Beszélgetés Ruppert József piarista szerzetessel

Beszélgetés Ruppert József piarista szerzetessel

Július 19-én ünnepelték a nagykanizsai Pirrotti Szent Pompíliusz-templom búcsúját, amelyet Ruppert József celebrált. Ez alkalomból a Kanizsa című újság készített vele interjút – adja hírül a Piarista.hu.

– Hallani olyat, hogy a 21. században a tudomány már idejét múlttá teszi a vallást. Mi erről a véleménye?

– Úgy gondolom, hogy ma már sokan mosolyognak ezen a felvetésen, a hit és a tudományok szembenállása már rég túlhaladott elmélet. Amikor az 1500-as évek végén Kalazanci Szent József megalapította az első piarista iskolát, az volt számára a fő szempont, hogy segítsen a tudatlan gyerekeken, akik emiatt nem tudtak rendes munkát vállalni, elkallódtak, kis „gazemberek” lettek, akik bandákba verődve loptak, csaltak. Az iskolának az volt az alapbeállítottsága, hogy nem csak tudást kell adni a gyerekeknek, hanem egyúttal a vallásos életbe is be kell vezetni őket. Mert Kalazanciusnak szent meggyőződése volt, hogy a tudás nem elegendő. A kiegyensúlyozott, boldog élethez a hit segít hozzá; az Istennel való kapcsolat, amely kiteljesíti azt, amit a tudománnyal a gyerek megszerez. Jelmondata: „Pietas et litterae” – mindkettőt adni: a hitet is és a tudást is, bizonyítva ezzel, hogy a kettő nincs ellentétben egymással.

– 1960-ban lett piarista, kiknek köszönheti a hivatását?

– Nehéz időkben jártam általános iskolába, vallásellenes irányok uralkodtak akkoriban. Mivel azonban vallásos családban nőttem fel, szüleim 1956-ban a budapesti Piarista Gimnáziumba írattak. Olyan atyák tanítottak ott, hogy számomra 1-2 év után egyértelmű volt, hogy az az élet, amit ők élnek, azt érdemes vállalni, a nehézségek ellenére is. Pontosan azért, amiről az előbb beszélgettünk. Mert nemcsak tanárok voltak, hanem papok is. Akik a tantárgyuk által – akár matematikát, akár biológiát tanítottak – az Isten felé terelték a gyerekeket, és felvértezték őket egyfajta pajzzsal abban a vallásellenes korban.

– Ruppert atya tanított Kecskeméten is, ahol Erdősi Imre atya is. Az ő élete rámutathat arra, hogy mit jelent a „hazafias” piarista rend...

– Huszonkét évet töltöttem Kecskeméten. A pedagógiai terveinkben nemcsak üres szólam volt a hazafias nevelés, hanem igyekeztünk olyan embereket bemutatni diákjainknak, akik egész életüket a hazáért áldozták, akár anélkül is, hogy meghaltak volna. Ilyen ember volt Erdősi Imre. (Honvéd tábori lelkész az 1848–49-es szabadságharcban, a „branyiszkói hős” – a szerk.) Ő Nyitráról indult. Nem is magyar ember volt, hanem szlovák, Polesni volt az eredeti neve. A selmecbányai rendházban élt, amikor hírét hallotta, hogy veszélyben a haza. Onnan jelentkezett tábori lelkésznek, és ment a branyiszkói csatába, amit az ő lelkesedésének köszönhetően meg is nyertek a honvédseregek a császáriakkal szemben. Annak a feszületnek, amelyet a csatában felmutatott, a másolatát Kecskeméten őrizzük, egy Guba Pál nevű piaristának köszönhetően, aki nagyon tisztelte Erdősi Imrét. Amikor Kecskemétre került Erdősi atya, meg akarták tenni apátplébánosnak, de ő elhárította. Azt mondta, őt tanárnak hívta el az Isten. A kecskeméti rendház falán van is egy nagyon szép emléktáblája a következő szöveggel: „Honvéd lesz a diák, a tanár halad élen a harcban, Szent zászlója kereszt: veszhet-e így a haza?”

– Rómában is szolgált, a rend legfőbb római elöljárója, a generális mellett. Most pedig a romániai rendtartomány felelőse.

– Huszonegy évig tartoztak hozzám piarista ügyek, Olaszországtól Szlovákián, Lengyelországon át Belorussziáig. Ha az ember kint él Olaszországban, óhatatlanul megtalálják a kinti magyarok. Így kerültem kapcsolatba firenzeiekkel, akiknek meghalt a magyar papjuk. Átjártam Firenzébe évente többször magyar nyelvű szentmisét mondani, intéztem lelki ügyeiket, újságot szerkesztettem nekik. Érdekes, az ember azt hinné, hogy idővel a kint élő magyarok elolaszosodnak, de nem. Fontosnak tartják, hogy megőrizzék a magyar kultúrát, és azt fölmutassák az olaszoknak. Ami a másik kérdést illeti: Trianon után jött létre a romániai piarista rendtartomány, hiszen a román állam nem tűrte, hogy Magyarországon legyen az ottani piaristák főnöke. 1948-ban aztán minden iskolánkat elvették, államosították. A piarista atyák éltek, ahogy tudtak. Volt, aki lelkipásztorkodásban el tudott helyezkedni, volt, aki nem. De iskolában nem taníthattak, mert akkor el kellett volna fogadniuk az ateista szellemet. 2005-ben meghalt az utolsó piarista is, Való Ferenc. Azt hittük, meg lehet húzni a lélekharangot. De a Gondviselés másképp döntött. A rendszerváltás után egyfajta felpezsdülés kezdődött. Egyrészt a régi piarista diákok hálás szeretettel gondoltak egykori iskolájukra, másrészt visszakaptuk épületeink egy részét. Ezekben egyházmegyei vezetésű iskolák nyíltak: Szatmárnémetiben a Kalazanci Szent József Líceum, Temesvárott pedig – a nevében Szent Gellértre emlékező – Gerhardinum folytatja a piarista hagyományokat, ott élő piaristák nélkül is. Igen biztató egy új alapítás, Csíkszeredában a Márton Áron Líceum mellett működő Piarista Tanulmányi Ház. Itt két rendtársam dolgozik.

– Rómában boldoggáavatási posztulátorként is dolgozott.

– Ez adva volt: ha Rómában éltem, kötelességem volt segíteni ezekben az ügyekben. Pietro Casani, Kalazanci korabeli piarista boldoggá avatása és a spanyol polgárháború piarista vértanúi közül tizenháromé tartozott hozzám. Azonkívül – Nagykanizsán ismerős – a piarista nővérek alapítóját, Celestina Donatit sikerült eljuttatni a boldoggá avatásig. És természetesen magyar ügyekben is igyekeztem segíteni: Boldog Salkaházi Sára posztulátora voltam. Szőke János szalézi atya – aki nagyon sok szenttéavatási ügyet elindított – súlyos betegsége idején pedig Scheffler János és Bogdánffy Szilárd vértanúk ügyét folytattam. Jelenleg még Bálint Sándor és Brenner János ügyén dolgozom. Nagyon remélem, hogy Brenner János vértanú ügye 2-3 éven belül boldoggá avatásig juthat.

– Mindszenty bíboros?

– Nem én vagyok az ügy posztulátora. Amit mondani tudok, hogy az ügy megy előre, intenzíven dolgoznak rajta. Ő hitvalló volt, mint Márton Áron is. Az sokkal bonyolultabb és szerteágazóbb ügy, mint a vértanúké. Rendkívül sok dokumentumot kell átvizsgálni, most nyíltak meg archívumok, így vált hozzáférhetővé például kiterjedt levelezése. Ehhez bizony türelem és idő kell.

– Milyen személyes emléke van Mindszenty bíborosról?

– Bár személyesen soha nem találkoztam vele, Rómában természetesen nyomára bukkantam. A Szent István Háznak voltam húsz évig igazgatója. Amikor a budapesti amerikai követségről Mindszenty Bécsen keresztül Rómába érkezett, első útja a Szent István Házba vezetett. Máig őrizzük az emlékkönyvbe írt bejegyzését: „A magyar Egyház megvalósult álma boldogsággal tölt el. Mindszenty József hercegprímás”. A Szent István Házról azt kell tudni, hogy a Szent István alapította egykori zarándokház jogutódja, mert az eredeti épületet és templomot az 1700-as években lebontották. Először Mindszenty bíboros akart újra zarándokházat szerezni Rómában, de amikor őt letartóztatták, az ügy elakadt. Zágon József karolta fel Mindszenty elgondolását, és ezelőtt ötven évvel egy nemes lelkű magyar hölgynek, Fáy Erzsébetnek köszönhetően felépülhetett a mai napig fennálló zarándokház. Egyébként el kell mondanom, Mindszenty miatt késett az én bérmálásom. Édesanyám mindig azt mondta: „Kisfiam, megvárjuk, amíg Mindszenty kiszabadul, majd ő fog téged megbérmálni.” De a szent életű bíborosnak már csak a nyomaival találkoztam Rómában.

A Megszentelt Élet Éve 201.

július 22.

Imádkozzunk a Krisztus Légiója Kongregációért!

• Krisztus Légiója Kongregáció

Alapítójuk: Marcial Maciel Degollado

A Krisztus Légiója Kongregáció szerzetes papjai és papnövendékei Krisztust akarják papi, szerzetesi és apostoli életük központjába állítani. Krisztus Országának ügye mellett elköteleződve a velük egy lelki családot alkotó Regnum Christi Mozgalom tagjaival együtt vesznek részt az új evangelizációban a különböző területekre kiterjedő apostoli tevékenységek által. Itthon elsősorban ifjúsági és családpasztorációval foglalkoznak, valamint fenntartják a Szent Benedek Iskolaközpontot.

Lelkiségünkből:

„Szeresd Krisztust, szolgáld az embereket, építsd az Egyházat!”

 

Évközi tizenhatodik hét szerdája

Évközi tizenhatodik hét szerdája

Szent Máté evangélista írásának 13. fejezetében hét példabeszédet olvashatunk, amelyeket Jézus az Isten országáról, a mennyek országáról mond. Az előttünk álló napokban, illetve a jövő héten ezeket olvassuk, legalábbis akkor, ha valamelyik szent napjának evangéliuma nem kerül a helyére. E hasonlatok a magvetőről, a búzáról és a konkolyról, a mustármagról, a kovászról (élesztőről), a földbe rejtett kincsről, az igazgyöngyről és a hálóról szólnak. E példázatok némelyikét Jézus részletesebben is megmagyarázza.
A mai részben a magvetőről olvasunk. A vetés során egyes magok az útszélre, kövek vagy tövisek közé hullottak. Kár volna arra gondolnunk, hogy a magvető rosszul, nemtörődöm módon végezte munkáját, hiszen bizonyára elenyésző lehetett a magok mennyisége, ha ennek nem tulajdonított jelentőséget a vetést végző személy, s valószínűleg a magok nagy többsége a jó földbe hullott.
Jézus nem mezőgazdasági tanácsokat szeretne adni, hanem el szeretné gondolkoztatni a hallgatóságot arról, hogy az ő szívükben milyen talajra hull Isten tanítása, hogyan fogadják azt. Engedem-e, hogy Isten csendes, titokzatos működésének és kegyelmének köszönhetően az én életem is százszoros termést hozzon? Lelkem nem terméketlen talaj! Képes vagyok befogadni és gyümölcsözővé tenni, megsokszorozni Isten üzenetét.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Nem kérek sem egészséget, sem betegséget, sem életet, sem halált, de kérem, Uram, legyen a te gondod az én életem, egészségem és halálom, hogy minden a te dicsőségedet szolgálja, lelkem üdvére és az egyház javára. Egyedül te tudod, mi válik javamra, te vagy a végtelen hatalmas Úr, legyen meg a te akaratod! Add meg, hogy akaratod legyen az én akaratom, alázatos bizalommal rád hagyatkozzam, a te parancsaidat mindenkor követve fogadjam el mindazt, ami tőled származik.
B. Pascal 

Zsolozsma CCXXXIV.

A korintusiakhoz írt második levélből

2, 12 – 3, 6

Szent Pál az Újszövetség szolgája

Testvéreim!
     Amikor Troászba érkeztem, hogy Krisztus evangéliumát hirdessem, a kapu nyitva állt előttem az Úrban, de lelkemnek mégsem volt nyugta, mert Titusz testvéremet nem találtam ott. Elbúcsúztam hát tőlük, és átmentem Macedóniába.
     Hála legyen Istennek, aki Krisztus (Jézusban) mindig győzelemre segít minket, és ismeretét jó illatként mindenütt elterjeszti általunk. Mert Krisztus jó illata vagyunk mi az Istennek, azok közt, akik üdvözülnek, éppúgy, mint azok közt, akik elkárhoznak. Ezeknek halált jelentő hullaszag, azoknak meg az élet éltető illata. Ki képes erre? Mi nem tartozunk azok közé, akik Isten tanításával nyerészkednek, hanem őszintén, mintegy az Istenből beszélünk, az Isten színe előtt Krisztusban.
     Megint ajánlani kezdjük magunkat? Talán csak nem szorulunk nektek szóló vagy tőletek kapott ajánlólevélre, mint némelyek? Ti vagytok a mi ajánlólevelünk, a szívünkbe írva. Olvassa és megérti minden ember, mert meglátszik rajtatok, hogy Krisztus levele vagytok, amelyet mi írtunk, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblára, hanem az élő szív lapjaira. Ez a bizalmunk Isten iránt Krisztusból ered.
     Nem mintha magunktól képesek volnánk valamit is kigondolni, mintegy a saját erőnkből, hiszen az alkalmasságunk Istentől való. Ő tett arra alkalmassá, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké. Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet.

Beszélgetés Tamás József gyulafehérvári segédpüspökkel

A július 8-i, Gelencén tartott háromszéki papi találkozó apropójából a Székely Hírmondó rövid interjút készített Tamás József gyulafehérvári segédpüspökkel, aki az ünnepi szentmisét celebrálta. Az interjút a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség nyomán közöljük.

– Miért tartja fontosnak a hasonló találkozókat?

– Az utóbbi időben divatba jöttek ezek a rendezvények, a kortárstalálkozókhoz hasonlóan. A papi találkozókat eddig is megszervezték, hiszen azokat, akiket ugyanazon évben szenteltek pappá, mindig összehozta egy-egy rendezvény. Ez, ami itt volt Gelencén, ritkább, de úgy látszik, szokásba jön. Örömmel nyugtázom ezt, hiszen a vidék iránti szeretetünk fontos, sohasem felejthetjük el azt, hogy honnan indultunk, és főként: kik közül származunk. Fontos a nép, a szülőföld szeretete, éppen ezért értékelem, hogy ilyen szép számban összegyűlhettünk, együtt imádkozhattunk, és egy szép napot együtt tölthettünk.

– A prédikációjában említette, hogy az egyház választja a papot, és nem az egyházi méltóság az egyházat. Hogyan értsük ezt?

– A papi hivatásnak az átélése az ilyen találkozók alkalmával is fontos számunkra. Tény, hogy az igazi papi hivatás az, amely Istentől származik, nem pedig tőlünk. Istennek a meghívását követi az a jó pásztor, aki úgy akarja szolgálni a Jóistent, ahogy Ő azt elvárja. Ezért mondjuk azt – az Úr Jézus szavait idézve –, hogy „nem ti választottatok engem, hanem én választot­talak titeket”. Aki Jézus Krisztusnak a hívását követi, az biztos, hogy olyan akar lenni, mint az Úr Jézus, aki jó pásztornak nevezte önmagát, és aki valóban olyan jó pásztora az emberiségnek, hogy életét is képes volt értünk feláldozni.

– Püspök úr, jelenleg egy hatalmas, más valláshoz tartozó embertömeg árad be Európába, és egyre többen fogalmazzák meg azt, hogy a megmaradás záloga a keresztény értékrendhez való visszatérésben rejlik. Mi a véleménye erről?

– A hegyi beszéd – ami kereszténységünknek az alapját képezi – azzal a szép hasonlattal fejeződik be, hogy az okos ember sziklára építi fel a házát, mert csak a jó alapokra épült ház marad meg. Számunkra Istennek a törvényei jelentik a sziklát, azt az alapot, amin az emberiség meg tud állni, és meg tud maradni. Éppen ezért hangsúlyozzuk azt, hogy a mai globalizálódó világ – ami egyre jobban az anyagiak felé fordítja tekintetét – rossz útra tért. Vissza kellene térni a helyes útra, okos emberként az Istenre kellene építenünk életünket, országunkat és a társadalmat. Én hiszem és vallom ezt, ugyanis a történelem ismétli magát, az idők folyamán még voltak hasonló periódusok, amikor az emberiség próbált elfordulni Istentől, mint ahogy az ma is a nagyvilágban történik. Hiszem, hogy a tékozló fiúhoz hasonlóan az emberiség visszatalál az atyai házba, amelyet elhagyott.

Papi találkozó Gelencén

Közel negyven pap vett részt július 8-án, Gelencén azon a háromszéki papi találkozón, amelyet Pakó Benedek nyugalmazott kanonok hívott össze, és amelynek házigazdája Bereczi István plébános volt. A nyugalmazott kanonok azokat a római katolikus papokat hívta meg, akik Háromszéken születtek, illetve akik hosszabb ideje szolgálnak a megyében. A legidősebb résztvevő a 87 éves, petőfalvi születésű Hajdú Gyula nyugalmazott plébános volt. A rendezvény Tamás József segédpüspök által celebrált ünnepi szentmisével kezdődött a gelencei Szent Imre-nagytemplomban.

Gelence nyolc olyan papot adott az egyháznak, akik jelenleg is szolgálnak, és évente egyszer rendszeresen találkoznak. A papi találkozók hagyományát Harai Pál néhai medgyesi plébános kezdeményezte 2002-ben, ezt karolta fel a hatolykai születésű nyugalmazott kanonok. Elmondása szerint a háromszéki papi találkozót ezentúl évente megszervezik azzal a fő céllal, hogy az idősebb plébánosok megismerjék a fiatalabb nemzedékhez tartozókat. A szentmisét követően a papok és a hívek a szaladári temetőbe vonultak, ahol Tamás József segédpüspök megszentelte és megáldotta az új ravatalozóházat. A találkozó a Bodor György Művelődési Otthonban szeretetvendégséggel ért véget.