Jézus csodái 65. - Legyen hited szerint!

Legyen hited szerint!

 

Jézus Szamariában tartózkodik, Efraimban. Egyedül sétál a mezők között vezető úton, üdvözölve az asszonyokat, gyermekeket, pásztorokat, akikkel találkozik. Utána rátér egy hegyi útra, amely északra vezet. Egy útkereszteződésnél jelzőkő van, a római katonák számára, a rómaiak által elkeresztelt városok felé mutatva az irányt: Nápoly – Szichem, Szilo – Jeruzsálem, Jerikó. A jelzőkő és az út melletti árok között egy rongyokba burkolt ember fekszik, talán halott.

Jézus lehajol hozzája, megérinti, és megkérdezi:

– Ember, ki vagy?

Egy nyögés a válasz. De az ember megmozdul, megfordul, csontvázszerű, halottsápadt arcával, két fáradt szemével, amely elárulja szenvedését és gyengeségét, csodálkozva néz arra, aki könyörületesen feléje hajol. Igyekszik felülni, csontvázszerű kezeivel a földre támaszkodva, de olyan gyenge, hogy ha Jézus nem segítené, nem volna képes erre.

Jézus segíti őt, és háttal az útjelzőkőnek támasztja. És megkérdezi:

– Ki vagy? Beteg vagy?

– Igen – mondja az ember, nagyon gyenge hangon.

– De hogyan indultál útnak egyedül, ebben az állapotban? Nincs senkid?

Az ember bólint, de túl gyenge ahhoz, hogy válaszolni tudjon.

Jézus körülnéz. Nincs senki a földeken. Ez igazán elhagyatott hely. Északra, szinte egy domb tetején, egy kis házcsoport. Nyugatra, távolabb, egy kecskenyáj ugrándozik. Jézus ismét az emberre néz. Megkérdezi:

– Ha támogatnálak, úgy érzed, el tudnál jönni addig a faluig?

A férfi tagadólag rázza fejét, két könnycsepp hullik arcára, összeszedi erejét, és azt mondja:

– Kidobtak engem... Leprától féltek... Nem vagyok... És haldoklom... az éhségtől. – Liheg a gyengeségtől. Belenyúl a szájába, és ujjával kihúz valami zöld pépet:

– Nézd!... A vetést rágtam... de még csak fű.

– Odamegyek ahhoz a pásztorhoz. Hozok neked langyos tejet. Azonnal megteszem. – És szinte futva megy a körülbelül kétszáz méterre, de magasabban legelésző nyájhoz.

Eléri a pásztort. Beszél vele. Int a felé, ahol az ember van. A pásztor megfordul, hogy lássa, és bizonytalankodik, hogy teljesítse-e Jézus kérését. Utána dönt. Leveszi övéről a mély fatálat, amit minden pásztor magán hord, megfej egy kecskét, odaadja a színig tele tálat Jézusnak, aki óvatosan leszáll a hegyoldalról, követve egy gyermektől, aki a pásztorral volt.

Megérkezik az éhezőhöz. Letérdel mellette, fél karjával hátát tartja, és ajkához emeli a még gőzölgő tálat. Kis kortyokban itatja vele a tejet. Utána leteszi a tálat a földre, s azt mondja:

– Egyelőre elég. Bajod lenne belőle, ha egyszerre innád meg mindet. Engedd, hogy gyomrod feléledjen, felszíva a tejet, amit adtam.

A férfi nem tiltakozik. Behunyja szemét, és hallgat. A gyermek nagyon csodálkozva figyeli.

Kis idő múlva Jézus újból odanyújtja neki a tálat, hogy hosszasabban igyék belőle. Kis szünetet tart ismét, majd kiitatja vele a maradék tejet, és visszaadja a tálat a fiúnak, és elbocsátja őt.

A férfi lassan magához tér. Bizonytalan mozdulatokkal megint igyekszik felülni. Hálásan rámosolyog Jézusra, aki mellette ül a füvön. Bocsánatot kér:

– Én vesztegetem az idődet.

– Ne búsulj azért! Sose számít elveszett időnek, amit a testvér megsegítésére fordítanak. Amikor jobban érzed majd magadat, beszélni fogunk.

– Jobban vagyok. Visszatér a szín tagjaimba és javul a látásom... Azt hittem, itt fogok meghalni... Szegény gyermekeim: Lemondtam minden reményről. És egészen eddig, nem is nagyon reméltem... Ha te nem jöttél volna, meghaltam volna... így... az út mentén...

– Nagyon szomorú dolog lett volna. Ez igaz. De a Magasságbeli letekintett fiára, és megsegítette. Pihenj egy kissé!

Az ember engedelmeskedik egy ideig. Utána ismét kinyit a szemét, és azt mondja:

– Érzem, hogy újjáéledek. Ó, ha el tudnék menni Efraimba!

– Miért? Van ott valaki, aki rád vár? Ott laksz?

– Nem. Jabnia vidékéről való vagyok, közel a Nagy-tengerhez. De Galileába mentem, a folyó mentén, egészen Cezáreáig. Utána elmentem Názáretbe. Mert beteg vagyok itt (gyomrára üt). Egy olyan betegség, amit senki sem tud meggyógyítani, és ami miatt nem tudok dolgozni a földön. És özvegy vagyok. Öt gyermekem van... Egy valaki a mi vidékünkről, mert Gázában születtem, filiszteus atyától és szír-föníciai anyától... egyvalaki közülünk, aki a galileai Rabbi követője volt, eljött egy másikkal együtt hozzánk, hogy beszéljen erről a rabbiról. Én is hallottam. És amikor így megbetegedtem, azt mondtam: „Én szír és filiszteus vagyok: szenny Izrael előtt. De Hermaszteusz azt mondta, hogy a galileai Rabbi épp oly jó, mint amilyen hatalmas. És én elhiszem ezt. És elmegyek hozzá.” És amint beköszöntött a jobb időjárás, otthagytam gyermekeimet feleségem anyjánál, összeszedtem kis vagyonomat, mert a betegség már sokat felemésztett, és eljöttem, keresni a Rabbit. De pénzem elfogyott az úton. Főleg azért, mert nem tudok bármit megenni... szállókban kell megszállnom, amikor fájdalmaim meggátolnak a menésben. Szeforiszban eladtam szamaramat, mert többé nem volt pénzem a magam számára, és arra, hogy a Rabbinak adjak. Azt gondoltam, hogy ha meggyógyulok, bármit meg tudok enni útközben, és hamarosan hazatérhetek. És a földemen és mások földjén végzett munkámmal, anyagilag is rendbe jöhetek... De a Rabbi nem volt sem Názáretben, sem Kafarnaumban. Anyja mondta nekem. Azt mondta: „Júdeában van. Keresd a szeforiszi Józsefnél Bezetában, vagy a Getszemániban. Meg tudják mondani neked, hol van.” Visszafordultam, gyalog. És betegségem növekedett... pénzem pedig csökkent. Jeruzsálemben, ahová küldtek, megtaláltam az embereket, de nem a Rabbit. Azt mondták nekem: „Ó, sokan elűzték Őt. És a nagytanács elátkozta. Elmenekült, és nem tudjuk hová.” Én... éreztem, hogy haldoklom... mint ma. Sőt még inkább. Elmentem, s megkérdeztem százakat és százakat a városban és a környékén. Senki sem tudta. Egyesek velem együtt sírtak. Sokan rám ütöttek. Végül, egy napon, amikor a Templom falain kívül koldultam, hallottam két farizeus beszélgetését: „Most tudjuk, hogy a názáreti Jézus Efraimban van...” Nem vesztegettem az időt, és noha gyenge voltam, eljöttem egészen eddig, kenyeret koldulva, mindinkább lerongyolódva, és egyre betegebb külsővel. És, mivel nem vagyok itt ismerős, eltévesztettem az utat... Ma elértem oda. Ahhoz a faluhoz. Már két napja csak vad ánizsgyökereket szívtam, gyökereket rágtam, és a növekvő gabonát ettem. Leprásnak gondoltak, sápadtságom miatt, és kövekkel elzavartak. Nem kértem mást tőlük, csak kenyeret, és hogy mutassák meg az Efraimba vezető utat... Itt összeestem... De szeretnék Efraimba menni. Oly közel vagyok már célomhoz! Lehetséges, hogy ne érjem el? Én hiszek a Rabbiban. Nem vagyok izraelita. De Hermaszteusz sem volt az, és Ő egyformán szerette őt. Lehetséges-e, hogy Izrael Istenének keze rám nehezedjék, és bosszút álljon rajtam szüleim bűnéért?

– Az igaz Isten az emberek Atyja. Igazságos, de jó. Megjutalmazza azt, aki hisz, és nem fizettet az ártatlanokkal olyan bűnökért, amiket nem ők követtek el. De miért mondtad, hogy amikor meghallottad, hogy nem ismerik a Rabbi tartózkodási helyét, úgy érezted, hogy közelebb álltál a halálhoz, mint most?

– Eh! Azért, mert azt mondtam: „Elveszítettem Őt, mielőtt még megtaláltam volna!”

– Ah! Egészséged miatt!

Zsolozsma 79.

Nagy Szent Vazul püspök szentbeszédeiből

Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék!

Ne dicsekedjék a bölcs a saját bölcsességével, sem az erős a maga erejével, sem a gazdag tulajdon gazdagságával (Jer, 9, 22-23). De hát akkor mi az igazi dicsekvés, és miben igazán nagy az ember? Aki dicsekszik, abban dicsekedjék, hogy tudja és fölfogja: én vagyok az Úr – mondja a Szentírás (uo.) Az az ember nagysága, az dicsősége és méltósága, hogy megismerje azt, ami igazán nagy, ahhoz ragaszkodjék, és a dicsőség Uránál keresse a dicsőséget. Ugyanis amikor ezt mondja az Apostol: Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék, akkor így beszél: Krisztus Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül az Írás: Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék! (1 Kor 1, 30-31). Isten előtt ugyanis az a tökéletes és teljes dicsekvés, amikor valaki nem a saját igaz voltával kérkedik, hanem az igazság színe előtt tudatában van bűnös voltának, és tudja, hogy egyedül a Krisztusba vetett hit teheti megigazulttá. Pál is azzal dicsekszik, hogy megveti saját igaz voltát; viszont keresi a hitből való megigazulást, amely Krisztus által Istentől való, hogy megismerje Krisztust, az ő feltámadásának erejét és a szenvedésében való részesedést. Hasonlóvá lett hozzá halálában, hogy így eljusson a halálból való feltámadásra is. Itt megszűnik minden gőgös büszkeség. Semmid nincs, ó ember, amivel dicsekedhetnél, hiszen minden dicsőséged és reményed abban van, hogy meghaljon mindaz, ami a sajátod, és Krisztusban keresd az új életet. Ennek részesei vagyunk már akkor, amikor ennek az új életnek kezdetét megkapjuk, és már teljesen kegyelemből és Isten ajándékából élünk. Isten maga műveli bennünk jóakarata szerint a szándékot meg a végrehajtást is (Fil 2,13). Ugyancsak Isten az, aki a Szentlélek által kinyilatkoztatja bölcsességét, amelyet arra rendelt, hogy a mi dicsőségünk legyen. Isten ad erőt és kedvet a munkához. Többet dolgoztam mindegyiküknél – mondja Pál –, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van (1 Kor 15, 10). Isten kiment bennünket a veszedelmekből minden emberi remény ellenére is. Mi már el is fogadtuk magunkban a halálos ítéletet – írja Pál –, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat.
Ő mentett ki bennünket a súlyos életveszélyből, ezután is ki fog menteni.Belevetjük minden reményünket, hogy ezen túl is megment (2 Kor 1, 10).

Nagyböjt 3 hete hétfő

Örökkévaló Istenünk a te szünet nélküli könyörületed tisztítsa és erősítse Egyházadat, s mert nélküled nem maradhat fenn, irgalmaddal kormányozd szüntelen. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké. Ámen

Nagyböjt 3 hete hétfő

2Kir 5, 1-15a; Lk 4, 24-30

„Egy próféta sem kedves a saját hazájában”

Jézus Názáretben nevelkedett. A Gondviselés úgy rendezte Dávid király leszármazottainak sorsát, hogy mind Szűz Mária, mind Szent József családja elköltözzék Betlehemből. Ez a kis város ugyanis nagyon közel fekszik Jeruzsálemhez, ahol Heródes király székelt négy évtizeden át, mint a római császár királyi rangú helytartója. Ezt a fajilag és vallásilag is nagyon elkülönült kis népet, a zsidót, nem volt könnyű kormányozni. Kihagyni nem lett volna értelmes a hódításból, amikor Szíriát és Egyiptomot meghódították a rómaiak, mert akkor a Földközi tenger köré kialakított birodalom gyűrűje megszakadt volna a Szentföld területén. Úgy döntött a Birodalom vezetése, hogy olyan embert nevez ki oda helytartónak, aki ezt a zsidó népet jól ismeri, rokonuk is, hiszen a zsidók ősapja, Jákob, másik nevén Izrael és Heródes ősapja, Ézsau, közismertebb nevén Edom, ikertestvérek, Ábrahám fiának, Izsáknak gyerekei. Az edomiták nem bocsátják meg soha Jákobnak, hogy elvette Ézsau elől az elsőszülöttségi kiváltságokat, azt a nagy áldást is, hogy ő lehessen a világ Messiásának ősapja. A két nép tehát nem bírja ki egymást. Az edomita Heródes jól féken fogja tartani a zsidó tartományt. A római politika vezetőjének tökéletesen igaza volt. Heródes Rómához nagyon hűséges maradt mindhalálig. Azért kapott királyi rangot helytartóként, hogy folyamatosan biztosnak érezze uralmát. A többi római helytartó ugyanis, akár prokonzulként, akár propraeterként kapta kinevezését, a hatalma négy évre szólt. Heródes ismerte a zsidók reménykedését, hogy várták a Messiást, aki legyőzi a zsidók ellenségeit, a rómaiakat, elzavarja Heródest, és a Római Birodalom helyén zsidó világbirodalmat szervez. Azt is tudta Heródes, hogy Dávid királynak, az ezer évvel korábban élt nagy zsidó királynak a leszármazottja lesz a Messiás Király. Akár Jeruzsálemben laktak a Dávid-rokonok, akár Betlehemben, ki voltak téve Heródes áskálódásának. Ezért döntött úgy a család két közeli ága, hogy bérbe adják betlehemi földjeiket, és elköltöznek az északi tartományba, Galileába, a jelentéktelen Názáretbe. Mivel földjeik Betlehemben maradtak, József iparos lett. A földekkel kapcsolatos adóbevallásra viszont a helyszínre kellett menniük mindkettőjüknek. Ez is a Gondviselés műve volt, jól időzítve a mit sem sejtő császár eszét, hogy a kis Jézus Betlehemben szülessék meg, ahogyan hatszáz évvel korábban Mikeás prófétával az Úr megüzente. A napkeleti bölcsek látogatása felkavarta Heródes gyanúját, hogy veszélybe került a királysága. Nem volt ideje töprengeni, ezért kérdezett rá a születési jövendölésre. Amikor pedig nem sikerült becsapnia a bölcseket, akkor adta ki a rendelkezést, hogy biztos, ami biztos, irtsanak ki a katonák minden két évesnél fiatalabb kisfiút. Jézus azonban a Gondviselés szárnya alatt akkor már egy másik tartományban, Egyiptomban rejtőzködött. Heródes halála után, pedig angyal hívta vissza a Szentcsaládot Izrael földjére, mert azon kellett élnie, működnie mesteremberként, majd híres rabbiként, végül Megváltóként. Nemcsak Heródes csapódott be, de a balga názáretiek is, meg a zsidó vallási és nemzeti vezetők is kivétel nélkül: a Názáret Jézus mindent pontosan vitt végbe, amit gondviselő Atyja elrendelt. Így lehetett méltó Fia az Atyának, és igazi Megváltója az egész világnak. Tanuljunk életéből! 

2014.03.24. hétfő

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.24. hétfő

Jézus öt-hat éves korától Názáretben nevelkedett. Tizenkét évesen olyan korba lépett, amelyik bizonyos jogokat és kötelességeket adott a fiúk számára. Ettől kezdve évente egyszer el kellett zarándokolnia a jeruzsálemi templomba. Jézus is megtette. Bele kellett fognia a férfiak kenyérkereső munkájába. Jézus a nevelőapja, Szent József mellé állt be építőipari tanulónak. Ez akkoriban a kőműves, ács és asztalos szakemberek szakmája volt. Szent József halála után folytatta a szakmát, mint önálló iparos. Ezzel kenyeret keresett édesanyjának is, és jó példát adott mindenkinek, aki munkaképes. Azért is vállalta,mert abban az időben a férfiak ekkor lettek igazán felnőttek. Addig nem szólhattak hivatalos ügyekben. Neki nem volt szüksége tanulásra, mert amikor a Szentháromság az ő emberi lelkét megteremtette, nemcsak a megszentelő kegyelmet adta hozzá, mint Ádámnak és Évának, hanem mint Isten Fiának emberlelke is azonnal részesült abban a boldogító istenlátásban, amelyben mi a mennybe jutva részesülünk. Jézus a földi életbe a világot megváltani jött el, tanításával ki kellett egészítenie az addig kapott prófétai és mózesi kinyilatkoztatást. Hivatkozott a pontosabb többlettudására, mert Ő „onnan felülről” van, a többi tanító pedig „innen alulról” való. A Megváltónak be kellett fejeznie az általános hitigazságok,így a„három személyű egy isten titkának közlését az emberekkel. Csodatételeivel igazolnia kellett saját istenségét. Külső tényekkel is megerősítette mindezt. Harminc évesen kezdett tanítani Zakariás pap fia, János. Fél év alatt olyan tekintélyre tett szert, hogy szívesen elfogadták volna a zsidók, papjaik is, tanítómestereik is Messiásnak. Ő azonban ezt elhárította: „Nézzétek, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én”.(Jn 1,29-30) Jézus személye Isteni Személy, tehát örök.Amikor már közismert tanítómesterként látogatóba ment Názáretbe,a zsinagógában olyan csodálatosan fejtegette a kinyilatkoztatást Izajás próféta könyvéből, hogy mindenki megbámulta. De aztán föltették a kérdést: „De hát nem József, az ács fia?” (Lk 4,22) Odáig fajult a böszmeségük, hogy a nagy tanítót és csodatevőt kiűzték a határba és az ottani szakadék széléről a mélybe taszítva meg akarták ölni. Az Úr akkor történelmi példákkal figyelmeztette őket arra, hogy nem benne vannak hiányok,hanem a hallgató hitében. Többek között megemlítette Elizeus prófétát. Ő az északi zsidó országban, Izraelben működött, miután Illés mennybevitele előtt maga helyett prófétává avatta. „Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem gyógyult meg, csak a szír Naamán” (2Kir 5,1-19) A zsidók északi szomszédja volt Arám. Az arám királynak híres hadvezére volt Naamán. A király is, mások is igen becsülték, szerették őt.Nagy fájdalmukra Naamán leprás volt. A lepra sok fájdalommal is járt, de ragályos betegség lévén, a leprásoknak általában ki kellett költözniük családjuk, lakhelyük közösségéből a közös lepratelepekre. A híres emberek otthon ápoltatták magukat, és vigyáztak, nem érintkeztek senkivel, nehogy érintve mások bőrét, betegek legyenek. Naamán határőrei átcsaptak izraeli területre, és ott foglyul ejtettek egy kislányt. Átvitték a határon, és Naamán házába került dolgozni. Megszerették a leányt és bizalmasan elmondta neki a hadvezér felesége, hogy milyen beteg a férje. Erre így válaszolt a kislány:Ha uram a prófétához fordulna Szamariában, biztosan megszabadulna leprájától”.(3) Az asszony elmondta ezt a férjének, ő a királyának. Az levelet írt az izraeli királynak, hogy gyógyítsa meg hadvezérét. A király megrémült: ő ezt nem tudja megtenni. Elizeus üzent a királynak: Izraelnek van prófétája! Küldd hozzám a beteget! Amikor odaért, elküldte a Jordán folyóhoz: fürödj meg benne hétszer! Megtette, meggyógyult teljesen. Isten ereje működik a hívőkben. Az izraeli leprások bálványimádók voltak. Azok nem tudtak gyógyítani. A mostani emberiség nagy része hitetlen. A hitetlen lelki beteg, igen súlyos beteg, lelki leprás. Hitüket visszakapni csak sok ima után lehet. A gyógyító és gyógyult egyformán örül majd. Segítsünk amíg Jézus türelme el nem fogy.

Jézus csodái 64. - Elvesztettem hatalmamat?

Elvesztettem hatalmamat?

 

Aranka történetében olvashatunk egy rabszolgáról, aki Pilátus feleségének, Klaudiának titkos üzenetét vitte Jézushoz. Ennek a rabszolgának levágták a nyelvét, hogy ne tudja kibeszélni a rábízott titkokat. Megmutatja ezt Jézusnak, kinyitva a száját.

– Szerencsétlen! – mondja Jézus, és megsimogatja, de nem gyógyítja meg. (Lásd Gy 4,131)

Amikor Jézus a szamariai Efraimben húzódik meg üldözői elől, felkeresi Őt ott Klaudia, e rabszolgája és egy felszabadított volt rabszolganője kíséretében. Azért megy Jézushoz, hogy megbizonyosodjék róla, valóban igaz-e a hír, hogy Jézus elvesztette hatalmát, és most ezért rejtőzik Szamariában.

– Mester – kezdi Klaudia – egyesek hozzám, azaz helyesebben, Ponciushoz jöttek... Nem nyújtom hosszúra mondanivalómat. De mivel csodállak téged, mint mondtam volna Szókratésznek is, ha láttam volna őt, amikor élt, vagy bármelyik más erényes embernek, akit igazságtalanul üldöznek: „én nem tudok sokat tenni, de megteszem, amit tudok”. És ugyanakkor írok oda, ahová tudok, hogy megvédjelek téged, és... hatalmassá is tegyelek. Oly sok méltatlan ül a trónusokon és más magas állásokban...

– Úrnő, én nem kértem tőled sem megtiszteltetést, sem védelmet. Az igaz Isten jutalmazzon meg téged gondolatodért. De add a megtiszteltetést és védelmedet annak, aki kívánja azt, mint valami hőn vágyott dolgot. Én nem vágyakozom ezekre.

– Ah! Íme! Ezt akartam! Te akkor valóban az Igaz vagy, akinek éreztelek! És a többiek: a te méltatlan rágalmazóid! Hozzánk jöttek, és...

– Nem szükséges, hogy elmondd, Úrnő. Tudom.

– Tudod azt is, hogy azt mondják, bűneid miatt elvesztetted minden hatalmadat, és ezért élsz itt, elutasítva?

– Ezt is tudom. És tudom, hogy ezt az utolsó dolgot könnyebb elhinni, mint az előzőt. Mert a te pogány értelmed képes arra, hogy különbséget tegyen az emberi erő és az emberi aljasság között, de még nem vagy képes felfogni azt, hogy mire képes a lélek. Kiábrándít... hogy vallásod istenei állandóan veszekednek egymással, és hatalmuk nagyon ingatag, alá van vetve a tilalmaknak és ellentmondásoknak. És azt hiszed, hogy az igazi Istennél is ez a helyzet. De nem így van. Az én hatalmam ugyanaz volt, amikor először láttad, hogy meggyógyítottam egy leprást, és ugyanaz ma is. És ugyanolyan lesz akkor is, amikor látszólag teljesen tönkretettek. Ez a te néma rabszolgád, nemde?

– Igen, Mester.

– Küldd előre!

Klaudia odakiált neki, és az ember előre jön, és letérdel Jézus és úrnője közé. A szegény vadember nem tudja, kit tiszteljen jobban. Attól fél, hogy ha jobban tiszteli Krisztust, mint úrnőjét, büntetésben részesül. Ennek ellenére, először könyörgő pillantást vetve Klaudiára, megismétli, amit Cezareában tett: nagy fekete kezeibe veszi Jézus lábát, és a földre vetve magát, fejére teszi azt.

– Úrnő, idefigyelj! Szerinted mi könnyebb, egyedül meghódítani egy országot, vagy újjáalkotni egy már nem létező testrészt?

– Egy országot, Mester. A szerencse kedvez a merészeknek. De senki, azaz egyedül csak te vagy képes visszahívni az életbe egy halottat, és visszaadni a szemeket egy vaknak.

– És miért?

– Mert... Mert Isten mindent meg tud tenni.

– Akkor, szerinted, Isten vagyok?

– Igen... vagy legalábbis, Isten veled van.

– Lehet Isten egy gonosztevővel? Az igaz Istenről beszélek, nem a ti bálványaitokról, amelyek lázas agyak szüleményei, amelyek álomképeket alkotnak, saját lelkük megnyugtatására, amikor érzik, hogy nem ismerik valaminek az okát.

– Nem... mondanám. Nem! Azt nem, mondanám! A mi papjaink elvesztik hatalmukat, amikor bűnbe esnek.

– Milyen hatalmukat?

– Hát... azt, hogy ki tudjanak olvasni valamit az égi jelekből, az áldozatokból, a madarak repüléséből és énekéből. Tudod... A madárjósok, a jövendőmondók...

– Tudom. Tudom. Nos? Nézd! És te emeld fel fejedet, és nyisd ki szádat, ember, akit a kegyetlen emberi hatalom megfosztott Isten ajándékától. És Isten akaratából, az igaz, egyetlen Istenéből, a tökéletes testek Teremtőjének akaratából, birtokold azt, amit az ember elvett tőled!

Jézus a néma férfi nyitott szájába teszi ujját. A felszabadított rabszolganő nem tudja visszatartani kíváncsiságát, és előbbre jön, hogy lássa. Klaudia mélyen meghajolva figyeli. Jézus elveszi ujját, és felkiált:

– Beszélj, és használd az igaz Isten dicséretére újjászületett testrészedet!

És hirtelenül felhangzik, mint egy trombitaszó egy eddig néma eszközből, a torokhangon, de biztosan jövő kiáltás:

– Jézus! – A néger a földre esik, örömében sírva, és nyalva, igazán nyalva Jézus lábát, mint egy hálás kutya tenné.

– Elvesztettem hatalmamat, Úrnő? Ez a válasz annak a számára, aki ezt állítja. És te kelj fel, és légy jó, arra gondolva, mennyire szerettelek. Szívembe fogadtalak attól a cezáriai naptól kezdve. És veled együtt minden hozzád hasonlót. Árunak tekintenek titeket, kevesebbre becsülnek a vadállatoknál, jóllehet emberek vagytok, és egyenlők a császárral, fogantatástoktól fogva, és talán jobbak nála, szívetekben... Visszamehetsz, Úrnő! Nincs más mondanivaló.

– De igen! Van más. Az, hogy én kételkedtem... Az, hogy én, fájdalommal, szinte elhittem azt, amit rólad mondtak. És nemcsak én. Bocsáss meg mindenkinek, Valériát kivéve, aki sose változtatta meg felfogását, sőt mindig előbbre halad benne. És van még valami. Fogadd el ajándékomat: ezt az embert. Nem lenne képes többé nekem szolgálni, miután tud beszélni. És fogadd el pénzemet.

– Nem. Sem ezt, sem azt.

– Akkor nem bocsátasz meg nekem!

– Megbocsátok azoknak is, akik népemhez tartoznak, és kétszeresen bűnösök abban, hogy nem ismernek el engem annak, aki vagyok. És ne bocsátanék meg nektek, akik nélkülöztök minden isteni ismeretet? Íme. Azt mondtam, hogy nem fogadom el sem a pénzt, sem az embert. Most elveszem a pénzt, és vele megveszem ezt az embert. Megveszem, hogy visszaadjam szabadságát. Azért, hogy elmenjen országába, és elmondja, hogy a földön van az, aki minden embert szeret, s leginkább szereti azokat, akiket boldogtalanoknak lát. Fogadd vissza erszényedet!

– Nem, Mester. Az a tiéd. És az ember, hasonlóképpen. Az enyém, de Neked ajándékozom. Te szabadítsd fel! Nem kell fizetned ezért!

– És akkor... Van neved? – kérdezi a férfitől.

– Gúnyból Kallisztusnak[1] hívtuk. De amikor elfogták...

– Nem fontos. Őrizd meg azt a nevet. És váltsad valóra, kialakítva lelkedben az igazi szépséget! Menj! Légy boldog, mert Isten megmentett téged.

Menni! A néger nem fárad bele a csókolásba, és annak hajtogatásába: „Jézus! Jézus!” és ismét fejére teszi Jézus lábát, azt mondva:

– Te vagy az én egyedüli Uram.

– Én. A te igazi Atyád, Urad. Megbíz téged azzal, hogy visszatérj hazádba. Használd fel erre ezt a pénzt. Isten veled, Úrnő! És sose hallgass a sötétség szavaira! Légy igazságos! És érts ahhoz, hogy megismerj engem! Isten veled, Kallisztus! Isten veled, Asszony!

És Jézus eltűnik a fák között.

Klaudia hívja a gyaloghintót, és elgondolkozva száll fel rá. De ha ő hallgat, a felszabadított rabszolganő és a felszabadított rabszolga, tíz helyett is beszél, és még a kísérő katonák is elfelejtik szokásos fegyelmezettségüket az újjászületett nyelv csodája előtt. Klaudia, félig felülve a gyaloghintóban, fejét kezére támasztva, nem hall semmit sem. Elmerül gondolataiban. Nem veszi észre, hogy a felszabadított rabszolganő a gyaloghintó hordozóival beszél, mint egy szarka, Kallisztus pedig a katonákkal, akik nem tartják meg sem a sorban való menetelést, sem a csendet. Túlságosan megindította őket az esemény!

(8-216)

Zsolozsma 78.

Szent Ágoston püspöknek Szent János evangéliumáról szóló fejtegetéseiből

Egy szamariai asszony odament vizet meríteni

Egy asszony odament (Jn 4, 7). Az Egyháznak előképe ő, nem a már megigazultnak, hanem annak, amely majd megigazult lesz. Ezt mutatja ugyanis a beszélgetés. Mit sem sejtve érkezett oda az asszony, ott találta Jézust, aki aztán beszélgetni kezdett vele. Lássuk tehát, mit beszélt vele, miért ment oda ez a szamariai asszony vizet meríteni. A szamaritánusok nem tartoztak a zsidó néphez, származásukat tekintve idegenek voltak. A valóság képéhez hozzátartozik még az is, hogy ez az asszony, aki az Egyházat jelképezi, az idegenek közül jött. Az Egyháznak ugyanis a zsidó néptől idegen pogányság köréből kellett jönnie. Tehát ennek az asszonynak a szavaiban mi magunkat halljuk meg; ismerjünk rá benne magunkra, és adjunk hálát az Istennek benne önmagunkért. Az asszony ugyanis előkép volt csupán, nem maga a valóságos Egyház. Hiszen az Egyház benne csak előre jelezte a jelkepét, és ilyen lett valóságban is. Hitt ugyanis abban, aki róla ezt az előképet tárta szemünk elé. Tehát odament vizet meríteni. Egyszerűen azért jött, hogy vizet merítsen, ahogyan ezt mind a férfiak, mind a nők egyaránt szokták. Jézus megszólította: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamariai asszony így válaszolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal (Jn 4, 7-9). Figyeljétek meg: a zsidók egyáltalán nem használták az idegenek edényeit. Minthogy pedig az asszony vitt magával vízmerítő edényt, azon csodálkozott, hogy egy zsidó férfi inni kért ebből tőle, mert ez nem volt szokásban náluk. Ő azonban, aki inni kért, már az asszonynak a hitére szomjazott. Végül halld meg: ki az, aki inni kér. Jézus ezt felelte neki: Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki ezt mondja neked: „Adj innom”, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked (Jn 4, 10). Innivalót kér, de innivalót is ígér. Mintha rászorulna arra, hogy kapjon, pedig annyira bővelkedik, hogy másokat is ki fog elégíteni. Jézus mondta neki: Ha ismernéd Isten ajándékát. Isten ajándéka a Szentlélek. Egyelőre még nem szól teljes nyíltsággal az asszonyhoz, lassanként férkőzik közel a szívéhez. Talán már tanítja is. Van-e kedvesebb, van-e jóságosabb ennél a buzdításnál? Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki ezt mondja neked: „Adj innom,” inkább te kértél tőle, s ő élő vizet adna neked. Ugyan melyik vízből akart adni, ha nem abból, amelyről ezt írták: Tenálad van az élet forrása? (Zsolt 36, 10). Hogyan is szomjaznának azok, akik házad gazdagságától megittasodnak? (Zsolt 35, 9). a Szentlélek gazdag bőségét ígérte meg tehát, de az asszony ezt még nem fogta fel. Minthogy még nem értette, mit is válaszolt? Az asszony kérte: Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom, meríteni (Jn 4, 15)
A szükség kényszerítette, hogy dolgozzék, a fáradtság miatt viszont húzódozott a munkától. Bárcsak hallotta volna már: Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én, megkönnyítlek titeket! (Mt 11, 28). Ezeket ugyanis épp azért mondta neki Jézus, hogy többé már el ne fáradjon; de ezt ő még nem értette meg. 

Nagyböjt 3. vasárnap

Nagyböjt 3. vasárnap

Kiv 17,3-7 Róm 5,1-2.5-8 Jn 4,5-15.19b-26.39a.40-42

Salamon király súlyos bálványozása miatt Istenbüntetésül elvette tőle Izrael tíz törzsét. Az Úr akkor hajtotta végre ezt a büntetést, amikor meghalt. Szégyen, hogy Izrael, az új királyság feje, Jeroboám eltiltotta alattvalóit Isten templomától. Ingyen kapott földjén épített két bálványtemplomot. Bálványozásra oda rendelte azt a tíz törzset, amelyet Isten adott neki. Ezek között József két fiának, Efraimnak és Manasszének az utódai voltak népesebbek. Amikor két és félszázad múlva az iszonyatos bálványozás miatt Isten a pogányok seregeivel leromboltatta Izrael országot, a lakosok élve maradt részét pedig szétszóratták birodalmuk katonáival. Ennek ellenére maradtak ott zsidók, akik összeházasodtak a pogányokkal. Ezeket nevezték szamaritánusoknak. Amikor a babiloni fogságba hurcolt júdeai zsidókat új uraik, a perzsa és méd királyok hazaengedték, szóba sem álltak a szamaritánusokkal. Végül a rómaiak lettek urai ennek az egykori dávidi királyságnak is. Két zsidó tartományt szerveztek: délen Júdeát, északon Galileát. A kettő között terült el Szamaria. Jézus úgy szervezte programjukat, hogy délben a szamariai város közelébe érjenek. Apostolai mind bementek a városba ennivalót vásárolni. A kúthoz vizet meríteni egyetlen szamaritánus asszony jött onnan. Zsidó férfi nem állhatott szóba szamaritánus nővel. Először le kellett bontani sok évszázad korlátait. Az Úr előtt a zsidó korlátok állnak, de főbb tennivaló tudatosítani mindenkiben, hogy Jézus minden ember megváltója. Vizet kér, és az asszony edényéből iszik. Mi ez? Jézus megmondja: Nyitány minden ember számára az ég felé. Aki hisz Jézusban, akármilyen közegből származik, üdvözülhet, ha megkeresztelkedik a Jézus által számunkra tervezett keresztséggel. Aki pedig nem hisz Jézusban, a Megváltóban, származhat akár honnan, a mennyországba nem lép be. Az asszony még a kútvíznél tart: nincs is vödröd! Jézus türelmesen magyaráz: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne”. (Jn 4,13-14) Az asszony gondolatai még földhöz ragadtak: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni”.(15)Jézusnak váltania kell, hogy az asszony ne nézze kútvíz felelősnek. Értse meg végre, hogy itt nem egyszerű ember cseveg, hanem az Istenember. Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide! Az asszony ezt felelte: Nincs is férjem! Mire Jézus: Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az nem a férjed. Ezt helyesen mondtad’.(16-18) Ekkor nyiladozni kezdett az asszony értelme: „Uram, látom, hogy próféta vagy. Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt” (19-20) Jézus látja, hogy az asszony már gondolkodik, ezért a tapasztalati és a következtető megismerésből magasabb ismeret felé irányítja az értelmét:„Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.”(21-24) Az asszony ekkor visszagondol arra, hogy az Isten körüli vitákat így szokták elnapolni: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent”(25) Jézus elérkezettnek látja kinyilatkoztatni:„Én vagyok az, aki veled beszélek”(26) Mit fűzhetünk hozzá? Jézusunk, add, hogy a modern kor gyermekei, katolikus férfiak és nők, főként papok, tudjunk így célt érni. Micsoda örömnapok lesznek.