki. Ezért most ünnepélyesen kijelentem: Ártatlan vagyok abban, ha valaki mégis elvesznék. Mert nem riadtam vissza semmitől, hogy Isten akaratát teljes egészében föltárjam előttetek.” (ApCsel 20,17-27).

Ferenc pápa a személyes hangú beszámolóból azt emelte ki, hogy Pál apostol a búcsúzáskor egyfajta lelkiismeretvizsgálatot tart: elmondja, hogy mit tett a közösségért, majd aláveti magát az ítéletüknek. Pál inkább büszkének tűnik, semmint objektívnek. Valójában két dologgal büszkélkedik: egyfelől saját bűneivel, másfelől pedig Jézus Krisztus keresztjével, mely megváltotta őt.

Az apostol figyelmes a Lélek szavára

Lelkiismeretvizsgálata után megvallja, hogy a Lélek ösztönzésére Jeruzsálembe kell mennie. Ferenc pápa ezt a részt így magyarázta: „Ez a püspök tapasztalata, a püspöké, aki meg tudja különböztetni a lelkeket, vagyis mikor szól Isten Szentlelke és mikor szól evilág lelke. Pál apostol valamiként tudja, hogy üldöztetés vár rá, megy a kereszt felé és ez eszünkbe juttatja Jézus jeruzsálemi bevonulását. Jézus belép a városba, hogy szenvedjen és Pál szintén a szenvedés felé tart. Az apostol felajánlja magát az Úrnak, mert engedelmes. Erre kényszeríti  a Szentlélek. A püspök az, aki mindig előre megy, de a Szentlélek szerint. És ez Pál apostol! – emelte ki a pápa.

A búcsú: Vigyázzatok a nyájra!

Az apostol végül könnyek között búcsút vesz a jelenlévőktől, majd tanácsokat ad nekik, a testamentumát, mely nem egy evilági testamentum, nem tárgyi örökség. Nem tanácsolja: ezt a dolgot arra, egy másikat amarra hagyok. Nem, ez egy evilági végrendelet.  A püspök első nagy szerelme Jézus Krisztus. A második pedig a nyája. „Őrködjetek magatok fölött és a nyáj fölött”. A nyájért vagytok püspökök, hogy őrizzétek a bárányokat, nem pedig azért, hogy egyházi karriert csináljatok, nem!

Pál testamentuma tanúságtétel és üzenet

Pál Istenre bízza a presbitereket, abban bízva, hogy Ő majd vigyáz rájuk és segíti őket. Aztán visszatér saját tapasztalatára, kijelentve, hogy soha nem kívánta más ezüstjét vagy aranyát, vagy valakinek a ruháját. Pál testamentuma tanúságtétel és üzenet is. Valamint egy kihívás. Én megtettem ezt az utat, most ti folytassátok. Mennyire távol áll ez a testamentum az evilági végrendeletektől: „Ezt erre hagyom, azt arra, amazt amarra….” Mennyi minden! Pálnak ellenben nem volt semmije, csak az Isten kegyelme, az apostoli bátorsága, Jézus Krisztus kinyilatkoztatása és az üdvösség, amit az Úr adott neki.

A pápa arra gondol, amikor eljön az ő órája

Amikor ezt a szöveget olvasom, magamra gondolok – vallotta meg végül Ferenc pápa. Hiszen püspök vagyok és búcsúznom kell. Éppen ezért kérem az Úrtól a kegyelmet, hogy el tudjak búcsúzni így. A lelkiismeretvizsgálatomban nem jövök ki győztesként, mint Pál, aki… Ám az Úr jó és irgalmas, de… A püspökökre gondolok, az összes püspökre. Az Úr adja meg nekik a kegyelmet, hogy így tudjanak elbúcsúzni, ezzel a lélekkel, ezzel az erővel, a Jézus iránti ilyen szeretettel, ezzel a bizalommal a Szentlélekben – zárta Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában tartott kedd reggeli szentmise homíliáját.

Húsvét hetedik hét keddje

Húsvét hetedik hét keddje

Az elmúlt napokban Jézusnak az utolsó vacsorán mondott búcsúbeszédét olvastuk részletekben, amelyet tanítványaihoz intézett. Ezt követően szavai már a mennyei Atyához szólnak, hozzá imádkozik. Ez az imádság, amelyet Jézus főpapi imájának is nevezünk, csak János evangéliumában található meg. Az Úr most nem vonul félre, hogy egyedül imádkozzon, hanem övéi hallatára fohászkodik az Atyához. Szavaiból érződik, hogy küldetésének beteljesedését érzi. Az ima témája az, hogy földi küldetésével Jézus megdicsőítette az Atyát, de még hátra van egy lényeges cselekedet, amely végső dicsőséget szerez majd az Atyának. Ugyanakkor Jézus várja, hogy az Atya is dicsőítse meg őt. Ő ugyan nem mondja ki, hogy mivel fogja őt megdicsőíteni az Atya, de mi már tudjuk, a halálból való feltámasztással.
Ugyanakkor mégis utalás történik a feltámadásra, hiszen ezután Jézus azt kéri az Atyától, hogy örök életet adhasson az embereknek, azoknak, akik megismerték őt és hittek abban, hogy ő az Atya küldötte.
Jézus arról beszél, hogy az Atya „minden ember fölött hatalmat adott neki”, azaz küldetése egyetemes. Imája is minden emberért szól, miként önfeláldozása is minden ember számára eredményezi a megváltást.
Az ember válasza az, hogy törekszik az Atya és az ő küldötte, a Fiú megismerésére. Ez a földi életben a hit által történik, amíg halálunk és feltámadásunk után el nem jutunk arra az állapotra, hogy színről színre lássuk Istent.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, adj éleslátást a dolgok észlelésére, erőt azok megragadására és megtartására; képességet és rátermettséget arra, hogy ezekhez még mindig hozzá tudjak tanulni! Adj tévedhetetlen ítéleteket a számba! A helyes beszéd kegyelméért is esdeklek! Döntsd el nálam mindig a kezdetet, határozd meg előrehaladásom irányát, és biztosítsd a vég sikeres és eredményes kimenetelét!
Aquinói Szent Tamás

Ferenc pápa: A sorsunk, hogy Jézus barátjaként éljünk

Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában május 14-én, hétfőn reggel bemutatott szentmise homíliájában a keresztény ember sorsáról elmélkedett, ami végső értelemben egy ajándék, melynek révén Jézus barátaiként élhetünk.

A világegyházban május 14-én tartják Szent Mátyás apostol ünnepét. Ferenc pápa homíliájában arról a küldetésről elmélkedett, ami az áruló Júdás helyett sorshúzással megválasztott Mátyás rendelése lett.

„Sorsként” kaptuk, mintegy „rendelésként” és nem „véletlenül”, hogy Jézus barátjaként élhetünk. Ebből adódik a hivatásunk is. Ugyanezt a rendelést kapták az apostolok is, talán ők erősebben, de lényegében ugyanarról van szó – állapította meg Ferenc pápa. Minden keresztény részesül ebben az ajándékban, ami egy nyitány, mely által elérünk Jézus szívéhez, elnyerjük Jézus barátságát. Sorsként kaptuk meg tehát Jézus barátságát; életünk rendeltetése, hogy az ő barátai legyünk.

Ezt az ajándékot az Úr mindig megőrzi, mi azonban sokszor eltávolodunk tőle vétkeinkkel és szeszélyeinkkel. Ő hűséges marad a barátságához – erre emlékeztet bennünket a szeretetparancsról szóló evangéliumi szakasz: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket” (Jn 15, 14–16). Jézus mindvégig megőrzi a megígért szeretetét, mert ő hűséges.

Nem vonja vissza Júdástól sem, aki pedig elárulta őt, hanem az utolsó pillanatban is barátjának nevezi őt – mutatott rá a Szentatya. Júdás azonban, ahogy elmondják az evangéliumok, új sorsa felé indult, amit maga választott, szabad akaratából, és így eltávolodott Jézustól. Hitehagyott lett, eltávolodott Jézustól. A korábbi barát ellenséggé, közömbössé és árulóvá vált.

Mátyás apostollá választását Az apostolok cselekedeteiben olvashatjuk. Sorsot vetettek, és Mátyásra esett a választás, aki a feltámadás és Jézus szeretetének a tanújául lett így. Barát az – értelmezte Ferenc pápa –, aki részesül a másik titkaiban. Ezért mondja Jézus: „barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek”. Olyan barátságról van tehát szó, amit sorsként kaptunk meg, mint Júdás és Mátyás is – emlékeztetett a pápa.

Jézus nem tagadja meg ezt az ajándékát, nem tagad meg minket, mindvégig vár bennünket. Amikor pedig mi a gyengeségeink miatt eltávolodunk tőle, ő csak vár és vár tovább. És kérdi tőlünk: „Barátom, miért teszed? Barátom, mit akarsz? Barátom, miért teszed? Barátom, miért árulsz el engem egy csókkal?” Ő mindig hűséges a barátságban, mi pedig kérjük a kegyelmet, hogy hűségesek maradjunk szeretetéhez, barátságához, amit örökségbe kaptunk tőle – zárta hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa.