Húsvét hatodik hetének keddje

Húsvét hatodik hetének keddje

A Szentlélek megígérése után Jézus beszédének hangulata ismét a búcsúzás felé hajlik. Jézus tudja, hogy nem maradhat személyesen itt ebben a világban. Az Atyától jött el, az ő küldötteként tevékenykedett, tehát földi küldetése azzal fog befejeződni, lezárulni, hogy visszatér az Atyához. Az elmenetelében, távozásában nem azt kell látnunk, hogy nincs többé köztünk személyesen, hanem azt, hogy hazatért, visszatért a mennyei Atyához. A tanítványok még nem értik egészen, hogy mire gondol, amikor elmenetelről beszél, de nem is kérdezik őt erről. Ők inkább átengedik magukat a távozás miatti pillanatnyi szomorúságnak és nem gondolnak a távolabbi jövőre. Jézus azzal magyarázza távozásának szükségességét, hogy addig nem jöhet el a világba a Szentlélek, nem erősítheti, nem vigasztalhatja tanítványait.
Amikor Jézus távozására és a Szentlélek eljövetelére gondolunk, akkor nem helycseréről van szó, mintha eddig Krisztus képviselte volna az Atyát a világban, mostantól pedig a Szentléleknek lesz ez a szerepe. Sokkal inkább az üdvösségtörténet beteljesedését kell ebben látnunk. Krisztus eljött, véghezvitte a megváltás művét, távozása után pedig megkezdődik az Egyház ideje, a hit és a tanúságtétel korszaka, amelyben mindvégig velünk van a Szentlélek. Az Egyház tagjaiként örülnünk kell Jézus távozásának, hiszen így utat mutat nekünk az Atya felé, az örök életre.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor parancsba adtad az apostoloknak, hogy elmenvén az egész világra tegyenek minden embert tanítványoddá és kereszteljék meg őket. Az Egyház, amelynek tagja vagyok, minden korban ezt a parancsot igyekszik teljesíteni, tehát parancsod és kérésed nekem is és minden keresztény embernek szól. Segíts minket, hogy – miközben hittel valljuk a három isteni személyt – éljünk is egységben az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel! Segíts minket életünk során, hogy eljussunk az örökkévalóságba! 

Közösségben hordozzuk egymást – Beszélgetés Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapáttal

Hortobágyi T. Cirillt, a pannonhalmi bencés közösség új főapátját Szent Benedek ünnepén, március 21-én iktatták be tisztségébe. Szent Asztrik apát 86. utódát eszményeiről és terveiről kérdeztük. A főapátot szerzetestársa, Fehérváry Jákó, a budapesti Szent Szabina-kápolna igazgatója is elkísérte.

– Miért döntöttek úgy, hogy ketten adnak interjút?

Hortobágyi Cirill: Úgy érzem, hogy Pannonhalmának nem csupán egyetlenegy arca van. Évszázadok óta meghatároz bennünket, hogy a misszió feladatait az egész közösség hordozza. A közösségbe pedig a munkatársaink is beletartoznak, függetlenül attól, hogy mely területen dolgoznak. Szerintem hitelesebben tudjuk megjeleníteni a monostor sokféle arculatát, ha egy-egy ilyen alkalommal több ember képviseli. A kommunikációs vezetőnktől is azt kértem, hogy a sajtó előtti megjelenések alkalmával mindig legyen mellettem valaki a közösségből. Jákó atya a budapesti tanulmányi ház vezetője, a növendékek nevelésével és a liturgiával is foglalkozik.

– Mi változott és mi maradt a régiben azóta, hogy főapát lett?

H. C.: Ugyanaz a szerzetes vagyok ma is, aki azelőtt voltam. Továbbra is ugyanabban a szobában fogok lakni, nem költözöm be a főapáti lakosztályba. A rendi munka területeit jól ismertem korábban is, hiszen 1991-től perjel és 1993-tól Várszegi Asztrik gazdasági helyettese is voltam. Nem állt be tehát gyökeres változás az életemben. Azt még meg kell szoknom, hogy az oltár mellett állva az én nevemet mondják a kánonban. Úgy érzem, nem egyszerű feladat felnőni ehhez. Természetesen ezután még többet kell foglalkoznom az emberek ügyeivel és a közösség problémáival, mint eddig.

– Várszegi Asztrik püspökként vezette a közösséget. Minden főapát püspök is egyben?

H. C.: Nem. Olyannyira nem, hogy a most már több mint ezer év alatt egyedül Várszegi Asztrik volt püspök. Ennek az az oka, hogy esztergomi segédpüspök volt, amikor főapáttá választották. Pannonhalma egy kis egyházmegyeként működik, tizenöt plébánia tartozik hozzá. A főapát püspöki jogú személy, aki tagja a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának.

– Tanítani fog a jövőben?

H. C.: A sok feladat miatt biológiát már régen nem tanítok, a földrajzot tavaly adtam le. Maradt a társadalomismeret, amit a tizenkettedik évfolyamnak tartok. Ezt szeretném folytatni. Nagyon élvezem, hogy a végzős diákokkal a társadalom erkölcsi, gazdasági és politikai vetületeiről beszélgethetünk. A bérmálási előkészítőt sem szeretném abbahagyni.

– Évek óta misézik a baracskai raboknál.

H. C.: Az első konventen erről is beszéltünk a rendtársakkal, s ők támogattak abban, hogy folytassam ezt a missziót. Azért van szükség erre, mert úgy látom, jó és fontos azoknak, akikhez megyek, hiszen mindig örömmel és szeretettel fogadnak. Olyan szolgálat ez, amelynek nincs semmilyen visszacsatolása. A Szentírás erről a munkáról beszél úgy, hogy miénk az ültetés feladata, az aratás pedig már nem ránk tartozik. Senki sem jószántából van börtönben, ezért minden liturgián bátorítani, biztatni kell az embereket, el kell hitetni velük, hogy Isten szereti őket, és van út számukra, amely előre visz.

– Változott valami a közösség életében azzal, hogy új főapát került Pannonhalma élére?

Fehérváry Jákó: A közösség az egész tavalyi évet arra szánta, hogy ezt a váltást szépen éljük meg. Úgy gondolom, a reményeink beváltak, ez az időszak ünnepe volt a közösségnek. Természetesen új főapáti tanács alakul, kell majd egy új perjel is. Izgatottság van bennünk, hiszen most kell kialakítanunk, meghatároznunk a következő időszak fő irányait. A múlt évben megfogalmaztunk egy küldetésnyilatkozatot is, amely így hangzik: „Imádság, lectio és munka köré rendezett élettel otthonos, befogadó közösségben segítjük és hordozzuk egymást és a ránk bízottakat a Krisztus-követésben.” Ezt kell most megvalósítanunk a mindennapokban.

H. C.: A tervezés időszaka azért jó, mert ilyenkor szabadabban tudunk gondolkodni arról, hogy mi lenne az ideális a döntési mechanizmusok, a testületek összetétele, a feladatok elosztása vagy éppen a rendtársak leterheltsége tekintetében. A vágyaink persze mindig feljebb emelnek bennünket a valódi lehetőségeknél. Most következik a valóság és a tervek összecsiszolása. Szeretnénk például dékániákra osztani a közösséget, ami azt jelenti, hogy kisebb csoportokat hoznánk létre. Így a kommunikáció, a testvériség megélése hatékonyabb lehetne. Ennek formáját és lehetőségét most kell összehangolnunk a szerzetestársak feladataival, időbeosztásával.

– A benedikálási szertartáson elmondott beszédben hangzott el a következő:„Egy apát ne legyen se túl jámbor, se túl okos, se túl egészséges!” Hogyan kell ezt érteni?

F. J.: És még az is elhangzott Cirill atyától, hogy ne ő legyen a legfiatalabb, ami nem kis derültséget váltott ki. Nem az a jó vezető, aki a közösség tagjai között a legtehetségesebb. A jó vezető szerintem hagyja élni, dolgozni azokat, akiket rábíztak. Helyet ad azoknak, akik esetleg jobban értenek egy-egy területhez.

H. C.: Igen, vannak olyan vezetők, akik mindent maguk akarnak megoldani. Ebben az esetben a munkatársaknak legfeljebb az a feladatuk, hogy a keze alá dolgozzanak. Az, aki közösségben gondolkozik, nem így fogja fel a vezetés felelősségét. Az is fontos, hogy a vezető képes legyen együtt érezni a többiekkel. Ha valaki mindenben a legeslegjobb, akkor nem tud mit kezdeni mások törékenységével.

– Mit jelent ma Pannonhalma? Hogyan lehetne megfogalmazni a bencés lelkiség alapjait?

F. J.: Anselm Grün írt egy könyvet, amelynek az a címe, hogy Alulról induló lelkiség. Szeretem ebből a mélyről forrásozó lelkiségből értelmezni a küldetésünket. Mindannak, amit adni tudunk, a közösségben van a gyökere. Valamikor azt hittem, hogy a bencések névjegye a liturgia végzése. Ma már úgy látom, hogy ez is fontos, de sokkal nagyobb jelentősége van a közösségnek. Szerintem fogadalmunk elemei közül a legfontosabb a stabilitás. Mi azt ígértük meg Istennek, hogy kitartunk egymás mellett, bármi is történik. A monostor is azért fontos, mert ott van, mert stabil, állandó, amire építeni lehet.

H. C.: Szent Benedek hagyománya a 6. század óta létezik, Pannonhalma a 10. század óta működik. A bencés lelkiség állandó eleme az Istennek, az istenkeresésnek, a szolgálatnak odaadott élet. Emellett van egy változó oldala is, ami a kor kihívásaihoz alkalmazkodik. Pannonhalma a középkorban kulturális és közigazgatási centrum volt, a barokk korban inkább zarándokhelyként működött. Az újkorban a lelkipásztori feladatok kerültek előtérbe, míg a 19. századtól az oktatás-nevelés ügye vált meghatározóvá. A mai korban valóban a közösség lehet az a kihívás, aminek leginkább meg kell felelnünk.

Ugyanakkor a bencések magányos emberek, erre utal a monachosz kifejezés is. Létünknek van egy olyan szelete, amit a Jóistennel való kapcsolatban élünk meg. Ma az is fontos, hogy megtaláljam azt a feladatot, küldetést, ami az én szívemnek kedves, amely révén leginkább kamatoztatni tudom a képességeimet, és ha rátaláltam erre, akkor a közösség missziójával is összhangba kell hoznom. Az ember mélyebbé válásának része az áldozatvállalás, az elköteleződés, aminek fontos eleme az is, hogy a saját szempontjaimat alárendelem a közösség céljainak.

– A magyar Egyházban mi a szerepe a bencés közösségnek?

H. C.: Az egyházi élet területén a bencés karizmánkat tudjuk betenni a közösbe. Ez sokféle szolgálatot jelent. Persze ezeket a feladatokat nemcsak mi végezzük, egy hajóban evezünk, de mindenki teszi a dolgát, ami sajátosan rá jellemző.

– Pannonhalma nevét megannyi minőségi terméken ott találjuk, legyen szó borról, teáról, gyógynövényes vagy gasztronómiai termékekről. Miért döntöttek úgy, hogy elindulnak ezen az úton?

H. C.: A gazdálkodási tevékenység is része a bencés hagyománynak. A II. világháború előtt a rendnek voltak birtokai, azok jövedelméből tudtuk fenntartani magunkat és az intézményeinket. Ez a modell napjainkban már működésképtelen. Ma nyolc iskolánk, két szociális otthonunk és tizenöt plébániánk van, amelyek komoly anyagi ráfordítást igényelnek. A gazdasági tevékenység nemcsak azt a célt szolgálja, hogy hozzá tudjunk járulni ezek fenntartásához, hanem a társadalmi beágyazódottságot is elősegíti. Mondok egy példát. A pannonhalmi borvidék a téeszek idején alvó állapotban volt, csak mennyiségi termelés folyt, az itt előállított bor kocsmákba került. Mi egy olyan pincegazdaságot hoztunk létre, ami nevet adott a borvidéknek. Az átlag pannonhalmi szőlősgazda is profitált ebből. Ugyanakkor visszahoztuk azokat a bor- és szőlőkultúrához tartozó egyházi népi szokásokat, amelyek feledésbe merültek. Szent János napján boráldást tartunk, Vince napján az egész szőlőterületet megáldjuk, Orbán – a nyitott pincék – napján a szőlőparcelláknál felállított kereszteknél imádkozunk. Ugyanilyen szerepe van a Nagyboldogasszony napján tartott gyógynövényáldásnak is.

– Beszélhetünk pannonhalmi modellről?

H. C.: Szerintem abban az értelemben talán igen, hogy a hagyományokat mi megújítva próbáljuk alakítani és továbbgondolni.

– A beiktatás során Cirill főapát úr azt is mondta: „a monostor kísérlet arra, hogy a világ egy pici részét ideálisan rendezzük be”. Rejlik ebben némi kísértés arra, hogy a szerzetesi közösség elsősorban a saját világát építse fel.

F. J.: Az ideális szót árnyalnám egy kicsit. Ez arra vonatkozik, amikor az eszmények megvalósulására helyezzük a hangsúlyt, ám arra is figyelnünk kell, hogy mi lehetséges. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek nem ideálisak.

H. C.: Aki egy kicsit is értékesnek tartja a saját munkáját, hagyományát, az büszke is rá, azaz fontosnak, jónak, követendőnek tartja, amit csinál. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy mások is képesek erre, az ő meglátásuk, módszerük is helyes lehet. Büszke vagyok a Bencés Kiadó könyveire, de természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy a Jezsuita Kiadó vagy az Új Ember is értékes könyveket jelentet meg. Az Egyház spirituális hagyományában is többféle irányzat van. Mindenki jónak tartja azt, amit követ, de abba a hibába nem szabad beleesnünk, hogy lenézzük a többit.

– Ferenc pápa gyakran beszél arról, hogy a mai Egyház lépjen ki a komfortzónájából, sőt arra buzdít, hogy menjünk el a peremvidékekre.

H. C.: Mi a magunk módján már kiléptünk ebből a komfortzónából. Több olyan területet is működtetünk, ami nem csak egy katolikus vagy egy keresztény ember számára lehet vonzó. Szerintem ilyen szerepe van a turizmusnak, a kiállításoknak, a kulturális rendezvényeknek, de még a pincészetünket is ilyennek látom. Amikor a fejlesztéseken gondolkodtunk, felkerestem osztrák és bajor monostorokat. Világossá vált számomra, hogy a turizmus a misszió nagyon hatékony eszköze is lehet. Előfordul, hogy valaki a művészeti értékek miatt látogat el egy apátságba, de a motiváció tulajdonképpen mindegy, az a lényeg, hogy eljöjjenek hozzánk. És ha már itt vannak, biztos, hogy kapnak valamit, vagyis nem ugyanúgy mennek majd el, ahogyan érkeztek.

F. J.: A bencések számára nagyon fontos a monostor. A jezsuita pápa a maga lelkiségéből indult ki, amikor megfogalmazta ezt az üzenetet, nekünk pedig az a feladatunk, hogy lefordítsuk a saját lelkiségünk nyelvére. Érdekes, hogy a francia Guy Gilbert, aki „bőrdzsekis” papként valóban a peremvidéken végzi a pasztorális munkát, minden évben három hétre elvonul feltöltődni egy bencés monostorba. Mi adhatjuk meg a hátországot azoknak, akik az élet sűrűjében dolgoznak. Szerintem a pápa nem segítőszindrómás embereket akar az Egyházban látni.

– A tanítás, a nevelés milyen szerepet tölt be a pannonhalmi bencések életében?

H. C.: Mindenképpen ez az egyik fő küldetésünk. A főapátság a fenntartója a nyolc tagintézményből álló országos Szent Benedek Iskola-hálózatnak és a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumnak is. Közösségünkből legtöbben az iskoláinkban dolgoznak. A bentlakásos pannonhalmi gimnázium azért is fontos, mert az egész napos elfoglaltságokkal sokkal jobban tudjuk alakítani a fiatalok személyiségét. Ugyanakkor ez a módszer egyre nagyobb feladatot ró ránk. Én 1988-ban diplomáztam, abban az időben a félelemkeltés még ott volt a fegyelmező eszközök között, de ma már ez szóba sem jöhet. Az sem mellékes, hogy a volt bencés diákok fontos társadalmi bázist jelentenek számunkra.

Ferenc pápa a Neokatekumenális úthoz: A bizalom csomagjával induljatok!

Jézus missziós parancsának –„Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15) – a segítségével értelmezte Ferenc pápa a Neokatekumenális út mai küldetését. Menjenek, keljenek útra egyedül a bizalom csomagjával, mert az Úr velük lesz. Együtt induljanak, közösségben, mint testvérek, együtt zarándokló testvérként. Vonzó és magával ragadó szeretetükkel tegyenek tanúságot és így nyerjék meg az embereket Krisztus ügyének.

Vértesaljai László - Vatikán

Ötven éve született a tanúságtevő katekézisre épülő Út

A Neokatekumenális út 2008-ban XVI. Benedek pápa által jóváhagyott katolikus egyházi mozgalom, mely az ősegyház lendületével, a keresztény hitbe bevezetés személyes tanúságtételén keresztül próbálja a mai szekularizálódott világban Krisztus evangéliumát hirdetni. 1964-ben Madridban indult az új kezdeményezés csírája, amikor az „út” alapítói, Francisco (Kiko) Argüello – és Carmen Hernandez a szegények között új módszerekkel indították el az evangelizálást. Mindenekelőtt a szegénynegyed lakói közé költöztek és ott tanúságtételükre, evangéliumi szolgálatukra a nehézsorsú és sokszor deviáns emberek megváltoztak, megtértek és élő közösséget alkottak. A II. Vatikáni Zsinat reményekkel teli esztendeiben a hivatalos egyház hamar felismerte a plébániák életét is megújító kezdeményezést és a Neokatekumenális út terjedni kezdett, mindenekelőtt Olaszországban, aztán szerte a világon. Ez a gyarapodás, a megerősödés és a megtisztulás vezetett aztán a hivatalos pápai elismeréshez 2008-ban. Az Út 1968-hoz köti megalakulását és ennek a jegyében tartja a közösség 2018-ban létrejötte félévszázados jubileumát.

A 2000-es Nagy Jubileum Ifjúsági Találkozójának a színhelyén

Ferenc pápa május 5-én szombaton délelőtt Róma Tor Vergate Egyeteme kampuszán találkozott a Neokatekumenális út mintegy 50 ezer tagjával, akik már napok óta megtöltötték Róma utcáit és menet közben, gitárral kísért énekeikkel derűs légkört teremtettek az örök Városban. A hely kiválasztása sokatmondó, mert 2000 nyarán ez a Tor Vergata Egyetem adott helyet a 2000-es Nagy Jubileumi év legjelentősebb találkozójának, amikor az idős és beteg II. János Pál pápa kétmillió fiatal szívét forrósította fel okos szavaival és csendes szeretetével.

Az ötven éves jubileum bibliai szám

Ferenc pápa a főleg fiatalokból álló neokatekumenális gyülekezet tagjaihoz szólva mindenekelőtt a jubileumi évszám bibliai jelentőségére emlékeztette őket. Feltámadása után ötvened napra küldte el a Feltámadott az apostolokra a Szentlelket. Isten választott népének törvénye minden ötvenedik évet jubileumi esztendőnek hirdetett meg, a megszabadulás és a hazatérés ígéretével. Nektek is hálát kell  adnotok ezért az ötven évért, mert az Úr megszabadított benneteket! – buzdította a pápa a fiatalokat. Ha most hálát adtok neki, akkor azt ne csak azért tegyétek, mert az Úr annyi mindent adott nektek, hanem elsősorban az ő hűséges szeretetéért! A misszió kapcsán Ferenc pápa a lelkükre kötötte azt is, hogy missziójuk során adjanak hangot Isten szeretetének, mert a misszió azt jelenti, hogy tovább adjuk azt, amit mi is úgy kaptunk.

Az Úr szavára indulni kell, hozzá a felszerelés a belé vette bizalom!

Az Úr küld benneteket: Menjetek! Nem szabad megelégedni az otthon-léttel, indulni kell, az Úr nem ismer félmegoldásokat, engedni kell ennek ez egyetlen és erős szónak: Indulni! De hogyan is induljunk? – tette fel a kérdést a pápa. Ügyesnek kell lenni hozzá, biztos, de ezt nem a felszerelés adja, hanem tanuljunk a pusztai vándorlás tanításából: elég hozzá az Istenbe vetett bizalom csomagja. Amikor az Úr szegényen köztünk járt, nem volt hová lehajtani a fejét – idézte a pápa Jézus alakját. Legyünk könnyűek, amikor útnak indulunk, ehhez pedig lemondás kell. Csak az az egyház, mely képes lemondani hatalomról és pénzről, tudja jól hirdeti a világnak az Urat. Nem akadályozza semmi, szabad a hiteles tanúságtételre.

Induljatok együtt, közösségben, mint együtt zarándokló testvérek

Ferenc pápa ezután a jézusi küldés igei szavát elemezte: Menjetek! Nem egyesével küld, hanem együtt, csoportosan, közösségben. Ti, menjetek, induljatok! Nem az az igazi misszionárius, aki egyedül megy, hanem aki együtt halad másokkal. Az együtt járás mindig a tanulás művészetét jelenti. Ehhez figyelni kell a másikra, nem pedig parancsolni neki. Hozzátartozik a másik kísérése, meghallgatása, tudva, hogy a mások útja nem az én utam. Miként a konkrét lépéseink sem azonosak, így van ez a hitben és a küldetésben is: a magam menetütemét senkire nem kényszeríthetem rá. Zarándokok vagyunk ugyanis, egymást kísérjük anélkül, hogy bárkinek is erőszakolnánk a növekedését.

A misszió szíve: tanúságot tenni az Úrról, hogy ő szeret minket

Tegyétek tanítványommá! – kéri az Úr tőlünk, folytatta a missziós parancs elemzését a pápa. Nem azt mondja, hogy szerezzétek meg, hogy foglaljátok el, hanem hogy tegyétek tanítványaimmá. Ez azt jelenti, hogy megosztoznak az adományokban, amit ők is úgy kaptak és ekkor ez egy szeretet találkozás lesz, mely megváltoztatja az életet. A misszió szíve: tanúságot tenni az Úrról, hogy ő szeret minket; vele együtt lehetséges az igazi szeretet, mely arra indít, hogy adjuk oda az életünket a családban, a munkában, a megszentelt életben és a házasságban. Ehhez újra fel kell fedezni, hogy az egyház maga is tanítvány – ajánlotta a pápa. Biztos, az egyház tanítómester is, de nem tud tanítani, ha előbb nem volt tanítvány, amint senki nem lesz anya, hacsak előbb nem volt leány. Úgy kell tehát evangelizálni, hogy az vonzó legyen, nem pedig valaminek a kényszerítésével. Azt ajánlotta a Neokatekumenális út követőinek a pápa, hogy a Szent Család példájára alázatban, egyszerűségben és Isten dicséretében éljenek. Ezt a családi szellemet vigyék el főként oda, ahol vigasztalan, szeretet nélküli körülmények uralkodnak. Mindenkit hívjatok barátaitoknak és mindenkinek a barátai lesztek! – ajánlotta.

Jézus szívében minden nép, minden ember számára van hely

Beszéde végén a pápa a minden néphez szóló jézusi küldetést vizsgálta. Ez azt is jelenti, hogy Jézus szívében minden nép, minden ember számára van hely. Senki sem marad kizárva. Pontosan úgy, mint egy családban, ahol a szülők az egymástól különböző gyermekeiket teljes szívükből szeretik. A szeretet ugyanis olyan, hogy továbbadva nemhogy megfogyatkozik, hanem gyarapodik. A szülők sem a gyerekeik hibáit nézik, hanem a szívükkel tekintenek rájuk, megbecsülő, értékelő és elismerő pillantással. Úgy menjetek a misszióba, mintha otthon játszanátok! – ajánlotta a Szentatya. Az Úr ugyanis már az érkezésetek előtt elhintette bennük az ő magvait. Szeressétek a kultúrájukat, a népi hagyományaikat, anélkül, hogy kész modelleket rájuk kényszerítenétek! Ne elméletekből és sémákból induljatok ki, hanem a konkrét körülményekből, mert így a Szentlélek formálja majd őket! Az egyház az ő képmására növekszik, és lesz a népek különbözőségének az egysége. A ti karizmátok az Isten nagy ajándéka az egyház számára, ezért adjatok hálát és mindörökké bízzatok az Úrban, én elkísérlek és bátorítalak benneteket! – fejezte be beszédét Ferenc pápa a Neokatekumenális út születésének ötven éves évfordulója alkalmából tartott találkozón a római Tor Vergata egyetem kampuszán.

Húsvét hatodik hét hétfője

Húsvét hatodik hét hétfője

Jézus tovább folytatja azokat a gondolatokat, amelyek arról szólnak, hogy mit tegyenek tanítványai, ha a világ részéről ellenségeskedéssel, gyűlölettel találkoznak. Nem elmenekülni kell az ilyen helyzetek elől, hanem fel kell ismerni azt, hogy éppen ezek a helyzetek adnak lehetőséget a Krisztusról szóló tanúságtételre. Távozása után az Úr azért küldi el az Atyától a Szentlelket, hogy ebben a tanúságtételben segítségére legyen övéinek. Az Egyház tapasztalata, hogy Krisztus ígérete a Szentlélek elküldésére vonatkozóan pünkösdkor valóban beteljesül, és a Lélek jelenléte, működése azóta is érezhető. A Szentlélek elsőként az apostolokat tölti el a tanúságtétel erejével, hogy elmondhassák mindazt, amit Mesterük mellett átéltek. Egyrészt történeti tanúk ők, akik a Krisztus-eseményt hirdetik, másrészt hitbeni tanúk, akik megértették az Úr megváltó küldetését és hittek abban, hogy az Atya küldötteként tett mindent.
A tanúságtétel ebből a szempontból a hit terjesztését jelenti. A Szentlélek ugyanis kiárad a későbbi korokban is mindazokra, akik Krisztust követik és őket is tanúságtételre ösztönzi. Az ő esetükben az időbeli távolság miatt már nem beszélünk történeti tanúságról, hitbeliről viszont annál inkább. Hívő emberként így kapcsolódunk be az Egyház apostoli küldetésébe: a hit szerinti életünk másokban is hitet ébreszt.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te meghívsz minket, hogy téged kövessünk és vezetéseddel eljussunk a mennyei Atyához. Meghívsz, hogy tőled tanuljunk és szolgálatodba álljunk. Tudjuk, hogy tanítványodként ugyanaz a sorsunk, mint a tiéd, aki mesterünk és tanítónk vagy. Nem akarjuk kikerülni a keresztutat. Nem keresünk más utat, ami könnyebbnek tűnhet. Azzal a szándékkal hallgatjuk szavaidat, hogy azok szerint éljünk. Hozzád hasonlóan engedelmeskedünk a mennyei Atyának, mert hisszük, hogy türelemmel viselt szenvedéseink jutalma az örök élet és az örökké tartó boldogság lesz. Segíts minket az üdvösségre!