Engedem-e, hogy Isten meglepjen? – Ferenc pápa segítő gondolatai a rózsafüzér imádkozásához

Engedem-e, hogy Isten meglepjen? – Ferenc pápa segítő gondolatai a rózsafüzér imádkozásához

Az Új Ember Kiadó új kötete Ferenc pápa beszédeiből, írásaiból válogatott részleteket, imádságokat közöl, amelyek segítenek minket, hogy Mária tekintetével szemléljük Jézust.

„A rózsafüzér imádkozása olyan, mintha Mária mesélné el nekünk, kicsoda Jézus, milyen az élete, melyek a szavai, gesztusai” – írja az olasz nyelvből fordított kötet szerkesztője, Alessandro Saramaco.

A rózsafüzér titkaihoz fűzött, Ferenc pápára jellemző módon egyszerű és közvetlen hangvételű magyarázatok arra buzdítanak, hogy kövessük Szűz Mária példáját, aki bátran rábízta magát Isten akaratára. Az örvendetes titkok, a világosság titkai, a fájdalmas és a dicsőséges titkok mellé helyezett rövid elmélkedéseket egyéni és közösségi imádságaink alkalmával is olvashatjuk, családi imádkozás során a gyerekekhez is közelebb hozhatják Jézus életének misztériumát.

„Engedem-e, hogy Isten meglepjen engem, ahogyan Mária tette, vagy bezárkózóm biztonságaimba… Tényleg megengedem, hogy Isten belépjen az életembe?” – teszi fel a kérdést a pápa az első örvendetes titok, az angyali üdvözlet kapcsán.

A világosság titkainál, a kánai menyegző kapcsán a Mindenható jelenlétéről szól, és arra buzdít a Szentatya, hogy „a türelem Isten ereje, s arra tanít minket a családban, hogy ezzel a türelmes szeretettel legyünk egymás iránt”.

„Olykor úgy tűnhet számunkra, hogy Isten nem ad feleletet a rosszra, hogy csöndben marad. Valójában azonban Isten beszélt, válaszolt, és válasza Krisztus keresztje: olyan szó ez, amely szeretetről, irgalmasságról, megbocsátásról beszél” – ad választ kérdéseinkre Ferenc pápa Jézus kereszthaláláról elmélkedve.

A mennybemenetel titkánál így biztat minket: „Jézus megnyitotta előttünk az utat: olyan ő, mint egy kibiztosított ösvény hegymászáskor… Ha rábízzuk életünket, ha engedjük, hogy ő vezessen minket, akkor biztosak lehetünk: biztos kéz tart minket, Üdvözítőnk, Szószólónk keze.”

Végül pedig Mária követésére buzdít: „Engedjük, hogy Mária ránk tekintsen, hogy így megtanuljunk alázatosabbnak lenni, de egyszersmind bátrabbak is legyünk Isten szavának követésében; hogy befogadjuk fiának, Jézusnak a gyengéd ölelését, az ölelést, amely életet, reményt és békét ad.”

Évközi huszonhetedik hét csütörtökje

Évközi huszonhetedik hét csütörtökje

Az előző napokban az imádságra, az imádkozás fontosságára figyeltünk elmélkedéseinkben az evangéliumi részek alapján. Ezt a témát folytatja a mai szöveg is, amelyben Jézus egy rövid példabeszédet mond egy emberről, aki addig könyörög barátjának, amíg az végül teljesíti kérését. A történet jellegzetessége, hogy a kérő ember tisztában van vele, hogy alkalmatlankodik, nem a megfelelő időben fordul barátjához, zavarja őt, mégsem hátrál meg. Istent természetesen soha nem zavarjuk kéréseinkkel, de érdemes kitartóan fohászkodnunk hozzá.
Az előzményekben, amikor Jézus imádkozni tanította tanítványait, arra bátorította őket, hogy Istent Atyának szólítsák. Ennek következménye az, hogy aki hiszi, hogy Isten az ő jóságos Atyja, az minden helyzetben bizalommal fordulhat hozzá kéréseinek teljesítéséért. A gyermek bizalma ez atyja iránt. Istengyermeki bizalmunk ez mennyei Atyánk iránt. Mindazok a kérések, amelyek a Miatyánkban megfogalmazódnak, Isten jóságának köszönhetően teljesülnek életünkben. A kitartóan végzett imádság és kérés mögött természetesen nem valamiféle követelőző lelkület húzódik meg. És nem számíthatunk arra sem, hogy Isten minden kérésünket feltétlenül teljesíti. Ehelyett kettős bizalom él bennünk. Egyrészt reméljük, hogy meghallgat minket, másrészt bízunk abban, hogy a javunkra, a lelkünk üdvösségére váló kéréseink teljesülnek.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Áldott legyél, aki azért jöttél, hogy életünk legyen. Köszönöm, hogy tőled semmi nem választhat el; hogy számodra nincs elveszett drachma vagy eltévedt bárány, mert számodra mindenki él, és senki nem szakadhat ki kezedből. Hálát adok neked, hogy a te országod törvénye nem emberi szabály, hanem új szövetség. Köszönöm, hogy első zsengeként feltárod előttünk a feltámadás reménységét!

 

Mi bűnösök Kérünk téged, hallgass meg minket!

Mi bűnösök 

Kérünk téged, hallgass meg minket!

Imádkozni, imádni. Vajon, nem használ többet az imádata, mint imámban együgyű kéréseimmel ostromolni? Többet kérhetek-e, szabad-e kérnem magamnak, mint a mindennapi kenyér, és bűneim bocsánata? Azon túl, ugyan, nem gyengeségem, erőtlenségem, önzésem és lelki szegénységem az, amit kérek? De, mert Isten mindennél jobban tudja, mi válik javunkra, és országának javára! Amit úgy is megad, mert jobban szeret, mint én szerethetném magamat, vagy másokat, illetve teremtésének bármely apró porszemét!

Tulajdonképpen az, ahogy én szerethetek, az csupa önzés, és önmagam hiányának kielégítésére irányuló, gyarló emberi megfeleltetési vágy. Hogy tudnék én úgy szeretni, olyan szabadon, és minden feltétel nélkül bizalmat árasztani, mint ahogy engem szeret az Isten!

Nem maradhat számomra más, mint az, hogy hálát mondok Neki, áldom Őt, és dicsőítem, imádattal, féltőn, hogy szeretetében szüntelenül megtartani méltóztasson, ahogy szeretteimet is! Miközben örömömet és békémet találom meg Benne! Legyen áldott! Ámen

Ferenc pápa: Hatalmas ölelés és öröm lesz, amikor találkozunk Jézussal!

Október 11-én Ferenc pápa a remény témakörén belül az éber várakozás fontosságáról elmélkedett a délelőtti általános kihallgatás keretében. A Szentatya katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

A szerdai általános kihallgatáson részt vett Erdő Péter bíboros, prímás, Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita, Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, és Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök. Az öt kontinens több mint harminc országából érkezett hívek megtöltötték a teret.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a reménynek azon dimenziójánál szeretnék elidőzni, amely a virrasztó várakozás. A virrasztás témája az Újszövetség egyik vezérfonala. Jézus így biztatja tanítványait: „Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva! Legyetek olyanok, mint azok, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki!” (Lk 12,35–36). Ebben a Jézus feltámadását követő időben, amikor folyamatosan derűs és aggasztó időszakok váltják egymást, a keresztények sosem kényelmesednek el. Az evangélium azt ajánlja, hogy olyanok legyünk, mint azok a szolgák, akik nem fekszenek le, amíg uruk vissza nem érkezik. Ennek a világnak szüksége van a felelősségünkre, mi pedig azt egészen és szeretettel felvállaljuk. Jézus azt akarja, hogy dolgos életünk legyen, hogy sosem hagyjunk alább az őrködésben, és így minden, Isten adta új napot hálával és ámulattal fogadjunk. Minden reggel egy üres lap, amelyet a keresztény elkezd teleírni jó tettekkel. Jézus megváltó műve már üdvösséget szerzett nekünk, de most még várjuk az ő királyi uralmának teljes megnyilvánulását: amikor végre Isten lesz minden mindenkiben (vö. 1Kor 15,28). A keresztények hitében semmi sem biztosabb ennél a „találkozónál”, ennél az Úrral való találkozásnál, amikor ő eljön. És amikor elérkezik az a nap, mi, keresztények olyanok akarunk lenni, mint a szolgák, akik felövezett derékkal és meggyújtott lámpással töltötték az éjszakát: készen kell állnunk az érkező üdvösségre, készen kell állnunk a találkozásra! Gondoltatok már arra, milyen lesz, amikor találkozunk majd Jézussal, amikor eljön? Egy hatalmas ölelés lesz, hatalmas, nagy öröm! Úgy kell élnünk, hogy várjuk ezt a találkozást!

A keresztény nem unalomra teremtett, hanem türelemre. Tudja, hogy a szürke hétköznapok egyhangúságában is ott rejtőzik a kegyelem misztériuma. Vannak emberek, akik kitartó szeretetükkel kutakhoz hasonlók, melyek öntözik a szikkadt földet. Semmi sem történik hiába, és a keresztény ember számára nincs olyan élethelyzet, amely teljesen ellenállna a szeretetnek. Egyetlen éjszaka sem olyan hosszú, hogy elfeledtesse a hajnal örömét. És minél sötétebb az éjszaka, annál közelebb a hajnal. Ha egységben maradunk Jézussal, a nehéz pillanatok hidege nem bénít meg minket; és ha az egész világ is a remény ellen prédikálna, ha azt mondaná, hogy a jövő csak sötét fellegeket hoz, a keresztény tudja, hogy abban a jövőben ott van az Úr visszatérése. Hogy ez mikor lesz, azt senki sem tudja, de annak gondolata, hogy történelmünk végén az irgalmas Jézus vár ránk, elég ahhoz, hogy bízzunk, és ne átkozzuk az életet. Minden megmenekül! Minden! Szenvedni fogunk, lesznek órák, amelyek haragot és méltatlankodást váltanak ki belőlünk, de az édes és erős emlékezés Krisztusra elűzi annak kísértését, hogy azt gondoljuk: ez az élet elhibázott.

Miután megismertük Jézust, már nem tehetünk mást, mint hogy bizalommal és reménnyel fürkésszük a történelmet. Jézus olyan, mint egy ház, mi benne vagyunk, és e ház ablakából nézzük a világot. Következésképpen ne zárkózzunk újra önmagunkba, ne sírjuk vissza mélabúval a fényesnek látott múltat, hanem nézzünk mindig előre, egy olyan jövőbe, amely sosem csak a mi kezünk műve, hanem mindenekelőtt a gondviselő Isten állandó törődéséé! Minden, ami sötét, egy napon világossá válik!

Gondoljunk arra, hogy Isten sosem hazudtolja meg magát. Soha! Isten sosem okoz csalódást! Az ő ránk vonatkozó akarata nem ködös, hanem egy világosan megfogalmazott üdvösségterv: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Ezért nem adjuk meg magunkat pesszimistán az események folyásának, mintha a történelem olyan lenne, mint egy irányíthatatlanná vált vonat. A belenyugvás nem keresztény erény. Ahogyan az sem keresztényhez illő, hogy megvonjuk a vállunkat vagy leszegjük a fejünket a számunkra elkerülhetetlennek tűnő sors előtt.

Aki reményt visz a világba, az sosem beletörődő ember. Jézus azt ajánlja, hogy ne ölbe tett kézzel várjuk: „Boldog azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál” (Lk 12,37). A békének nincs olyan építője, aki nem veszélyezteti személyes békéjét, amikor felvállalja mások problémáit. A beletörődő ember nem békeépítő, hanem lusta, kényelemszerető ember. A keresztény viszont békeépítő, amikor kockáztat, amikor mer kockázatot vállalni azért, hogy elvigye a jót, azt a jót, amit Jézus adott nekünk, amit kincsként adott nekünk.

Életünk minden napján ismételjük meg a fohászt, amelyet az első tanítványok a maguk arám nyelvén a Marana tha szavakkal fejeztek ki, és amelyet ott találunk a Biblia utolsó versében: „Jöjj el, Úr Jézus!” (Jel 22,20)! Ez minden keresztény egzisztencia refrénje: világunkban semmi másra nincs szükségünk, csak Krisztus simogatására. Micsoda kegyelem, ha az imában, életünk nehéz napjaiban meghalljuk az ő hangját, ő ugyanis válaszol nekünk és biztosít minket: „Igen, hamarosan eljövök!” (Jel 22,20).