Beszélgetés Ruppert József piarista szerzetessel

Beszélgetés Ruppert József piarista szerzetessel

Július 19-én ünnepelték a nagykanizsai Pirrotti Szent Pompíliusz-templom búcsúját, amelyet Ruppert József celebrált. Ez alkalomból a Kanizsa című újság készített vele interjút – adja hírül a Piarista.hu.

– Hallani olyat, hogy a 21. században a tudomány már idejét múlttá teszi a vallást. Mi erről a véleménye?

– Úgy gondolom, hogy ma már sokan mosolyognak ezen a felvetésen, a hit és a tudományok szembenállása már rég túlhaladott elmélet. Amikor az 1500-as évek végén Kalazanci Szent József megalapította az első piarista iskolát, az volt számára a fő szempont, hogy segítsen a tudatlan gyerekeken, akik emiatt nem tudtak rendes munkát vállalni, elkallódtak, kis „gazemberek” lettek, akik bandákba verődve loptak, csaltak. Az iskolának az volt az alapbeállítottsága, hogy nem csak tudást kell adni a gyerekeknek, hanem egyúttal a vallásos életbe is be kell vezetni őket. Mert Kalazanciusnak szent meggyőződése volt, hogy a tudás nem elegendő. A kiegyensúlyozott, boldog élethez a hit segít hozzá; az Istennel való kapcsolat, amely kiteljesíti azt, amit a tudománnyal a gyerek megszerez. Jelmondata: „Pietas et litterae” – mindkettőt adni: a hitet is és a tudást is, bizonyítva ezzel, hogy a kettő nincs ellentétben egymással.

– 1960-ban lett piarista, kiknek köszönheti a hivatását?

– Nehéz időkben jártam általános iskolába, vallásellenes irányok uralkodtak akkoriban. Mivel azonban vallásos családban nőttem fel, szüleim 1956-ban a budapesti Piarista Gimnáziumba írattak. Olyan atyák tanítottak ott, hogy számomra 1-2 év után egyértelmű volt, hogy az az élet, amit ők élnek, azt érdemes vállalni, a nehézségek ellenére is. Pontosan azért, amiről az előbb beszélgettünk. Mert nemcsak tanárok voltak, hanem papok is. Akik a tantárgyuk által – akár matematikát, akár biológiát tanítottak – az Isten felé terelték a gyerekeket, és felvértezték őket egyfajta pajzzsal abban a vallásellenes korban.

– Ruppert atya tanított Kecskeméten is, ahol Erdősi Imre atya is. Az ő élete rámutathat arra, hogy mit jelent a „hazafias” piarista rend...

– Huszonkét évet töltöttem Kecskeméten. A pedagógiai terveinkben nemcsak üres szólam volt a hazafias nevelés, hanem igyekeztünk olyan embereket bemutatni diákjainknak, akik egész életüket a hazáért áldozták, akár anélkül is, hogy meghaltak volna. Ilyen ember volt Erdősi Imre. (Honvéd tábori lelkész az 1848–49-es szabadságharcban, a „branyiszkói hős” – a szerk.) Ő Nyitráról indult. Nem is magyar ember volt, hanem szlovák, Polesni volt az eredeti neve. A selmecbányai rendházban élt, amikor hírét hallotta, hogy veszélyben a haza. Onnan jelentkezett tábori lelkésznek, és ment a branyiszkói csatába, amit az ő lelkesedésének köszönhetően meg is nyertek a honvédseregek a császáriakkal szemben. Annak a feszületnek, amelyet a csatában felmutatott, a másolatát Kecskeméten őrizzük, egy Guba Pál nevű piaristának köszönhetően, aki nagyon tisztelte Erdősi Imrét. Amikor Kecskemétre került Erdősi atya, meg akarták tenni apátplébánosnak, de ő elhárította. Azt mondta, őt tanárnak hívta el az Isten. A kecskeméti rendház falán van is egy nagyon szép emléktáblája a következő szöveggel: „Honvéd lesz a diák, a tanár halad élen a harcban, Szent zászlója kereszt: veszhet-e így a haza?”

– Rómában is szolgált, a rend legfőbb római elöljárója, a generális mellett. Most pedig a romániai rendtartomány felelőse.

– Huszonegy évig tartoztak hozzám piarista ügyek, Olaszországtól Szlovákián, Lengyelországon át Belorussziáig. Ha az ember kint él Olaszországban, óhatatlanul megtalálják a kinti magyarok. Így kerültem kapcsolatba firenzeiekkel, akiknek meghalt a magyar papjuk. Átjártam Firenzébe évente többször magyar nyelvű szentmisét mondani, intéztem lelki ügyeiket, újságot szerkesztettem nekik. Érdekes, az ember azt hinné, hogy idővel a kint élő magyarok elolaszosodnak, de nem. Fontosnak tartják, hogy megőrizzék a magyar kultúrát, és azt fölmutassák az olaszoknak. Ami a másik kérdést illeti: Trianon után jött létre a romániai piarista rendtartomány, hiszen a román állam nem tűrte, hogy Magyarországon legyen az ottani piaristák főnöke. 1948-ban aztán minden iskolánkat elvették, államosították. A piarista atyák éltek, ahogy tudtak. Volt, aki lelkipásztorkodásban el tudott helyezkedni, volt, aki nem. De iskolában nem taníthattak, mert akkor el kellett volna fogadniuk az ateista szellemet. 2005-ben meghalt az utolsó piarista is, Való Ferenc. Azt hittük, meg lehet húzni a lélekharangot. De a Gondviselés másképp döntött. A rendszerváltás után egyfajta felpezsdülés kezdődött. Egyrészt a régi piarista diákok hálás szeretettel gondoltak egykori iskolájukra, másrészt visszakaptuk épületeink egy részét. Ezekben egyházmegyei vezetésű iskolák nyíltak: Szatmárnémetiben a Kalazanci Szent József Líceum, Temesvárott pedig – a nevében Szent Gellértre emlékező – Gerhardinum folytatja a piarista hagyományokat, ott élő piaristák nélkül is. Igen biztató egy új alapítás, Csíkszeredában a Márton Áron Líceum mellett működő Piarista Tanulmányi Ház. Itt két rendtársam dolgozik.

– Rómában boldoggáavatási posztulátorként is dolgozott.

– Ez adva volt: ha Rómában éltem, kötelességem volt segíteni ezekben az ügyekben. Pietro Casani, Kalazanci korabeli piarista boldoggá avatása és a spanyol polgárháború piarista vértanúi közül tizenháromé tartozott hozzám. Azonkívül – Nagykanizsán ismerős – a piarista nővérek alapítóját, Celestina Donatit sikerült eljuttatni a boldoggá avatásig. És természetesen magyar ügyekben is igyekeztem segíteni: Boldog Salkaházi Sára posztulátora voltam. Szőke János szalézi atya – aki nagyon sok szenttéavatási ügyet elindított – súlyos betegsége idején pedig Scheffler János és Bogdánffy Szilárd vértanúk ügyét folytattam. Jelenleg még Bálint Sándor és Brenner János ügyén dolgozom. Nagyon remélem, hogy Brenner János vértanú ügye 2-3 éven belül boldoggá avatásig juthat.

– Mindszenty bíboros?

– Nem én vagyok az ügy posztulátora. Amit mondani tudok, hogy az ügy megy előre, intenzíven dolgoznak rajta. Ő hitvalló volt, mint Márton Áron is. Az sokkal bonyolultabb és szerteágazóbb ügy, mint a vértanúké. Rendkívül sok dokumentumot kell átvizsgálni, most nyíltak meg archívumok, így vált hozzáférhetővé például kiterjedt levelezése. Ehhez bizony türelem és idő kell.

– Milyen személyes emléke van Mindszenty bíborosról?

– Bár személyesen soha nem találkoztam vele, Rómában természetesen nyomára bukkantam. A Szent István Háznak voltam húsz évig igazgatója. Amikor a budapesti amerikai követségről Mindszenty Bécsen keresztül Rómába érkezett, első útja a Szent István Házba vezetett. Máig őrizzük az emlékkönyvbe írt bejegyzését: „A magyar Egyház megvalósult álma boldogsággal tölt el. Mindszenty József hercegprímás”. A Szent István Házról azt kell tudni, hogy a Szent István alapította egykori zarándokház jogutódja, mert az eredeti épületet és templomot az 1700-as években lebontották. Először Mindszenty bíboros akart újra zarándokházat szerezni Rómában, de amikor őt letartóztatták, az ügy elakadt. Zágon József karolta fel Mindszenty elgondolását, és ezelőtt ötven évvel egy nemes lelkű magyar hölgynek, Fáy Erzsébetnek köszönhetően felépülhetett a mai napig fennálló zarándokház. Egyébként el kell mondanom, Mindszenty miatt késett az én bérmálásom. Édesanyám mindig azt mondta: „Kisfiam, megvárjuk, amíg Mindszenty kiszabadul, majd ő fog téged megbérmálni.” De a szent életű bíborosnak már csak a nyomaival találkoztam Rómában.