Mária jelenések IV.

Lourdes vize fogalom lett

Már régóta csőrendszerbe fogták be a kis forrást, kivezetve a barlangból és a Barlangos hegy alján elvezetve a Gave folyóval egy irányba folyik. Csapokon keresztül lehet vizet engedni ivásra is, elvitelre is és a felesleget fürdőházakba vezették be. Minden reggel feltöltik a kádakat és a betegeket oda viszik. Ezekben a kabinokban minden nap rengeteg csoda történik. A vizet egész nap nem cserélik, nincs kádmosás, ennek ellenére még soha senki nem kapta el a legkülönbözőbb fertőzések közül egyet sem a magáé mellé. Kilométer hosszú udvar vezet a kapuig. Hatalmas kovácsoltvasból készült, kör alakú kerítések állnak egymás után. Mindegyik tele van vázával a Szűzanyának szánt virágcsokrok elhelyezésére. A viszonylag keskeny udvart egy földalatti, negyvenezer zarándokot befogadó földalatti bazilika határolja, a másik oldalon pedig folyik a Gave folyó.A barlanggal szemben a folyó partján nagy kórház épül. Naponta több betegekkel telt vonat érkezik. A helybeli szakorvosok, köztük hitetlenek is, megvizsgálják a betegeket. Próbálják őket gyógyszerezni, de a többség utolsó stádiumban van. Ezeket az ápoltakat kis tolókocsikban szállítják fiatalok ki a térre. Ott számuktól függően kört alakítanak ki velük¸ és nagy asszisztenciával jön vagy a főpap vagy áldozó pap. Körbejárja a betegeket, Eukarisztiával áldást ad rájuk miközben hangosan zeng a rövid kérő ima: „Uram, add, hogy lássanak, Uram, add, hogy járjanak!” Ha valaki úgy érzi, hogy meggyógyult, azonnal visszaviszik a kórházba, előveszik a hozott és ott készült leleteket. Ha valóban gyógyult, napokig vizsgálják,aztán kiadják a hivatalos iratot: „A beteg gyógyulása természetes eszközökkel nem magyarázható”. Azután is éveken át vissza kell menniük a gyógyultaknak ellenőrző vizsgálatra. Az orvosi iratokba mindenki belenézhet, aki bemutatja oklevelét. A csapokból folyó vizet haza is lehet hozni. Nem romlik meg, nem kell hűteni.A Hölgy azt kérte Bernadette-től, hogy a kis barlang fölött egy kápolnát építsenek. Ehhez föl kellett keresnie a plébánost, aki szigorú ember hírében állt, félt is a kislány a találkozástól, hiszen mindenhol sok kellemetlenség érte, de az üzenet fontos volt. A plébános ráripakodott: Te vagy az a lány, aki megzavarod a város nyugalmát? A Hölgy, aki többször megjelent nekem, azt kéri, hogy a barlang fölé egy kis kápolnát építsenek, ahol majd a zarándokok imádkozhatnak. A plébános felcsattant: Ki az a Hölgy? Mondd meg neki, hogy a Lourdes-i plébánosnak nem szoktak idegen hölgyek üzengetni. A kápolna pedig drága! Bernadette-nek mennie kellett. Ő is nagyon szerette volna tudni a gyönyörű Hölgy nevét, mert mindenki kérdezgette. Amikor újra találkoztak, a Hölgy felemelte tekintetét az égre és ezt válaszolta: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”. A szavakat a kislány nem értette, de sietett a plébániára, hogy el ne feledje. A plébános abbahagyta a rózsametszést. A név hallatára meglepődött. Négy éve volt a dogma kihirdetve. Ez a szegény kislány biztosan nem találta ki. Egyébként így e szavak egy fogalmat jelentenek: Én vagyok a Szeplőtlenül Fogantatott, így értelmes. Végül látva, hogy a Hölgy a forrással csodákat művelt, és az orvosok elismerik, elfogadta a kérést és ekkor már lelkes híve volt az ismeretlen csodatevőnek. A kis kápolna helyett a barlangtól kissé beljebb a hegyoldalra három emeletes templomot terveztetett, mert a csodatevő Hölgy bizonyosan ide vonz rengeteg beteget. A legalsó szinten minden rózsafüzér titoknak terveztetett egy-egy oltárt. Ezen a magasságon hatalmas terasz ad helyet sok zarándoknak. A harmadik emeleten pedig örök csend lesz, elmélyült szentségimádás. A bűnösök megtérése kegyelem műve.

359. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.10.04. Péntek

A közös élet valamilyen formája

A magam korosztálya és a nálam kicsit fiatalabbaké, akik nem régen kerültek nyugdíjba, bizony elég nehezen találnak önmagukra a szokott papi munkák hirtelen megszűnésével. Az életben is nehéz átállni a sétáló időszakra, majd a tényleges nyugdíjra. Bármennyire is érezzük, hogy erőink fogynak, lendületünk megtörik, könnyebben elfáradunk, a betegségek társunkká szegődnek, a testi fáradság csökken vagy megszűnik, problémákat okoz a félreállítottságként megélt időskori jelen. Nagyon nehezen illeszkedtem bele ebbe a helyzetbe én is, úgy éreztem, hogy a plébánosi munkakör nagyon hiányzik, bár szerzetesi közösségben éltem provinciálisként, felelős munkakörben népes fővárosi közösségben. A szolgálat hozzánk nőtt. Nekem a Gondviselés olyan segédkezet nyújtott, amely visszaadta a szolgálatot, igaz, más formában, de fontosságot nyújtva.Ez pedig a modern kor lehetőségeiből adódó új kegyelem. Honlapnak hívják.Más, mint a régi, mert emberekkel közvetlenül nem találkozom, de a tudat, hogy a jó hírt, az Evangéliumot az egész világon élő testvéreimmel megoszthatom,örömet jelent. Kemény elfoglaltság, felelősséggel teljes feladat.Ezzel párhuzamosan naponta misézhetek, prédikálhatok és hetente több napon elosztva hat-nyolc órát gyóntathatok. Papokkal, szerzetesekkel és hívekkel körülvéve mondhatom hálásan: Köszönöm, Uram!

Mária jelenések III.

A Hölgy február 25-én arra kérte Bernadette-et, hogy a Massabielle-barlangban a bejáraton belül lévő forrásból igyék és mosakodjon meg benne.

A kislány készségesen bement a barlangba, de sehol nem talált forrást. Megindult kifelé, hogy a barlang közelében folyó pataknál teljesítse a kérést. A Hölgy azonban rázta a fejét: Forrást mondtam! Hosszabb keresgélés után talált egy kicsi gödröcskét és látott benne némi vizet. A kezével kezdte kimerni a sarat, és végül sáros vizet is látott felbukkanni. Megmosta az arcát és a tenyeréből próbált kortyintani is. A zavaros vizet azonban nem bírta lenyelni. Mindezt kiábrándultan nézte az a néhány jámbor felnőtt, akik kíváncsiak voltak a fejleményekre. A következő percekben elballagtak és eltűnt a Hölgy is. Azt már nem láthatták, hogy a kis gödröcskéből vidáman feltör a tiszta és jéghideg víz. Megtalálta a kijáratot, és a folyóvizet is. A következő napokban aztán a találkozáskor mindig az első felszólítás volt: Igyék a forrásból és mosakodjék benne. Ott állt egy fél szemére vak kőfejtő munkás is rendszeresen a kijáratnál. Figyelt. Aztán amikor egyedül maradt, odament a forráshoz. Mi a Hölgy utasítása? Igyék és mosakodjék! Elővette a zsebkendőjét. Megnedvesítette és törölgetni kezdte a vak szemét, aztán a másikat eltakarva látáspróbát tartott. A néhányadik mosogatás után úgy tűnt neki, hogy a vak szemével homályosan látni kezd. Lelkesen mosogatta tovább a szemét, és kiválóan látott. Azonnal elrohant az orvosához. Berontott a kezelő szobába, ahol az orvos beteggel foglalkozott, és tiltakozott a zavarás miatt. A frissen gyógyult azonban csak kiabált: Doktor úr, látok. Persze hogy lát azzal a szemével, amit állandóan kezelek. Nem, a másikkal. Az orvos felállt, odament az íróasztalhoz, elővett egy papírdarabot írni kezdte, majd alá is írta a szakvéleményét.„Louis Bouriette egyik szemére megvakult. Gyógyíthatatlan. Soha nem fog vele látni”Louis erősködése után megvizsgálta a vaknak nyilvánított szemet. Az a szem, amelyet a baleset után ő kezelt tökéletesen egészséges. Írása az első dokumentum, amely gyógyíthatatlan betegséget igazol, és utólag gyógyultnak kellett nyilvánítani. A forrásvizet sokan vizsgálták azután: Kiváló ivóvíz, semmi gyógyhatást nem mutat. A nyomortanya mellett, ami már börtönnek sem volt használható, de szükséglakásnak a város kiutalta, más szegények is laktak, így a Bouhouhorts nevű család is. A fiatalasszony beteg fiút szült néhány évvel korábban. Sok orvos próbálta meggyógyítani eredmény nélkül. Járni nem tudott. Amikor rosszullét miatt segíteni kellett, csak Bernadette édesanyja jó szándékú masszírozása volt az egyetlen gyógyszer, ami átsegítette a rohamon. Ezekben a forrásfakasztást követő napokban újra jelentkezett a baj. Az édesanya rohant Louise mamához: Nem volt otthon. Madame Bouhouhorts tehetetlenül állt a beteg mellett, aki haldokolni látszott. Ekkor eszébe jutott Bernadette forrása. Villámgyorsan kendőbe csavarta kisfiát és rohant a Massabielle-barlanghoz. Őrültnek nézték a járókelők. A forráshoz érkezve kiragadta a halottnak tűnő kisfiút a ruhák közül, és a rémült nézők szemeláttára belenyomta a jéghideg hegyi vízbe ezzel a felkiáltással: „Szűzanyám, vagy gyógyítsd meg, vagy vedd magadhoz! A dermedten állók csak kis sikoltást hallhattak, a gyermek szabályosan kezdett lélegzeni, az édesanya gyorsan megtörölte, bebugyolálta, és villámgyorsan elrohant hazafelé. Többen futottak utána, de mire otthon utolérték, ujját ajkára téve kért csendet: „Alszik a kisfiam. Még soha ilyen egészségesen nem aludt!”- mondta. Néhány óra múlva a szoba felől zörgést hallott. A konyhából kilépve az látta, hogy az imént még haldokló kisfiú, aki pár éves kora ellenére még nem lépett egyet sem, mint a járni tanuló kicsinyek, úgy sem: most egyedül szépen sétál kifelé és enni kér, mert nagyon éhes. Az összes orvos, aki életképtelennek tartotta, csodálkozik, tanúskodik, hogy a tudomány természetes gyógyulást nem ismer ebben az esetben sem.

358. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.10.03. Csütörtök

A jövő kihívása

Pillanatra sem szabad elfelednünk nekünk, most élő, most működő, emberekre, sorsokra hatást gyakorló papoknak, hogy rajtunk keresztül tudják megtapasztalni nemcsak a hívek, és a papi hivatást most kóstolgató jövendő papok is, milyen is a pap, milyen a sorsa, mire számíthatnak a jövőben ők, ha vállalják a papságot. Olyan faluban születtem, amelyikben hétszáz év óta kizárólag ferences szerzetesek lelkipásztorkodtak. Egyházmegyés papot sok gombos, fekete reverendában csak búcsúk alkalmával láttam, meg esperesi látogatás alkalmával az iskolában. Elsős gimnazista koromban ismerkedtem össze hittanáromban világi pappal. Az én ébredező hivatásomnak első példaképe egy sekrestyés testvér volt. Benne láttam meg a rejtőző Úr Jézus nagy hitű tisztelőjét, a szolgálatával kifejezett imádását. Attól kezdve éreztem, amit teológus koromban értettem meg: a pap elsősorban áldozat bemutató.

Mária jelenések II.

1854-ben hirdette ki IX. Pius pápa a Szűzanya Szeplőtelen Fogantatásának dogmáját.

Négy évvel később, 1858. február 11-én a Pireneusok francia lábánál fekvő kis városka, Lourdes, „legszegényebb családja” elsőszülött kislányát, Bernadette Soubirous-t tüntette ki a Boldogságos Szent Szűz látogatásával. Az első szentáldozásra készülő tizennégy éves, súlyos asztmás kislányt a hitoktató apáca a hittanórán megszégyenítette, mert feleltetésnél nagyon keveset tudott. Hazafelé indulva húga, Marie, és egy jó tanuló társuk kísérte őt, hogy a kislány otthon tanítsa az elsőáldozási anyagra. Mivel elfogyott a rőzse és nem tudtak fűteni a kimustrált börtön-lakásukban, a három kislány elindult rőzsét szedni a hegyekből Lourdes-ba hömpölygő Gave nevű folyó partjára. A kis társnő átrohant a sziklás part alatt egy jéghideg patakon, de Bernadette-et a húga nem engedte a vízbe lépni betegsége miatt. Ott maradt a Massabielle nevű barlanggal szemben. Nézegette a kis, alacsony barlangot. Nyílása olyan volt, mint egy hatalmas szénkaparó. Aztán amikor ennek a nyílásnak kaparós vége fölé nézett, felfedezett fölötte egy félkör keresztmetszetű üreget. Aztán hirtelen becsukta, majd kinyitotta a szemét: egy gyönyörű hölgy állt fehér ruhában, kék övvel a derekán, fején fátyollal. Hogyan került oda? Vajon nem akarja őt ez a Hölgy is bántani? Aztán észrevette, hogy az övén rózsafüzér lóg. Ez megnyugtatta Bernadette-et. Köténye zsebébe nyúlt, és kivette a maga kopott kis rózsafüzérét, és felmutatta büszkén a Hölgynek. Ő rábólintott a kislányra, aki gyerekesen keresztet vetett magára. A Hölgy fejével intett, hogy ez a kapkodó kaparászás nem illik ide. Meg is mutatta önmagán, hogyan kell szép, nagy keresztet vetni ima előtt. Aztán Bernadette elkezdte mondani szabályosan a Hiszekegy, majd a többi imát. A Hölgy nem mondta vele, de ujjaival minden Üdvözlégy után tovább nyúlt eggyel. A Dicsőségre pedig szép elegánsan fejet hajtott. Mi Atyánkra arcát, szemét az égbolt felé fordította. Amikor az ima végére ért Bernadette hirtelen kiáltást hallott a patak felől. Húga türelmetlenkedett, mert hiába szólt felfelé bámuló nővérének, az nem figyelt rá. Odapillantott ugyan, de rögtön visszanézett a magasba. A két kislány átdobta a patakon a rőzsekötegeket, majd sikongva átfutottak a jéghideg vízen. Miközben szárítgatták magukat, Bernadette gyorsan megkérdezte: Láttátok? Értetlenül néztek rá mindketten. Később szigorú titokként elmondta nekik a történteket. Marie azonban esti hajfésülés közben kibökte a titkot az édesanyjának. Másnap a barátnőjük éppen a „titok” ismertetését tartotta a tanteremben. Bernadette először zokon vette, de aztán megkönnyebbült: Jó, hogy mindenki tudja. A vasárnapi mise után újra kilátogattak: népes csoportban futottak a többiek, az asztma ellenére Bernadette messze megelőzött mindenkit. A hangos csivitelést leintette a kis „látnok”, bár ennek igazi értelmét nem sejtette, de örült nagyon, hogy a Hölgy ugyanott áll a sziklamélyedésben. A kísérők most sem láttak odafönt senkit, de tisztelettel néztek rossz tanuló társukra, mert az arca valami földöntúli szépséget sugárzott. Aztán a rózsafüzér végén szótlanul tűnt el újra a látomás. A harmadik alkalommal az ima után, a Hölgy megszólalt: „Kérem, megtenné nekem, hogy naponta eljönne ide? Bernadette boldogan mondott igent. Az elmaradhatatlan ima után rendszeresen beszélgetett, mindig valamit kért a látomás.„Kérem, imádkozzék a bűnösökért, hogy térjenek meg! Egy alkalommal új látomást is kapott Bernadette. Szörnyű, félelmetes ordítozást hallott a Gave felől. A folyó olyan lett, mint egy aszfaltozott országút. Nyargaló lovas kocsik közeledtek ijedelmet keltve a kislányban. Ezt ordítozták: „Menekülj!” Bernadette ijedten nézett fel a Hölgyre, aki szigorú tekintettel, szótlan tekintéllyel nézett a félelmetes ellenségre, és erre megszűnt a látomás. Bernadette viszont megértette: Ez ellen a gonosz ellen kell küzdenie, imádkoznia, és szenvednie is.

357. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.10.02. Kedd

Találkozni Istennel korlátainkban

Klaus Hemmerle 1993-ban kelt elmélkedése még engem is meglepett. Első olvasatra bizony az a gondolat riaszt meg, hogy Istennel kapcsolatban hogy mer az ember korlátokat emlegetni? Isten végtelen nagy minden tökéletességben, tehát korlátok nélküli. Ami pedig tökéletlenség, az Istenből hiányzik, nincs benne. Majd jön a pontosítás: „Karácsonykor az Ige testté lett, Isten emberré lett. Nem mást jelent ez, minthogy Isten az én korlátaimat vette magára. Az én korlátaimban, elesettségemben, bizonytalanságaimban van jelen Isten a világban. Gondja van mindezekre, és el is fogadja ezeket.” (Klaus Hemmerle) Merésznek tűnik kijelenteni, hogy „Isten az én korlátaimat vette magára”. Amikor fogantatásom történt, Isten teremtette az én és mindenki más ember lelkét a semmiből, benne az értelem és akarat minőségével, mivel a testem forma oka a lelkem. Isten döntötte el a kérdést annak a célnak megfelelően, amit az én személyemnek, azaz nekem kijelölt. Ezekhez az adottságokhoz teremtette meg nekem és mindenkinek a megfelelő személyt, aki birtokba vette és vállalta, hogy az Isten által elkészített, meghatározott cél elérésére megtervezett emberi természetet működteti, a lehetőségeket a célnak megfelelően aktualizálja, hogy elérjem a nekem kijelölt célt, vagy ha jobban tetszik a tökéletességemet. Jézus esetében minden megtörtént embersége kialakításában, kivéve azt, hogy neki nem teremtett az isteni erő emberi személyt, hanem az emberséget a Második Isteni Személynek ajándékozta, örökre és elválaszthatatlanul egyesítve Jézus emberi természetét az isteni természettel.Jézus az én természetemet eukarisztikus jelenlétével tökéletesíti.

Hívom a családokat 2013 októberében

Hívom a családokat 2013 októberében – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Minden közösségben, így a családban is, szükség van kisebb-nagyobb szertartásszerű szokásokra, rítusokra. Rítusok nélkül az élet a családban gépiesen ismétlődő események sorává válik. Megszólal az ébresztőóra, fel kell kelni, mosakodni, felöltözni, bekapni a reggelit, és indulás dolgozni, iskolába, irodába, műhelybe. Ugyanaz történik, de mennyire másképp, ha az édesanya csókja ébreszti a gyerekeket, ha a reggeli mellé néhány, a napi teendőkhöz csatlakozó útbaigazító jókívánság is csatlakozik, ha az indulást nem a kurta „elmentem!” felkiáltás jelzi, hanem a kérés: „te is gondolj rám, tudod, dolgozatot írunk”. Ezek az apró szertartások hozzásegítenek ahhoz, hogy a családi kapcsolatok élő, eleven kapcsolatok legyenek. Ismétlődnek, meg is szokjuk őket, gyakran rutinos cselekedetekké válnak, de ha valamiért elmaradnak, akkor hiányoznak, üresség támad helyükön.

Így vagyunk napi imádságainkkal is. Sokszor rutinszerűen mormoljuk el a reggeli vagy esti imánkat, étkezés előtti vagy utáni fohászainkat, de a megszokott rendszerességtől való eltérés hiányérzetet kelt. A rítusokkal, a rituális családi beszélgetésekkel megszilárdulnak a kötelékek a családtagok között, gyarapszik a szeretet; az imával megújul a kapcsolat ember és Isten között, egy lépéssel közelebb kerülünk Istenhez. A szertartásszerű szokások állandó ismétlésével és a rendszeres imádsággal nem egy előírásnak teszünk eleget, hanem annak a belső igényünknek, hogy családtagjaink és Isten iránt érzett szeretetünknek kifejezést adjunk. Bármilyen vallási vagy világi előírás, szerződéses kötelezettségvállalás hiábavaló, ha hiányzik a belső késztetés, ha kapcsolatainkat csak a kötelezettségek és szabályok megszabta érintkezési formák szerint éljük meg. A rítusok akkor telnek meg tartalommal, ha életünk elmaradhatatlan részévé válnak, ha másoknak és magunknak is örömet okoznak. Örömet okozni öröm, a csupán kötelességszerűen ismételt szokások nem szolgálják a kapcsolatok megszilárdítását, nem növelik a szeretetet.

Milyen rítusok vannak családotokban, milyeneket örököltetek szüleitektől, nagyszüleitektől?

A mai embernek semmire sincs ideje, szeretné ügyeit gyorsan, egyszerűen elintézni. Sokszor azért idegenkedik a rítusoktól, mert azt gondolja, hogy azok időigényesek. Valójában a rítust nem az teszi értékessé, ha sokáig tart, hanem az, ha szívből jön és a szívhez szól. Nehezen találunk időt az imádságra is. Ferenc pápa mondta pünkösd vigíliáján az imáról: „Nézzünk Isten arcába, és érezzük át, hogy Ő is néz minket. ... Azt gondoljuk, hogy amikor imádkozunk, akkor beszélnünk kell, mondani, mondani, mondani... Tévedés! Hagyjuk, hogy az Úr nézzen minket! És ha Ő ránk néz, az nekünk erőt ad.” (Szt. Péter tér, 2013. május 18.)

Hogyan tudjátok megóvni rítusaitokat a megszokástól, a gépiessé, formálissá válástól?

A családban az ünnepeknek is kialakulnak a sajátos rítusai. A születésnapot, a névnapot, a házassági évfordulót meg kell ünnepelni, ezek az ünnepek a családi kapcsolatokat erősítik, az egyházi év ünnepeinek megünneplése az egyházhoz való tartozást szilárdítja meg, a nemzeti ünnepeknek családi megülése pedig erősíti a nemzeti identitásunkat. Ünnepek nélkül az ember elmagányosodik. Ha a családban nem alakulnak ki sem a hétköznapi „apró”, sem a „nagyszabású” ünnepi szertartások, a családi élet elszürkül, a családtagok egymás közötti kapcsolatai meglazulnak, a nemzeti érzés is elhalványodik. Az ünnep örömére vágyó családtagok pedig elkezdik keresni a maguk örömét a családon kívül. Már nem a másik örömét akarják, hanem a saját magukét. Ezáltal aztán a társadalom egyre inkább atomizálódik, gyengül a társadalmi kohézió. Az ünnep nélküli családok szürke, robotoló tömeget alkotnak, életük akkor sem lesz örömtelibb, ha valamilyen munkahelyi, politikai, vagy társasági diktatúra „ünneplésre” kényszeríti őket.

Az ünnephez hozzá tartozik az ajándékozás is. Mekkora örömet tud okozni a férj egy csokor virággal a feleségének egy csak kettejük által ismert esemény évfordulóján! Milyen ünnepi érzés elmenni együtt a színházba a nagyszülők által ajándékozott színházjeggyel, amelyhez a gyerekvigyázás ajándéka is társult! Az ünnep az ajándékkal tárgyiasul, emlékeztet az ünnepre és újabb öröm forrása. Nem az ajándék pénzbeli értéke számít, hanem a szeretet, amellyel adják, és az öröm, amellyel fogadják. Ajándékozni művészet, érdemes már gyerekkorban elkezdeni elsajátítani ezt a művészetet!

Mondjatok példát baráti, rokoni, ismerősi körötökből olyan esetekre, amikor egy közös ünneplés segített kapcsolatokat rendezni, erősíteni? Hogyan tud egy „telitalálat” ajándék egy megromlóban lévő kapcsolatot megjavítani?

Korunk embere az ébrenlét felét munkahelyén tölti, ahol nem csupán feladatokat végez el, hanem másokkal is kapcsolatba lép. A munkahelyi kapcsolatok adnak az adott helyen értelmet az életnek. Hosszabb időn át elviselhetetlen érzés a gépezet egy csavarjának lenni, még akkor is, ha ezt jól megfizetik. A munkahelyi kapcsolatokat erősíti, ha időnként kisebb nagyobb ünnepségeket rendeznek, a dolgozók ajándékokat kapnak, módjuk van egymással beszélgetni. Tévedés azt gondolni, hogy a munkaidőből így kieső idő hátrányosan befolyásolja a teljesítményt. Aki munkahelyén jól érzi magát, sokkal nagyobb odaadással végzi feladatait, szívesebben túlórázik, hasznosabb tagja lesz a közösségnek. A munkahelyi, de nem a munkáról szóló ünnepségek és összejövetelek tovább erősítik az összetartozás érzését. Megfigyelték, hogy a rendezett családból érkező munkavállalók nem csupán a munkát végzik jól, hanem az ilyen belső ünnepségeknek is igen lelkes résztvevői lesznek. Akik otthon megízlelték azt az örömöt, amelyet a másoknak okozott öröm ad, azok akárhová kerülnek, a közösségért, mások javáért önzetlenül fognak fáradozni. Így szolgálja az ünnep a családban és a munkahelyen egyaránt a társadalmi kohéziót.

Hogyan befolyásolja a munkahelyi légkört, ha ott rendszeresen megünneplik pl. a névnapokat? Tudjátok-e otthon hasznosítani a munkahelyeteken szerzett ünnepléseken szerzett tapasztalatokat?

A mindennapi apró rítusokat gyakorló és az ünnepeket rendszeresen megülő családokban felnövekvő gyerekek felnőttként maguk is így akarják majd családi életüket kialakítani. Ezért nagyon fontos, hogy a gyerekek ne kényszerű kötelességnek érezzék az ünneplést, hanem alakuljon ki bennük a belső késztetés az ünneplésben való aktív részvételre. Boldog II. János Pál pápa mondta: az a család, amelyik együtt imádkozik, együtt is marad. A gyakorlat azt mutatja, hogy az a család, amelyik tud együtt ünnepelni és örülni, nem csupán a saját boldogulását segíti elő, hanem hozzájárul a jövő társadalmának boldogabbá tételéhez is.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke