Zsolozsma VIIC.

A Kivonulás könyvéből

 14, 10-31
Átkelés a Sás-tengeren

Azokban a napokban: Amikor a fáraó közeledett, Izrael fiai felnéztek, és látták, hogy az egyiptomiak üldözik őket. Erre Izrael fiai nagyon megijedtek, és hangosan kiáltottak az Úrhoz. Mózesnek pedig ezt mondták: „Nem voltak sírok Egyiptomban, hogy idehoztál bennünket a pusztába meghalni? Milyen szolgálatot tettél nekünk azzal, hogy kivezettél Egyiptomból? Nem mondtuk neked már Egyiptomban is: »Hagyj minket békében, hadd szolgáljunk az egyiptomiaknak? Valóban jobb lett volna az egyiptomiaknak szolgálni, mint itt a pusztában meghalni.«” Mózes így válaszolt a népnek: „Ne féljetek, legyetek erősek, és meglátjátok az Úr segítségét, amelyet ma nyújt nektek. Mert ahogy ma látjátok az egyiptomiakat, soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol majd értetek, s nektek nem lesz semmi dolgotok.” Az Úr így szólt Mózeshez: „Miért kiáltasz hozzám? Parancsold meg Izrael fiainak, hogy induljanak. Te pedig emeld fel botodat, nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, és válaszd ketté, hogy Izrael fiai száraz lábbal átmehessenek rajta! Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, ezért utánuk fut, s akkor majd megmutatom dicsőségemet a fáraón, egész seregén, harciszekerein és lovasain. Az egyiptomiak megtudják, hogy én vagyok az Úr, ha majd megmutatom dicsőségemet a fáraón, szekerein és lovasain.” Akkor az Isten angyala, aki az izraeliták csapata előtt járt, megváltoztatta helyét, és mögéjük vonult. A felhőoszlop eljött előlük, mögöttük ereszkedett le, s az egyiptomiak serege és az izraeliták tábora között helyezkedett el. A felhő sötét maradt, s az éjszaka elmúlt anélkül, hogy a két sereg közeledett volna egymáshoz. Mózes ekkor kinyújtotta kezét a tenger fölé. Az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel visszaszorította a tengert, és kiszárította. A víz kettévált, és Izrael fiai a száraz tengerfenéken vonultak át, miközben a víz jobb és bal felől úgy állt, mint a fal. Az egyiptomiak utánuk vetették magukat, a fáraó minden lova, szekere és lovasa utánuk ment a tengerbe. A reggeli őrség idején az Úr a tűz- és felhőoszlopból rátekintett az egyiptomiak seregére, és megzavarta. Akadályozta a szekerek kerekét, ezért csak bajjal jutottak előre. Az egyiptomiak kiabálni kezdtek: „Meneküljünk Izrael fiai elől, mivel Jahve harcol értük az egyiptomiak ellen!”Az Úr pedig így szólt Mózeshez: „Nyújtsd ki kezed a tenger fölé, hogy a víz visszazúduljon az egyiptomiakra, szekereikre és lovasaikra.” Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé. Erre a víz napkeltekor visszaáramlott régi helyére, amikor az egyiptomiak éppen arra menekültek. Az Úr besodorta őket a habok közepébe. A víz visszaömlött, és ellepte a szekereket, a lovasokat és a fáraó egész népét, amely utánuk behatolt a tengerbe. Senki sem maradt életben közülük. Izrael fiai azonban száraz talajon mentek át a tengeren, miközben a víz tőlük jobbra és balra úgy állt, mint a fal.Így mentette meg az Úr azon a napon Izrael fiait az egyiptomiak hatalmától. Az izraeliták látták az egyiptomiakat holtan feküdni a tenger partján. Izrael fiai tanúi voltak a nagy tettnek, amelyet az Úr az egyiptomiakon véghezvitt. A népet félelem töltötte el az Úr színe előtt, de bízott az Úrban és Mózesben, az ő szolgájában. 

Ferenc pápa homíliája: Nem ítélek meg senkit, magamat vádolom az Isten előtt

Ferenc pápa tanít a Szent Márta ház kápolnájában: "Én vétkem... és irgalom! - OSS_ROM

Ferenc pápa a közel egyhetes lelkigyakorlatos távolléte után hétfőn ismét a Szent Márta ház kápolnájában misézett és tartott homíliát. A napi igék az irgalomról szóltak, mert ahogy a pápa mondta, „mindnyájan bűnösök vagyunk, nem csak elméletben, hanem a valóságban is. Az irgalom egy keresztény erény, de több is annál: az a képességünk mellyel mi vádoljuk önmagunkat - Isten színe előtt!”.

Az önigazolás mesterei vagyunk

„Mi egyébként mindannyian mesterei vagyunk annak, hogy igazoljuk önmagunkat, hogy kimagyarázkodjunk: ’De kérem, nem én voltam, nem az én hibám, de nem is úgy volt’, vagyis mindig van alibink, felmentő magyarázatunk a hiányosságainkra, vétkeinkre és ehhez még megfelelő képet is vágunk: ’Én nem tudom…, nem én csináltam…’ és tesszük az ártatlant. A keresztény életben ezt nem csinálhatjuk!”

„Sokkal könnyebb másokat vádolni – figyelmeztetett a pápa – ám valami sajátos dolog történik akkor, amikor másféle módon kezdünk viselkedni. Amikor arra figyelünk, hogy valójában mire is vagyunk képesek, kezdetben rosszul érezzük magunkat, talán undort is érzünk, aztán ez a beismerés békét és megnyugvást ad”. Amikor például a szívemben irigységet érzek, ami képes megszólni a másikat, szinte erkölcsileg megölve őt, akkor ez az önmagam vádolása egyfajta bölcsesség. Ha nem tanuljuk meg az életnek ezen első lépéseit, soha nem jutunk előre a keresztény élet, a lelki élet útján!”.

Kezdjem magammal, magamat vádoljam

„Az első lépés tehát az, hogy önmagamat teszem felelőssé, önmagam okolom, anélkül, hogy azt hangosan mondanám. Én és a lelkiismeretem!  Megyek például az utcán, elhaladok egy börtön előtt. Arra gondolok: Ezek megérdemlik! De honnét tudod te azt, hogy Isten kegyelme nélkül nem lennél ugyanott? Gondoltál arra, hogy képes lennél te is arra, amit ők csináltak, vagy talán még rosszabbra is? Ez az, amikor önmagunkat vádoljuk, és nem rejtjük el magunkban a bűn gyökereit, melyek bennünk vannak, és még sokféle dolog, amiket meg tudnánk tenni, még ha nem is látszanak azok”.

Szégyennel Isten színe előtt

A következő lépés, hangsúlyozza pápa, hogy „szégyenkezzünk Isten színe előtt, egyfajta párbeszédben, amelyben elismerjük a bűneink miatti szégyenünket és Isten irgalmának a nagyságát is: Tiéd, Uram, Istenem, az irgalom és a megbocsátás. A szégyen az enyém, az irgalom és a megbocsátás a tiéd!. Ez a párbeszéd az Úrral, jót tesz nekünk a nagyböjt során: önmagamat vádolom és irgalmat kérek. Az evangéliumban Jézus világosan tanít: Legyetek irgalmasak, amint a ti mennyei Atyátok is irgalmas. Amikor valaki önmagával szemben vádló, irgalmas lesz mások iránt: De ki vagyok én, hogy megítéljelek téged?”. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak”.

Isten irgalmában bízva

„Kérjük az Urat, adja nekünk a kegyelmét, hogy megtanuljuk önmagunkat vádolni, annak a tudatában, hogy a legnagyobb gonosz dolgokra is képesek vagyunk. Irgalmazz nekünk, Urunk, segíts, hogy szégyenkezzem, és add nekem a te irgalmadat, hogy én is irgalmas lehessek másokkal!” – fejezte be hétfői homíliáját Ferenc pápa a Szent Márta házban tartott szentmise során.

A Megszentelt Élet Éve 58.

március 2.

Imádkozzunk a megbocsátás, kiengesztelődés kegyelméért! Imádkozzunk valamennyi szerzetesért, szerzetesközösségért és mindazokért, akik szerzetesek bűne, emberi gyengesége miatt sebződtek meg!

Idézet az imaszándékhoz:

"Testvéreim, bizalommal kérjük Istent, a mi Atyánkat, aki irgalmas és együttérző, lassú a haragra és nagy a szeretetben és a hűségben, hogy fogadja el népe bűnbánatát, mellyel alázattal megvallja saját bűneit, és legyen hozzánk irgalmas (...)
Ó irgalmas Atyánk, a te Fiad, Jézus Krisztus, élők és holtak bírája az első eljövetel alázatában megváltotta az emberiséget a bűntől, és dicsőséges visszatértekor számon fog kérni minden bűnt. Irgalmazz atyáinknak, testvéreinknek és nekünk, a te szolgáidnak, akik a Szentlélek indítására teljes szívvel bánva bűneinket megtérünk Hozzád, és bocsásd meg bűneinket. Krisztus, a mi Urunk által! Ámen." (II. János Pál pápa - könyörgések)

"Isten mélységes szeretetének fényében tapasztaljuk meg, mennyire elégtelen a szeretetünk, és mennyire szükséges, hogy az emberekkel újból egységre jussunk. Újra és újra felismerjük, hogy mindannyian egy életen át ugyanazt az utat járjuk: a szív megtérését és visszatérését a szeretethez." (Boldogasszony Iskolanővérek Konstitúciója 36.§)

Nagyböjt második hete hétfő

Istenünk, ki úgy rendelted,hogy a testi önmegtagadás gyógyítsa lelkünket,kérünk,segíts,hogy minden bűntől tartózkodjunk és a szívünk meg tudja tenni mindazt,amit Jóságod ránk bízott. A mi Urunk, Jézus Krisztus a te fiad által,aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,Isten mindörökkön örökké.

Nagyböjt második hete hétfő
Vétkeztünk, bűnbe estünk, Urunk, megszegtük törvényed
Lk 6,36-38
„Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas”

A mai evangélium arról szól, hogy ne akarjuk elvenni a jogot Jézus Krisztustól, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Ez vonatkozik az élet kicsinyes bíráskodásaira is, főként az örök kárhozatra, való ítéletre. Lehet, hogy pillanatnyilag igazunk lenne, ha embertársunkat keményen elítélnénk, de mivel nem ismerjük az összes körülményt, amelyeket a helyes ítélethez föltétlenül figyelembe kell venni, sem azt nem látjuk előre, hogy a vétkes majd bűnbánatot tart, jóvátesz minden kárt, ezért tiltja az Úr a könnyelmű ítéletet. Bíró is csak az lehet, aki kellő felkészültséggel rendelkezik, ezen kívül még érvényes megbízatása is van. Jézus nem régen magán kinyilatkoztatásban mondta valakinek: soha senkinek nem adtam engedélyt, hogy bárkit is elítéljen. Ezért adja ki Jézus az általános rendelkezését: „Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas”. Irgalmas az, aki a bántást nem viszonozza, bár megtehetné. Irgalmas az is, aki elengedi más sértését. Megkönyörül a bajt okozón, nem bosszulja meg a rosszat a bántalmazó családján, nem okoz kárt adott alkalommal a vétkeseknek. Az irgalmas ember az irgalmas Isten példáját követi. Isten elpusztíthatta volna ősszüleinket a bűnbeesés után, hiszen előre megmondta nekik, hogy esetleges engedetlenségükért halál jár. A háttérbeszorulása miatt testvérét gyűlölő Káint figyelmezteti előre, bűne elkövetése után mégsem bünteti azonnal. Nem pusztította el a Sínai hegy lábánál bálványt öntő és azt imádó zsidó népet, pedig iszonyú haragra gyulladt ellenük. Nem pusztítja el többé vízözönnel a vétkes emberiséget, pedig hányszor megérdemeltük volna már eddig is. Isten sokszoros jóindulatára figyelmeztet tehát Jézus: „Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas”. Ne ítéljetek, hangzik el Jézus ajkáról többszörösen is a figyelmeztetés. Ne ítéljetek, mert nem Ismeritek tökéletesen az okokat és körülményeket, amelyek között létrejött a bűn. Különben is sok esetben a maga bűnéről akarja elterelni a figyelmet az ítélkező. Még a mindennapos ítéletmondástól, a pletyka gyakorlásától is őrizkedjetek! Kicsinek tűnő bűnnek látszik ugyan, egyszerű nyelvköszörülésnek, de senki sem tudja lemérni igazán a következményeit. Valaki ezt a bűnt papírlaptépéshez hasonlította: amint a széttépett papírt a régi formájára összeragasztani nem lehet, de ha lehetne is, amit a szélbe szórtunk, össze sem tudjuk szedni többé, így állunk a pletyka esetével is. Széttéptünk egy becsületet, és többé nem lesz makulátlan. Különösen tiltja az Úr, hogy valakinek iszonyú bűnéért a pokol büntetését próbáljuk megítélni. Ha ennyire nem szabad ítélkeznünk senki fölött, akkor hagynunk kell életünk tönkretevőit büntetlenül elmenni? Vagy nem szabad keresnünk a megsértett igazság orvoslását? Dehogyis nem. Csak mindig ragaszkodjunk a törvényes formához. Bízzuk Istenre ügyünket, ha a földi igazságszolgáltatás netán késik vagy a tények ellen dönt. Az örökké tartó boldogságban minden kitisztul. Amit pedig itt a földön elszenvedtünk, amikor irgalmasak voltunk; vagy nem ítéltünk el másokat, szeretetünk jutalmát odafönn bőségesen meg fogjuk kapni.

 

 

Zsolozsma VIIIC

A Kivonulás könyvéből 

13, 17 – 14, 9
Út a Sás-tengerig 

Amikor a fáraó elbocsátotta a népet, Isten nem a filiszteusok földjén át vezette őket, jóllehet az lett volna a rövidebb. Isten arra gondolt, hogy a nép megbánhatja, ha háborút kell kezdenie, és visszatér Egyiptomba. Ezért a Sás-tenger menti pusztán vezető útra terelte őket. Izrael fiai jól fölfegyverkezve vonultak ki Egyiptomból. Mózes József csontjait is magával vitte. Ő ugyanis megeskette Izrael fiait: „Ha Isten egyszer kegyesen hazavezet, akkor az én csontjaimat is vigyétek el innét magatokkal!” Így indultak el Szukkotból, és a pusztaság szélén Etámban táboroztak le. Az Úr nappal felhőoszlopban haladt előttük, hogy mutassa az utat, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik, így éjjel-nappal vonulhattak. Nappal sohasem tűnt el a felhőoszlop a nép elől, s éjjel sem a tűzoszlop. Az Úr így szólt Mózeshez: „Parancsold meg Izrael fiainak, hogy forduljanak vissza, és Pi-Hachirot előtt, Migdol és a tenger között verjenek tábort. Baal-Cefon-nal szemben legyen a táborotok a tenger partján. A fáraó ezt fogja gondolni: Izrael fiai eltévedtek az országban, a puszta körülzárta őket. Én pedig megkeményítem a fáraó szívét, úgyhogy majd üldözőbe veszi őket. Akkor megmutatom dicsőségemet a fáraón és egész seregén, hadd tanulják meg az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr.” Izrael fiai engedelmeskedtek a parancsnak. Amikor Egyiptom királyát értesítették, hogy a nép elmenekült, a fáraónak és hivatalnokainak magatartása megváltozott a nép iránt. Ezt mondták: „Mit tettünk? Elengedtük Izraelt, hogy ne szolgáljon nekünk.” A fáraó befogatott harciszekerébe, és mozgósította seregét. Vett hatszáz válogatott harciszekeret, az egyiptomiak többi harciszekerét, mindegyiket kiváló katonákkal. Az Úr megkeményítette a fáraónak, Egyiptom királyának a szívét, s az üldözőbe vette Izrael fiait, akik felemelt kézzel vonultak ki. Az egyiptomiak utánuk mentek, és elérték őket, amikor a tengerparton Pi-Hachirotnál, Baal-Cefonnal szemben táboroztak; ott volt a fáraó minden lova, szekerei, lovasai és serege. 

Hívom a családokat 2015 márciusában

Hívom a családokat 2015 márciusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, a házaspárokat, a jegyeseket és a szerelmeseket, a szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Nagyon nehéz elviselnem, hogy amikor végre találunk egy kis időt arra, hogy anyámékkal együtt elmenjünk a nagymamámhoz – panaszolta egy fiatal, háromgyermekes édesanya barátnőjének –, mindig előjönnek régi történetek, olyan rokonokról esik szó, akiket én nem is ismertem. A nagyi előkotor régi, elsárgult fényképeket és mi, akiknek most olyan mindegy, hogy mi volt 40 - 50 évvel ezelőtt, szóhoz se jutunk. A gyerekeink unalmukban rendetlenkedni kezdenek, ha meg azzal csitítjuk őket, hogy meséljenek az iskoláról, a sportegyesületről, vagy bármiről, ami őket foglalkoztatja, a harmadik mondatnál közbeszól valamelyik öreg, hogy tudod, amikor én voltam fiatal, … A férjem ilyenkor tisztelettudóan hallgat, és óvatosan az órájára pillant.

Ferenc pápa szerint „az ifjú és az öreg az élet két pólusa: az előre mutató remény és a visszatekintő emlékezet. Az a mód, ahogy egy társadalom a fiatalokat és az öregeket kezeli, meghatározza a társadalom minőségét. Ha egy nép nem óvja az öregeit és nem törődik a fiatalokkal, jövő és remény nélküli néppé válik, mert az ifjúság – a gyerekek, a fiatalok – és az öregek együtt hordozzák a történelmet. Az ifjúság adja a biológiai életerőt, az öregek a tapasztalatot és emlékezetet. Szomorú látni az olyan társadalmat, azt a kultúrát, amely már emlékeit is elveszíti.” (Beszéd a Szt. Egyed közösséghez, 2014. jún. 15.)

Azoknak a nagyszülőknek, akik megláthatták gyermekeik gyermekeit, egy nagy feladat is osztályrészül jutott: élettapasztalatuk, családjuk, közösségük, népük történetének továbbadása; egyszerűen szólva bölcsességük és hitük tárházának megnyitása. A családnak nagy áldás, ha a nagyszülők mindig kéznél vannak. Nem csak azért, mert szükség esetén rájuk lehet bízni a gyerekvigyázást, vagy, mert besegíthetnek a háztartási munkába, hanem mert átadják unokáiknak azokat az értékeket, amelyekről a társadalom szívesen megfeledkezik. „A hittel és a szeretettel egységben a remény biztos jövő felét irányít bennünket, amelynek egészen más távlatai vannak, mint a világ bálványai által felkínált illúzióknak, és ez új erőt és új lendületet ad a mindennapi életnek.” (Lumen Fidei 57)

Mai társadalmunkban a pénz bálványa áll a középpontban és nem az ember. Az ember csak addig értékes, ameddig termel, produkál, hasznot hajt. Ferenc pápa gyakran mondja, hogy kultúránk a leselejtezés kultúrájává vált: ameddig valamit és valakit hasznosnak tartunk, használjuk, majd amikor már nincs rá szükségünk, eldobjuk. Ha fenntartása terhes számunkra, megsemmisítjük, meg akarunk még a létezéséről is feledkezni.

Idézzetek fel családi, rokoni, baráti körötökből olyan családokat, ahol minden váratlan nehézség ellenére sikerült megőrizniük a reményt, a bizalmat egymásban és a jövőben!

„Az emberi szellem, bár részese a test öregedési folyamatának, bizonyos értelemben mindig fiatal marad; csak az örökkévalóság felé fordulva kell élnie. Ezt a maradandó fiatalságot elevenebben tapasztalja az, akinél a jó lelkiismeret belső tanúságához szeretett emberek előzékeny, hálás odahajolása kapcsolódik. ... Valamennyien ismerünk csodálatos fiatalsággal és szellemi erővel bíró öreg embereket, a szavuk buzdítás, a példájuk vigasztalás, az emberi és szellemi örökség fölbecsülhetetlen fenntartói. Igaz, hogy fizikailag az öregek általában segítségre szorulnak, de ugyanígy igaz az is, hogy előrehaladott korukban fékezik a fiatalokat, akik útkeresésükben gyakran túl messzire szaladnak. Az öreg emberekről szólva hadd forduljak a fiatalokhoz is, álljanak ott az öregek mellett szeretettel és nagylelkűen. Az öregek sokkal többet tudnak nektek adni, mint ahogy azt el tudjátok képzelni.” (Szent II. János Pál pápa: Levél az öregekhez, 12)

Hogyan segíthetnek a fiatalok az öregeknek megőrizni testi-lelki frissességüket, lelki egyensúlyukat?

Bizonyára találkoztatok már magányos öregekkel, akik semmit sem tudnak örömmel fogadni, akik panaszkodnak, ha esik, ha fúj, ha süt a nap, ha borús az idő. Különösen a nagyvárosokban, ahol mindenki siet a dolgára, senki semmire nem ér rá, maradnak magukra az öregek, és érzik értelmetlennek életüket. Az ilyeneknek is nagy áldás, ha életüknek értelmet és célt adhat a fiatalabb generációval való foglalkozás. „A város a találkozás és a szolidaritás kiváltságos helye lehetne, ám gyakran a menekülés és a kölcsönös bizalmatlanság helyévé válik. A házakat és városnegyedeket inkább az elszigetelés és védekezés, mint a kapcsolatok és az integráció céljából építik. Ebben a környezetben az evangélium hirdetése szolgál alapul az emberi élet méltóságának helyreállításához, mert Jézus bőségesen akarja árasztani az életet ezekbe a városokba (vö. Jn 10,10). Az emberi élet egységes és teljes értelme, melyet az evangélium kínál, a legjobb gyógyszer a városok bajaira, jóllehet látnunk kell, hogy az evangelizáció uniformizált, merev programja és stílusa nem megfelelő a helyzet megoldására. Ha a maga mélységeivel együtt megéljük azt, ami emberi, s a tanúságtétel kovászaként lépünk be a kihívások szívébe, bármely kultúrában, bármely városban, akkor az jobbá teszi a keresztényt és megtermékenyíti a várost.” (Evangelii Gaudium 75.)

Az öregek és fiatalok közötti szakadék egyik oka bizonyára az, hogy a fiatalok eltávolodnak a hittől, sokan legfeljebb a bérmálkozásig jutnak el, aztán már úgy élnek, mintha meg sem keresztelkedtek volna. Ferenc pápa szerint „Az ifjúsági lelkipásztorkodás megszokott formája a társadalmi változások zátonyára futott. A szokványos struktúrákban a fiatalok gyakran nem találnak válaszokat gondjaikra, szükségleteikre, problémáikra és sebeikre. Ránk, felnőttekre tartozik, hogy türelemmel meghallgassuk őket, értsük meg gondjaikat, igényeiket, és tanuljunk meg olyan nyelven beszélni velük, amelyet megértenek. Ugyanezen oknál fogva a nevelési próbálkozások sem hozzák meg a remélt gyümölcsöket.” (EG 105.)

Mindez nem azt jelenti, hogy az egyháznak alkalmazkodnia kell a változó társadalomhoz. A változások kihívásokat jelentenek, és a kihívásokra kell megtalálnunk a válaszokat. „A kihívások arra szolgálnak, hogy leküzdjük őket. Legyünk realisták, de ne veszítsük el a vidámságot, a bátorságot és a reményteljes odaadást! Valahányszor a jelenben olvasni próbáljuk az idők jeleit, tanácsos meghallgatni a fiatalokat és az időseket. Mindkét csoport a népek reménysége. Az öregek hordozzák annak a tapasztalatnak az emlékezetét és bölcsességét, mely arra hív, hogy ne ismételjük meg ostobán a múlt hibáit. A fiatalok arra hívnak, hogy élesszük újra és növeljük a reményt, hiszen ők az emberiség új irányulásait hordozzák, és utat nyitnak a jövő felé, hogy ne maradjunk olyan struktúrák és megszokások nosztalgiájához horgonyozva, melyek már nem hordozzák az életet a mai világban. Ne engedjük, hogy elragadják tőlünk a missziós erőt!” (EG 108, 109)

Mi segít nektek abban, hogy gyerekeitekben egészséges jövőképet tudjatok kialakítani? Hogyan tudjátok gyökereiket tudatosítani és a jövőjükbe vetett reményüket megalapozni?

Irigyellek ezért a gondodért – válaszolt a barátnő –, a nagyszüleimet nem is ismertem, rég meghaltak, a szüleim elváltak, mindketten új házasságot kötöttek, nagyon ritkán találkozunk, akkor is legfeljebb vagy az egyikkel, vagy a másikkal. Soha nem volt részem családi összejövetelben, pedig milyen jó lenne hallani valamit anyám gyerekkoráról, a házról, ahol laktak, a nagymamámról, akiről csak annyit tudok, hogy állítólag nagyon szép lány volt, de sohase láttam még a fényképét sem. A férjemnek sincs családja, rokonsága, ő a délvidékről származó árva gyerek volt. A gyerekeink is sokszor mondják, hogy milyen jó egyik vagy másik iskolatársuknak, mert olyan jópofa nagyija van. Abban reménykedem, hogy majd mi is leszünk nagyszülők, és öröm lesz unokáinkkal lenni, és ők is örömmel lesznek velünk.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

A szentmise Jézus állandósított áldozata.

A szentmise Jézus állandósított áldozata. 

 
Fiában, Jézusban az Atya is szenvedett a kereszten: saját Fiának sem kegyelmezett, de vele együtt önmagának sem: „Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?" (Rom 8, 32) Jézus áldozata egyszer s mindenkorra elég megváltó erő. A tárgyi megváltás megtörtént általa. Elvileg mindenki üdvözülhet. De hogy gyakorlatilag üdvözül-e az ember, az egyén, ahhoz sok-sok kegyelem szükséges. Ezeket Jézus áldozatából merítjük. S itt jelentkezik4gy újabb vonása Isten végtelen szeretetének: nem emlékként nyitja ezt a forrást, hanem eleven, most is élő kútként. Ez a szentmise. Az utolsó vacsorán Jézus kezébe vette a kenyeret: „Amikor eljött az óra, asztalhoz ült a tizenkét apostollal együtt, és azt mondta nekik: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvedek." (Lk 22, 14-15) Azután fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!" Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik." (19-20) Maga mondja: vágyva vágytam ezt az alkalmat, hogy nektek adjam testemet és véremet enni- és innivalóul. Arra is vágytam, hogy titeket pappá szenteljelek, és tudjátok majd adni ugyanezt a Test és Vért századokon, évezredeken át az akkor élőknek. Ez a halálom előtt végrendeletem. Mások földi vagyont hagynak gyermekeikre. Én a legnagyobbat adom nektek: istenemberi lényemet, testemen és véremen keresztül emberi lelkemet, és ezzel együtt emberi természetemmel örökre, lényegileg összekötött istenségemet. Óriási ajándék, más ilyet adni nem tud. De azért is vágytam ezt megtenni, mielőtt meghalok, mert ez a nagy ajándékozás a halálommal lesz teljes. A halálom folyamatos erő, élő áldozattá válik ezen a módon, ahogyan én most végbevittem és megmutattam nektek. És meg is bíztalak titeket, hogy ezt ti is megtehessétek és meg is tegyétek szünet nélkül. Ezzel az utolsó vacsora előrevett keresztáldozat lett, a szentmise pedig a keresztáldozat jelenvalóvá tétele. Jézus előre megmutatta, hogy megy végbe a keresztáldozat: testét és vérét szétválasztják. Vére folyamatosan csepeg, fröcsköl a testéből az ostorozás közben, folyik a tövisek és a szegek mellett, a maradék pedig megnyitott oldalából ömlik ki, amikor a katona visszarántja lándzsáját. Jézus holtteste tehát vértelenné válik. Erre mutat rá Jézus jó előre, amikor az utolsó vacsorán két féle anyagot használ fel és változtat át: a kenyeret elsődlegesen Testévé változtatja, a bort pedig elsődlegesen Vérévé. Ezt sem gyors egymásutánban cselekszi, hanem vacsora közben az egyiket, vacsora után a másikat. A keresztáldozat is hosszú esemény, szörnyen kifárasztó szenvedés volt. A két esemény szoros összefüggésére utal az átváltoztató szavakhoz fűzött figyelmeztetés: „Ez az én testem, mely értetek adatik, ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik" (19-20) Az első koncelebrálás és áldozás csak a másnapi keresztáldozattal összefüggésben érvényes, és lényegében ugyanaz az áldozat. A szentmisében ugyanezt tesszük jelenvalóvá. Az átváltoztatás után fel is emeljük, hogy emlékeztessünk: Urunk a magasba emelve halt meg értünk, jól szemügyre vehesse minden jelenlévő, és érezzük, hogy áldásként felettünk lebeg mindenkor az üdvözítő áldozat. Valóban áldozat? Vannak, aki még a keresztáldozat tényénél is töprengenek: Jézus Krisztus az áldozati Bárány az áldozat. De ki a pap? Hiszen az áldozat és a pap korrelatív fogalmak, egyik a másik nélkül nem létezhet, mint a hegy és a völgy. Nos, el kell ezen gondolkodnunk. Nyilván nem a zsidó papok jönnek számításba, hiszen az ő megbízatásuk csak a Mózes által elírt áldozatokra szólt a megadott körülmények között. Embert pedig ők nem áldozhattak föl. Egyébként eszükbe sem jutott, hogy Jézust áldozati Báránynak tekintsék. Jézus, a Názáreti, az ő szemükben nem szent volt, hanem súlyosan káromkodó ember, akit vétke miatt halálra kellett ítélni, pogány kézzel a városon kívül rabszolga módra keresztre feszíteni, hogy így örökre elpusztuljon. Nem lehettek a jézusi áldozat papjai azok sem, akik ténylegesen kínozták, szegezték, vagyis megtettek mindent, hogy megöljék. Senki más, csak Jézus lehetett a pap.