Zsolozsma 59.

Szent Ágoston püspök Vallomásainak könyvéből

Jól ismersz te, Uram, engemet, akárki vagyok

Hadd ismerjelek meg, Ismerőm, hadd ismerjelek meg, amint ismert vagyok én is (1 Kor 13, 12). Áradj lelkembe, lelkem erőssége; alakítsd magadhoz, hogy folt és ránc nélkül legyen a tiéd, és a tiéd is maradjon. Ez a reménységem, ezért beszélek, és ebben a reménységben van örömöm, ha valóban örülök. Minden mást pedig, amit ez az élet nyújt nekünk, annál kevésbé szabad megsiratnunk, minél inkább siratják embertársaink, és annál bővebben kell könnyet hullatnunk érte, minél kevésbé sírnak miatta az emberek, íme, te az igazságot szereted (Zsolt 50, 8), aki pedig megcselekszi ezt, a világosságra megy (Jn 3, 21). Szándékozom, hogy vallomásaimban ezt cselekedjem előtted szívemben, írásomban pedig majd tömérdek tanú előtt.Van-e, Uram, előtted rejtőző valami bennem, még ha nem akarnám is megvallani neked? Hiszen szemed előtt az emberi lélek mélysége mezítelen. Téged rejtenélek el csupán magam elől, és nem magamat tőled. Most azonban, midőn sírásom tanú arra, hogy milyen nagyon nem tetszem magamnak, te fényeskedel előttem, te tetszel nekem, téged szeretlek, reád vágyakozom. Miért? Hogy magamon szégyenkezzek, és elhajítsam magamat, tégedet válasszalak, és ne keressem tetszésedet, de a magamét sem, hacsak nem benned. Jól ismersz te, Uram, engemet, akárki vagyok. Említettem, hogy mit szándékozom elérni e vallomásommal. Nem testem szaván és hangján nyilatkozom, hanem lelkem igéivel és gondolkozásom kiáltásaival. Ismeri őket füled. Ha rossz vagyok, a neked szóló vallomásom nem egyéb, mint hogy nem tetszem magamnak. Ha pedig jó vagyok, nem egyéb a vallomásom neked, mint hogy ezt ne a magam érdeméül rójam, mert te, Uram, megáldod az igaz embert (Zsolt 5, 13), de előbb a bűnöst megigazulttá teszed (Róm 4, 5). Vallomásom tehát neked szól, Istenem, akár csendesen, akár nem csendesen. Csöndben marad talán a hangom, de kiáltanak szívem érzelmei. Te ítélsz meg, Uram, engem. Bár senki sem tudja az ember belső dolgait, csak a benne lakó emberi lélek (1 Kor 2, 11), mégis van valami az emberben, amit nem ismer az ember lelke sem, pedig ez benne lakozik. Te azonban, Uram, te alkottad őt, tehát minden porcikáját ismered. Én, habár megvetem és másnak nem ítélem, csupán pornak és hamunak színed előtt magamat, mégis tudok rólad valamit, amit nem tudok magamról. Lám, most tükör által homályban látunk, s még nem színről színre (vö. 1 Kor 13, 12), és azért míg messze zarándokolok tőled, inkább vagyok magamnak jelenvaló, mint neked, de tudom mégis rólad, hogy semmi módon nem érhet erőszak téged. Nem tudom azonban, hogy milyen kísértés ellen van küzdelemre erőm, és milyen ellen nincsen. Ámde reménykedem, mivel hűséges vagy, és nem engeded, hogy erőnkön felül szenvedjünk kísértést, hanem a kísértéssel együtt a kimenekülést is megadod, hogy kibírjuk. Meg kell tehát vallanom, hogy mit tudok magamról, és azt is, amit nem tudok. Hiszen amit magamról tudok, csupán úgy tudom, hogy fényességeddel rám sugarazol, és amit nem tudok, csak addig nem tudom, míg sötétségem színed előtt nem változik déli verőfényre.

2014.03.04. kedd

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.04. kedd

Szent Péter apostol amit a következő sorokban leír, talán sohasem volt annyira aktuális átgondolnunk, mint napjainkba. Az Ószövetség hívei ugyanis azt akarják bebizonyítani, hogy az ma is érvényben van, az üdvösség birtokosa, és az üdvrendben nincs semmi változás. Közlésükhöz állítólag katolikus papok is csatlakoztak. Olvassuk hát figyelmesen, mit ír az első pápa, akinek maga Jézus az örök főpap adta át az üdvösség új Egyházának irányítását (Jn 21,15-17), és már jóval előbb, nyilvános működésének közepén Péternek ígérte azt is, hogy annak az új Egyháznak, amelyet majd Ő alapít, Péter lesz a sziklaalapja: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked (hogy TE VAGY KRISZTUS, AZ ÉLŐ ISTEN FIA,((Mt 16,16)), hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is föl lesz oldva.”(Mt 16,17-19) Péter apostol ezzel a nagyon aktuális problémával kezdi a fejtegetését: „Isten hatalma megőrzött titeket a hitben az örök üdvösségre, amely készen áll, hogy az utolsó időben majd megnyilvánuljon. Abban örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket, hogy a próbát kiállva ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét”(1Pét1,5-7a. 8b-9) Isten a bálványimádók közül kiemelte és megigazulttá tette Ábrahámot. Elhagyta bálványimádó rokonait, szülőföldjét, és elment szűkebb családjával Kánaánba, amelyet az Úr neki ígért, de majd csak évszázadok múlva adja ténylegesen a tőle származó népnek: „Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra”. (Ter 15,6) Ezzel megerősítést nyert az Ábrahámnak adott kezdeti áldás: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”.(12,3b) Ezt akkor Isten nem részletezte. Mózes amikor a hegyről lejövet látta az aranyborjút imádó Áront és vele együtt levő tömeget,iszonyú haraggal nézte. (Kiv 32) Ugyanígy járt Mózes, amikor népéből huszonnégyezer fiatal férfi paráználkodott moabita lánnyal,sőt egy ilyen pár belépett a szent sátorba. Ezt a párt Áron pap fia, Pinchász döfte le, mire szűnt Isten haragja. A többit is ki kellett végezni.(Szám 25,1-18) A megváltás mikéntjét a próféták is keresték. Ábrahám áldása így végződik: „Benned nyer áldást a föld minden népe” (Ter 12,3) Valóban a zsidó nép Szeplőtelen Szűz leánya, Mária foganta az Emberfiát, Isten küldöttét, aki Isteni Személye alá vette fel a Szentlélek által teremtett embertestet. Így teljesülhetett a megváltás: emberségében tudott szenvedni és meghalni az egész emberiségért, ezzel el tudta törölni minden ember minden bűnét és az értük járó büntetést, mert ezt a szenvedést és halált a második Isteni Személy vállalta és vitte végbe. Az Atyja szeretetéért és fogadott embertestvérei üdvösségéért a szenvedést és a kereszthalált így tette Atyja kezébe: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét”. (Lk23,46) Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről jövendöltek. Töprengtek rajta, vajon milyen időpontra vagy milyen korra mutat Krisztusnak bennük működő Lelke, előre megmondva a Krisztusra váró szenvedéseket és az azutáni dicsőséget. Kinyilatkoztatást kaptak, hogy ne maguknak, hanem nektek legyenek szolgálatotokra azzal, amit az evangélium hirdetői most közöltek veletek az égből küldött Szentlélek erejéből. Ezekbe (az igazságokba) maguk az angyalok is csak vágynak bepillantani”.(1Pét 1,10-12) Az egyetlen Megváltó, aki minden embert tud és akar is ténylegesen az égbe juttatni, a Názáreti Jézus. „Aki hisz benne és megkeresztelkedik, AZ ÜDVÖZÜL!” (Mk 16,16).

Jézus csodái 44. - Aki hisz, elnyeri a csodát

Aki hisz, elnyeri a csodát

 

Gamalában Jézus megáll az erődítményen dolgozó kényszermunkások mellett, és igyekszik irgalmasságra indítani egy kegyetlen felügyelőt, aki ütlegeli a munkásokat:

– Nem szabad ezt tenned! Ő veled egyenrangú ember.

– Ki vagy te, hogy beleavatkozol, és megvédesz egy rabszolgát?

– Én vagyok az Irgalmasság. Emberi nevem semmit sem mondana neked. De sajátosságom emlékeztet téged arra, hogy irgalmas légy. Azt mondtad: „Aki felhasználja az ellenséget arra, hogy az ellenség ellen építkezzék, az az ellenséget szolgálja.” Szomorú igazságot mondtál. De én egy fényeset mondok neked: „Aki nem irgalmas, az nem fog irgalomra találni.”

– Szónok vagy?

– Mondtam neked, az Irgalmasság vagyok.

Egyesek a gamalabeliek közül, vagy az oda tartók közül, azt mondják:

– Ő a galileai Rabbi. Az, aki parancsol a betegségeknek, szeleknek, víznek, ördögöknek, kenyérré változtatja a köveket, és akinek semmi sem áll ellen. Fussunk, mondjuk meg a városban! Hogy idejöjjenek a betegek! Hogy beszéljen hozzájuk! Mi is Izraelből valók vagyunk! – és egy részük elfut, a többiek pedig körülveszik a Mestert.

Az előző felügyelő megkérdezi:

– Igaz, amit ezek felőled mondanak?

– Igaz.

– Művelj egy csodát, és hinni fogok!

– Nem kérnek csodákat azért, hogy higgyenek. Hitet kérnek azért, hogy higgyenek, és így elnyerik a csodát. Hit és irgalmasság a felebarát iránt.

– Én pogány vagyok...

– Ez nem elégséges ok. Izraelben élsz, amely fizet téged...

– Mert dolgozom.

– Nem. Mert dolgoztatsz másokat.

– Értek hozzá, hogy dolgoztassak.

– Igen, könyörtelenül. De sose gondoltál arra, hogy ha ahelyett, hogy római vagy, Izraelből való lennél, ezek egyikének helyét foglalnád el?

– Eh!... Biztos... De nem vagyok az, mert megóvtak attól az istenek.

– A te semmitérő bálványaid nem tudnának megvédeni téged, ha az igaz Isten le akarna sújtani rád. Még nem haltál meg. Légy azért irgalmas, hogy te is irgalomban részesülj!

A férfi vállat von, és visszamegy a munkásokhoz, ismét rácsapva egyikükre, aki egy pillanatig megállt. Jézus ránéz a szerencsétlen munkásra, és a kegyetlen felügyelőre, mindkettő iránti részvéttel.

Gamalából odasietnek a város lakosai és előkelői, és az ő engedélyükkel Jézus félbeszakítja a munkát, és beszél a munkások iránt kötelező részvétről. Miután a lakosok megígérik neki, hogy a jövőben irgalmasok lesznek, bemegy a városba. Annak nagy terén már összegyűjtötték a város betegeit. Jézus elhalad köztük, meggyógyítva őket...

(6-1110)

Zsolozsma 58.

Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írt „Erkölcsi magyarázatok” című müvéből

Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?

Amikor Pál észrevette magában lelki bölcsessége gazdagságát, és ugyanakkor azt is látnia kellett, hogy ő maga is csak halandó ember, így szólt: Ez a kincsünk cserépedényben van (2 Kor 4, 7). íme, Szent Jób is érezte külső törékeny cserépedényének sajgó sebeit, de a belső kincse sértetlenül megmaradt. Bőre ugyanis felszakadozott sebei következtében, de ugyanakkor a belül kibontakozó sértetlen bölcsességének a kincse szent tudománya szavaival így nyilatkozott meg: Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is? (Jób 2,10). Jónak az Isten ideigvaló vagy örök ajándékait nevezi, rossznak pedig a földi élet csapásait. Ezekről mondja az Úr a Próféta ajkával: Én vagyok az Úr, és senki más! Én alkotom a világosságot, és én teremtem a sötétséget. Én szerzek békességet, s én idézem elő a szenvedést is (Iz 45, 5a.7). Teremtője a napvilágnak, alkotója az éjsötétnek: mert a csapások a külső ember számára a szenvedés sötétségét teremtik meg, a belső ember számára azonban okulást jelentenek, és ez a lélek világosságát gyújtja fel benne. Én szerzek békességet, s én idézem elő a szenvedést is; ha ugyanis az ember a jónak teremtett földi dolgok után helytelenül vágyakozik, akkor ezáltal azok rosszak lesznek számunkra, és büntető csapásokká válnak, és csak ezután békél meg velünk az Isten. A bűn által ugyanis Isten ellenségei leszünk, méltányos tehát, hogy Isten békességébe csak az ő büntető csapásait elszenvedve jussunk vissza; hogy mialatt minden egyes jónak teremtett dolog szenvedéseink forrásává válik, azalatt e büntetéssel megjavított lelkünk alázatosan megújuljon a teremtő Isten békéjében. Nagyon érdemes Jób szavaiban megfigyelni, hogy – szembeszállva felesége meggyőződésével – milyen mélyre hatoló megfontolásra képes. Erről tanúskodik idézett szava: Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is? Bizony, a szenvedésben nagy vigasztalásunkra válhat, ha bajaink közepette visszaemlékezünk Teremtőnk jótéteményeire. A jelen fájdalom nem töri le a vigaszt, ha azonnal eszünkbe jut a kapott jótétemény felemelő emléke. Ezért is sürgeti a Szentírás: A jó napon ne feledkezzél meg a rosszakról, és a rossz napon ne feledkezzél meg a jókról (Sir 11, 25). Így van ez: ha valaki Istentől jótéteményt kap, de annak birtokában nem telik el szent félelemmel is a büntetés lehetősége miatt, akkor örömében elbizakodottá lesz. Akit pedig csapások sújtanak, és közben nem talál vigaszt azokban a javakban, amelyeket egykor kapott, akkor azt az embert a teljes kétségbeesés fosztja meg lelke nyugalmától. A kettőt egybe kell tehát kapcsolni, hogy az egyik mindig ellensúlyozza a másikat: a balsors szenvedését mérsékelje a jótétemények emlékezete, és a jólét örömét fékezze a várható balsors félelme. A szent férfi tehát – míg testét a sebek elborítják – a csapások gyötrelmei között is az Isten adományainak jóleső emlékét idézi fel, hogy lesújtott lelkét megvigasztalja, mondván: Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is? 

2014.03.03. hétfő

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.03. hétfő

Egyenlő méltóság, közös feladat

Egyházunk vezetői és hívei az elszakadt keresztények egységéért imádkoznak. Erre azért volt és marad a szükség, mert az emberi természet önzése miatt versengések, bántások fordulnak elő még Isten gyermekei között is. Az ősök bűnei miatt szenved idült betegségben Krisztus közössége. Jó lenne ezt a bajt orvosolni, de ugyanígy a bajok gyökerét, a féltékenységet, az önzést a tökéletes szeretet gyakorlásával örökre kiiktatni. Egyik nagyreményűjelöltünk azért vetette le a ferences habitust és ment egyházmegyés kispapnak, mert a rendben igen nehéz kivárni az előrelépést. Ha valaki elöljáró lesz, három év múltán megint egyszerű páterként folytatja életét. Mindenkinek ajánlom, hogy értse meg: az emberi küldetéseket Isten öröktől fogva kijelölte, és nem attól függ az ember boldogsága, hogy milyen küldetést kapott, hanem kizárólag attól, hogy az Istentől kapott beosztását mennyire tudja elfogadni, és azok javára fordítani minden tettét, akikhez küldetett. Dávidot, a legényt felöltöztették a hatalmas termetű Saul király páncéljába. Orron esett benne. Amit akkor tennie kellett, az óriás filiszteust, Góliátot párviadalban legyőzni, egy szál parittyával és egyetlen kaviccsal vitte végbe. Vianney Szent János szerény értelmi képességei mellé kapta a papi hivatást. Alázattal elfogadta és adta önmagát, de azt egészen. Túltett alázatával igen sok tehetséges papon a kegyelemosztásban, mert azon a helyen állt és dolgozott, amit Isten részére szánt. Az örök jutalom pedig kizárólag attól függ, ki mennyire önzetlenül adja oda mindenét mások boldogítására.

Jézus csodái 43. - Hatalmam egyetemes

Hatalmam egyetemes

 

Jézus Hippóban a helybeli szegények gondozására buzdítja a gazdagokat. (Lásd a Jézus, a szegények barátja című füzetben.) Utána a gazdagok meghívják őt házaikba, de Jézus inkább a szegényekkel akar maradni, hogy megvigasztalja őket.

Legalább száz szegény van ott. Ezeknek szinte kétharmada nem tudja használni valamelyik végtagját, vagy vak, vagy láthatóan beteg. A másik harmad gyermekekből áll, akik koldulnak özvegy anyjuk vagy nagyanyjuk számára... Csodálatos dolog látni, hogy a nyomorék karok, eltorzult csípők, meggörnyedt hátgerincek, megvakult szemek, a magukat kimerülten vonszolók, a betegségek minden fájdalmas megnyilvánulása, a szerencsétlenségek és munka vagy végkimerülés következménye megszűnik, az egészség helyreáll, és ezek a szerencsétlenek visszatérnek az életbe, és képesek gondoskodni magukról. Felkiáltásaik betöltik a hatalmas teret.

Egy római nagy nehezen utat tör az ujjongó tömegben, és eléri Jézust, miközben ő azon fáradozik, hogy eljusson az Őt áldó gyógyultakhoz, akik nem tudnak áttörni a tömegen.

– Üdvözlégy, Izrael Rabbija! Amit tettél, az csak a te népedért van?

– Nem, ember. Sem amit tettem, sem, amit mondottam. Az én hatalmam egyetemes, mert annak számára nincsenek néposztályok, sem vallások, sem nemzetek, hogy korlátozzák. Az Ég Országa azért az emberiségért van, amely tud hinni az igaz Istenben. És én azokért vagyok, akik tudnak hinni az igaz Isten hatalmában.

– Én pogány vagyok. De hiszem, hogy te egy isten vagy. Van egy kedves rabszolgám. Egy öreg rabszolga, aki gyermekkorom óta követ engem. Most lassan megöli őt a bénaság, és sokat szenved. De egy rabszolga, és talán te...

– Igazán mondom neked, hogy csak egy igazi rabszolgaságot ismerek, s csak attól undorodom: a bűnét, és a bűnben való megátalkodottságét. Mert aki bűnt követ el, de megbánja, az irgalmammal találkozik. A te rabszolgád meg fog gyógyulni. Menj, és gyógyulj meg tévedésedből, belépve az igaz hitbe!

– Nem jössz el házamba?

– Nem, ember.

– Valóban... túl sokat kértem. Egy isten nem megy el a halandók házába. Ilyesmit csak mesékben olvashatunk... De senki se fogadta be vendégként Jupitert vagy Apollót.

– Azért, mert ők nem léteznek. De Isten, az igaz Isten belép az emberek házaiba, azokéba, akik hisznek benne, és elviszi oda a gyógyulást és a békét.

– Ki az igaz Isten?

– Az, aki van.

– Nem te? Ne hazudj! Istennek érezlek...

– Nem hazudok. Jól mondod. Az vagyok. Én Isten Fia vagyok, aki azért jöttem, hogy a te lelkedet is megmentsem, amint megmentettem kedves szolgádat. Nem ő jön, hangosan kiáltozva?

A római megfordul, lát egy öreget, akit mások követnek, aki egy lepedőbe burkolva fut, kiáltozva:

– Máriusz! Máriusz! Uram!

– Jupiterre! Az én rabszolgám! Hogyan!... Én... azt mondtam: Jupiterre... Nem: Azt mondom: Izrael Rabbijára! Én... én... – az ember nem tudja többé, mit mondjon...

A nép önként utat nyit az öreg rabszolga számára.

– Meggyógyultam, uram! Tüzet éreztem tagjaimban, és egy parancsot hallottam: „Kelj fel!” A te hangodnak tűnt. Felkeltem... felálltam lábaimra.. Megpróbáltam járni... sikerült... Megérintettem a sebeket... többé már nem voltak rajtam sebek... Felkiáltottam. Néreusz és Kvintusz odafutottak. Megmondták nekem, hol vagy. Nem vártam meg, hogy odahozzák ruháimat. Most még szolgálni tudlak téged... – az öreg letérdel, és sírva csókolgatja a római ruháját.

– Ne engem. Őt, ezt a Rabbit, aki meggyógyított téged. Hinni kell, Akvila! Ő az igaz Isten. Meggyógyította ezeket egy szavával, és téged... nem tudom, mivel... Hinni kell... Uram... én pogány vagyok, de... íme... Nem. Ez túl kevés. Mondd meg nekem, hová mégy, és megtisztellek. – Fel akart ajánlani egy erszényt, de visszateszi.

– Az alá az árnyas árkád alá megyek, velük.

– Küldeni fogok számukra neked. Üdvözlégy, Rabbi! El fogom mondani ezt azoknak, akik nem hisznek...

– Isten veled! Várlak téged Isten útjain.

A római elmegy, rabszolgáival. Jézus elmegy szegényeivel és apostolaival és nőtanítványaival.

Az árkád, ami inkább egy fedett utca, árnyas és hűs, és oly nagy az emberek öröme, hogy szépnek tűnik számukra ez az önmagában közönséges hely. Időnként jön egy polgár, és alamizsnát ad nekik. Visszatér a római rabszolgája, egy súlyos erszénnyel. Jézus a Világosság szavait és a pénz vigaszát adja nekik, és, amikor visszatérnek az apostolok különféle ennivalókkal, megtöri a kenyeret, és megáldja az ételeket, és a szegényeknek, az Ő szegényeinek adja...

(6-1094)

Zsolozsma 57.

Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írt „Erkölcsi magyarázatok" című művéből

A derék és feddhetetlen, Istent félő ember

Bizony vannak, akik abban az értelemben egyszerűek, hogy nem is tudják, mi az erkölcsi jó. Emiatt azonban már le is térnek az igazi egyszerűség ártatlan útjáról, és nem is tudnak felemelkedni az erkölcsi jó magaslatára. Mivel pedig nincs bennük óvatosság, ezért azután nem is képesek az ilyen értelmű egyszerűségük miatt megmaradni az ártatlanságban sem. Emiatt figyelmezteti Pál a tanítványait: Szeretném, hogy a jóban járatosak legyetek, a rosszban ellenben járatlanok (Róm 16, 19). Ezért mondja más helyen is: Értelem dolgában ne legyetek gyerekek, csak a gonoszság terén maradjatok, kiskorúak (1 Kor 14, 20) És maga az Örök Igazság is ezért parancsolja a tanítványoknak: Legyetek okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok (Mt 10, 16). Ebben a figyelmeztetésben következetesen kapcsolta össze a kettőt: hogy a galamb egyszerűségét vezesse bennünk okosan a kígyó ravaszsága, viszont a kígyó ravaszságát mérsékelje bennünk a galamb egyszerűsége.A Szentlélek is ezért mutatta meg magát az embereknek nemcsak galamb képében, de tűznyelvek alakjában is. A galamb az egyszerűséget jelzi, a tűz pedig a buzgóságot. Galamb és tűz érzékelteti tehát a Szentlelket, ezért mindazoknak, akikre leszáll, úgy kell élniük szelíd egyszerűségben, hogy azért a bűnösök vétkeivel szemben szent buzgóság is hevítse őket. Feddhetetlen, derék ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat (Jób 1, 1). Aki az örök haza felé törekszik, kétségkívül egyszerűen és feddhetetlenül él: tudniillik a magatartása derék, a hite pedig feddhetetlen. A földi ügyek intézésében derék, a mennyei valóságok benső átélésére pedig nyitott. Mert bizony vannak, akiknek a jótetteiből hiányzik az egyszerűség, hiszen azokkal nem lelki jutalmukat keresik, hanem csak az evilági előnyöket hajhásszák. Ezért valóban jól jegyzi meg egy bölcs: Jaj a bűnösnek, aki kettős úton jár (Sir 2, 12). A bűnös ugyanis két úton jár a földön, mert noha Istené az, amit végbevisz, mégis evilági az, amit gondolatban el akar érni. Viszont Jóbról nagyon találóan van megírva: Félte az Istent, és kerülte a rosszat. A választottak szent Egyháza ugyanis derék magatartásának és feddhetetlenségének útját félelemben kezdi járni, de szeretetben fejezi be. Gyökeresen akkor szakad el az ember a rossztól, amikor az Isten iránti szeretetből többé már nem akar vétkezni. Amikor azonban csak félelemből cselekszik valaki jót, akkor még nem határolta el magát teljesen a rossztól, hiszen éppen az a bűne, hogy szívesen vétkeznék, ha azt büntetés nélkül megtehetné. Jól tanít tehát a Szentírás, amikor Jóbról azt állítja, hogy félte Istent, de egyúttal hangsúlyozta, hogy kerülte a rosszat is; minthogy pedig a szeretet nyomon követi a félelmet, amikor valaki a bűnt lélekben teljesen elhagyja, akkor azt éppen a belső elhatározásával tiporja szét.