Zsolozsma CCXXXV.

A korintusiakhoz írt második levélből

 3, 7 – 4, 4
Az Újszövetség szolgálatának dicsősége

Testvéreim! Ha már a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata oly dicsőséges volt, hogy Izrael fiai nem tekinthettek Mózes arcára arcának múló ragyogása miatt, hogyne volna sokkal dicsőségesebb a Lélek szolgálata? Ha ugyanis már az ítélet szolgálata dicsőséges volt, akkor az (Isten) igazságosságának szolgálata még sokkal dicsőségesebb. Sőt, ami ott dicsőséges volt, ennek túláradó dicsőségéhez képest valójában nem is dicsőséges. Ha ugyanis már a mulandó oly dicsőséges volt, akkor a maradandó még sokkal dicsőségesebb lesz. Mivel ezt reméljük, teljes nyíltsággal szólunk, nem úgy, mint Mózes, aki befödte arcát, hogy Izrael fiai ne lássák mulandó szolgálatának végét. Az ő értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el. Igen, mind a mai napig fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák, de ha majd az Úrhoz térnek, eltűnik a fátyol. Az Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által.Mivel Isten irgalmából ez a hivatásunk, nem veszítjük el bátorságunkat. Elutasítjuk a gyalázatos alattomosságot, nem alkalmazunk cselt, és nem hamisítjuk meg az Isten szavát, hanem az Isten jelenlétében nyíltan hirdetjük az igazságot, s rábízzuk magunkat az emberek lelkiismeretére. Ha evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik elvesznek. Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik.