Keresztelő Szent János születése

Keresztelő Szent János születése

Egyházunk a megváltó Jézus előfutárának, Keresztelő Jánosnak a születését ünnepli a mai napon, ezt az eseményt olvassuk az evangéliumban. A történet előzménye, hogy az éppen templomi szolgálatteljesítést végző Zakariásnak megjelent Isten angyala és közölte vele a hírt, hogy gyermeke fog születni. Zakariás nem hitt az isteni küldöttnek, ezért büntetésként megnémult, nem tudott beszélni mindaddig, amíg meg nem valósult a vele közölt ígéret, azaz meg nem született a gyermek. Némaságának megszűnése azt a hatást váltotta ki, hogy az addig Erzsébettel együtt örvendező rokonságot félelem töltötte el.
Mi ez a félelem, ami megszállja a jelenlévőket? A Bibliát figyelmesen olvasó ember nem lát ebben semmi meglepő újdonságot, csupán azt, hogy az Istennel való találkozás bizonyos félelmet kelt. Ezért van az, hogy amikor Isten kinyilatkoztatja magát az embernek, belép valakinek az életébe és megszólítja őt vagy egy angyal által feltárja tervét, akkor szinte mindig ezzel kezdi: „Ne félj!” Ezt mondta az angyal Máriának Jézus születésének hírüladásakor és ezt mondta Zakariásnak is János születésének bejelentésekor, de így köszönti a feltámadt Jézus is apostolait megjelenései alkalmával, hogy csak néhány újszövetségi példát említsünk. A bibliai emberek Isten megjelenésekor arra gondoltak, hogy valakinek meg kell halnia vagy legalábbis súlyos büntetést kap. Éppen a félelem érzését akarja Jézus megszüntetni bennünk. Ezért bátorít minket arra, hogy Atyánknak szólítsuk Istent és tekintsük magunkat az ő szeretett gyermekeinek. Keresztelő János születésével Isten belépett egy gyermektelen házaspár, Zakariás és Erzsébet életébe. Jézus megtestesülésével Isten belépett egy szűz leány, Mária életébe. Mindezek új korszakot, a megváltás idejét nyitották meg az emberiség történetében.
Miért félnénk attól, hogy Isten belép a mi életünkbe? Ebből csak valami jó születhet.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben és borban. Hisszük, hogy testedet és véredet adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Hisszük, hogy bennünk való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk. Hisszük, hogy a szentáldozás egyesülés veled. Hisszük, hogy a szentáldozás összeköt minket egymással is. Egységet teremtő szentség ez. Azáltal, hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre belőlünk.

Útravaló – 2019. június 23., úrnapja

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júniusban Sárai-Szabó Kelemen OSB győri perjel ad útravalót.

Mint egy jól felépített filmsorozat, olyanok a húsvéti időt követő vasárnapok: Szentlélek, Szentháromság, Krisztus teste és vére, Jézus Szíve. Fontos titkokra mutatnak rá, olyanokra, amelyeken bár évente ismétlődően gondolkodunk, újra és újra értetlenül állunk meg előttük.

Furcsának hathat, hogy titkokról beszél az Egyház, olyannak tűnik, mintha el akarna zárni valamit az emberek elől. A titok idegen szóval: misztérium. És a misztérium olyan
dolgot jelöl, amit csak fokozatosan lehet megérteni, Szent Pálnál pedig a „misztérium” szó magát Krisztust jelöli. És ez a nagy megoldás számunkra, akik kutatjuk az Isten titkait, akik naponta, hetente részt veszünk a szentmisén. A titok maga Krisztus. Egy személy, az élő Isten.

Tudjuk, hogy milyen is egy kapcsolat egy másik emberrel. Nem mindig egyszerű, és mindig maradnak meglepetések, titkok, amiket nem is gondolnánk a másikról. De amiken átsegít minket az, hogy a személy szimpatikus, szeretetre méltó, és sok jó élményünk van vele.

Így van az Egyház Krisztus titokzatos misztériumával, az Oltáriszentséggel. Újra és újra rácsodálkozunk: micsoda titok, hogy saját testét és vérét adja nekünk, szövetségbe von bennünket azzal, hogy belőle táplálkozunk. Amikor Jézus testét és vérét ünnepeljük, képzeljük magunkat pár pillanatra az utolsó vacsora asztalához. Jézus mellett ülünk, akit szeretünk, akihez ragaszkodunk, akire felnézünk. Aki példa számunkra, és akivel jó együtt lenni, mert olyan csodálatos dolgokat mond és tesz. Együtt ülhetünk vele most az asztalnál és együtt ehetünk vele. A szívünk örül, aztán Jézus arról kezd beszélni, hogy elhagy minket, és nem követhetjük; elszomorodunk, és nem értjük, hogy miért teszi ezt… de ő, hogy szeretetének jelét adja, hogy valahogy kifejezze, velünk marad akkor is, amikor már nem látjuk a szemünkkel, fogja a kenyeret és a bort, és szétosztja. Majd ránk bízza, hogy ugyanezt tegyük mi is.

Ugyanezt a mozdulatot ismételjük miséről misére. Megáldjuk, megtörjük és szétosztjuk a kenyeret. Ahogy Jézus is tette. Így emlékezünk az ő szeretetére. De az „ezt cselekedjétek” felszólítás nemcsak erre vonatkozik, hanem nekünk magunknak is osztani kell magunkat, a szeretet egyszerű gesztusait kell tennünk naponta. Nem is akárhogyan, hanem egyszerűen.

Ahogy a kenyér és a bor egyszerű, mindennapi táplálék volt Jézus korában, olyan egyszerű és mindennapi dolgokban kell nekünk is kifejeznünk a szeretetünket. Mert a mindennapok emberei vagyunk. A szívünk a mindennapokban vágyik a leginkább arra, hogy szeretetet kapjon és adjon. Egyszerű gesztusainkat kell megtöltenünk szeretettel és figyelmességgel. Akkor elkerülhetnénk a megfáradást és unalmat, a közömbösséget és érzéketlenséget.

A mai ünnep, bár mi már fényesen vesszük körül, mégiscsak az egyszerűség ünnepe. És talán kérhetjük is ma Istentől, mentsen meg minket attól, hogy elbonyolítsuk az egyszerű dolgokat, hogy felesleges okoskodásokkal kikerüljük a lényeget, elzárjuk az érzelmeinket Isten elől. Kérjünk bölcsességet és bátorságot, hogy rá tudjuk bízni magunkat a Gondviselő Istenre!

Erdő Péter úrnapján: Gyakori szentáldozással készüljünk az eucharisztikus kongresszusra!

Erdő Péter körmenettel egybekötött ünnepi szentmisét mutatott be június 23-án, úrnapján a budapesti Szent István-bazilikában. A főpásztor Krisztus teste és vére ünnepén a szentáldozás fontosságára hívta fel a figyelmet.

A bíborossal koncelebrált többek között Snell György esztergom-budapesti segédpüspök, a bazilika plébánosa és Nabbil Haddad jordániai melkita görögkatolikus pap, a Jordániai Vallási Együttélést Kutató Központ (Jordanian Interfaith Coexistence Research Center, JICRC) alapítója és vezetője.

„Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!” – hangzott a kezdőének a győzedelmesen uralkodó Krisztusról. Erdő Péter bevezetőjét azzal kezdte, hogy ez az ének eredetileg a római császárok tiszteletére szólt, s a keresztény korban alkalmazták Jézus Krisztusra, felfedezve, hogy ő a mindenség királya. „A mai napon azt ünnepeljük, hogy olyan mindenható uralkodónk van, aki közel van hozzánk, aki megalázta magát, aki vállalta értünk a kereszthalált, és táplálékká lett az Eucharisztiában” – mondta a főpásztor. Az Oltáriszentség, az Eucharisztia ünnepén arról is beszélt a bíboros, hogy ne csak tervezéssel, szervezéssel készüljünk a jövő évi nemzetközi eucharisztikus kongresszusra, hanem azzal is, hogy rendszeresen magunkhoz vesszük a szentségi Jézust, és az ő életének ütemére alakítjuk mindennapjainkat.

Szentbeszédében Erdő Péter bíboros a szentáldozásról, annak testileg és lelkileg méltó módjáról beszélt. Homíliáját teljes egészében közöljük.

A mai evangéliumban a kenyérszaporítás csodáját hallottuk. Ebben az eseményben az Egyház az Eucharisztia előképét látja. Az Oltáriszentségben Krisztus csillapítja az ember testi és lelki éhségét. Az apostolok és utódaik azok, akik az utolsó vacsora titokzatos eseményét a szentmisében jelenvalóvá teszik, ezért Jézus felszólítása, amit a tanítványokhoz intéz, hogy „ti adjatok nekik enni”, az apostolok utódainak is szól nemzedékről nemzedékre.

A középkor óta beszélnek a keresztény szerzők testi és lelki áldozásról. Nem olyan értelemben teszik ezt, ahogyan a legújabb idők imakönyveiben olvassuk, vagyis nem a tényleges szentáldozás helyetti imádságot értik lelki áldozáson, hanem azt hangsúlyozzák, hogy az Oltáriszentség magunkhoz vételekor testileg és lelkileg is közösségre lépünk Krisztussal. Amikor IV. Orbán pápa 1264-ben elrendelte az úrnapjának mint Krisztus szentséges teste és vére ünnepének megtartását, akkor hangsúlyozta, hogy az Eucharisztia eledel, de az örök élet eledele, vagyis lelki táplálék és egyben imádandó szentség.

Hogyan kell méltóan magunkhoz venni az Oltáriszentséget testileg, és hogyan kell lelkileg méltóképpen fogadni? Mi az úrnapja ünnepének különleges üzenete hozzánk idén, amikor az eucharisztikus kongresszusra készülünk?

Az Egyház a latin rítusban jelenleg a hívek számára általában a kenyér színe alatti áldozást tartja szem előtt. Ennek kétféle formáját engedélyezik, általában az ajakra történő áldozást, és mindenütt, ahol a püspöki kar kérésére a Szentszék jóváhagyta, így hazánkban is, a kézbe adással történő áldoztatást. Bármilyen formában is vesszük magunkhoz a Szentséget, át kell éreznünk, és ki kell fejeznünk, hogy imádattal fogadjuk a hozzánk jövő Krisztust. Ennek azonban a szentmisében nem egyénieskedő módon adunk kifejezést, hanem a szentáldozási körmenet keretében, ahol sorban állva közeledünk az Úr testéhez. Jelenleg az egyházi előírások általában, éppen az áldozási menet jellege miatt, az állva áldozást feltételezik, de megengedett a térdelve áldozás is. Arról pedig, hogy ha kézből áldozunk, hogyan tartsuk kezünket, már Jeruzsálemi Szent Cirill a IV. században a következőt írja: „Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem” egyik tenyered legyen a másik tenyered trónja, „így fogadja az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd, vedd Krisztus testét, rámondva az áment. Ha valaki aranyport adna neked, nem tartanád-e igen óvatosan, nehogy valami is elvesszen belőle és megkárosodj? Hát akkor nem fogsz-e még sokkal jobban vigyázni, hogy még egy szemernyi se essen le abból, ami aranynál és drágaköveknél is értékesebb?” A kézbe kapott Oltáriszentséget azonnal, a helyszínen kell magunkhoz vennünk, nem félrevonulva vagy visszatérve helyünkre a templomban, mert előfordulhat, hogy valaki feledékenységből vagy tudatlanságból, esetleg rossz szándékkal viszi el a legszentebbet. A 380-ban tartott zaragózai zsinat úgy rendelkezett, hogy aki a templomban megkapja az Eucharisztiát, és nem veszi ott magához, az legyen kiközösítve. Itt nyilván már a szentség meggyalázásának veszélyéről és alapvető hitbeli eltérésekről volt szó. Nekünk is ügyelnünk kell azonban arra, hogy tiszta kézzel fogadjuk Krisztus testét, és kezünkben semmi más ne legyen az áldozás közben.

Ünnepélyes alkalmakkor a hívek kisebb csoportjainak ki lehet szolgáltatni az Oltáriszentséget két szín alatt is, ennek a legelterjedtebb formája a bemártással történő áldoztatás. Ilyenkor csak ajakra áldoztatunk, és ügyelnünk kell arra, hogy a Szent Vérből semmi le ne csöppenjen. Már a III. század elején szólnak az egyházfegyelmi emlékek arról, hogy az Eucharisztiát gondosan kell őrizni, ügyelni kell arra, hogy sem egér, sem más állat ne ehessen belőle, ne is essen le, és ne kallódjon el belőle semmi. A kehelyből sem szabad semminek kiloccsannia, mert Krisztus vére az. A mai egyházfegyelem külön hangsúlyozza azt, hogy ha a hívők a bor színe alatt áldoznak, mégpedig nem bemártással, hanem úgy, hogy isznak a kehelyből, akkor a kelyhet a papnak vagy a diakónusnak kell külön-külön nyújtania minden hívőnek.

Az Eucharisztia nem a tökéletesek jutalma, hanem az úton járók eledele. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell megvizsgálnunk lelkiismeretünket, hiszen az Oltáriszentséget csak a megszentelő kegyelem állapotában lévő hívők vehetik magukhoz. Már Szent Pál apostol azt írja, hogy „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,27–29). A megszentelő kegyelem állapotában lenni azt jelenti, hogy újjászülettünk Krisztusban a keresztség által, és a Szentlélek lakást vett bennünk. Az ókori Egyház beszélt megvilágosodásról, a Szentlélek bennünk lakásáról, és különböző jegyzékekben sorolta fel azokat a súlyos cselekedeteket, amelyek nem egyeztethetők össze a keresztény élettel. Mai szóval úgy mondhatjuk, hogy aki halálos bűnt követ el, annak a szentgyónásban meg kell tisztulnia, mielőtt szentáldozáshoz járulna. „Aki méltóan áldozik, azt Krisztus hasonlóvá formálja önmagához”.

Ezért az Eucharisztia örömünk és erőforrásunk. A gyakori szentáldozás elűzi szívünkből a csüggedést és a kilátástalanságot, eltörli bocsánatos bűneinket, segít jó szokásaink kialakításában és a szeretet gyakorlásában. De Krisztus közelségét és kegyelmi segítségét megtapasztaljuk akkor is, amikor az Oltáriszentséget imádjuk. Ez történik magában a szentmisében is, de misén kívül is imádkozhatunk a tabernákulum előtt, sőt a kitett Oltáriszentség előtt is, mint itt, ennek a templomnak a szentségi kápolnájában. Néha azonban egészen ünnepélyesen is imádjuk az Oltáriszentségben jelen levő Krisztust, különösen ilyenkor, úrnapján vagy az eucharisztikus kongresszusok alkalmával. Az Oltáriszentség iránti tiszteletünk megmutatkozik mindennapi életünkben is. Azt a radikális újdonságot, amelyet Krisztus hozott az emberiségnek, az Eucharisztia segítségével felismerhetően tudjuk tanúsítani mindennapi életünkben, családunkban, munkahelyünkön és az egész társadalomban.

A Krisztussal való eucharisztikus közösség behatol akaratunkba és érzelmeinkbe, segít, hogy az ő szemével nézzük a világot. Így tudjuk felismerni a testvért a többi emberben, így tudjuk szolgálni a megbékélést, így tudunk segíteni a szegényeknek és a szenvedőknek, és így tudjuk hálás szeretettel tisztelni és védeni a teremtett világot, amellyel Isten a megtestesülés révén, különösen pedig az Eucharisztia által bensőséges közösséget vállalt. Ezért adjunk hálát, és ehhez kérjük segítségét a mai ünnepen! Ámen.

* * *

Az eső miatt csak a bazilikán belül tudták megtartani a körmenetet, így a látványos virágszórás elmaradt, de így is gyönyörű virágdíszek köszöntötték az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust.

A körmenetet hagyományos módon a Szent István Lovagrend tagjai vezették fel, az Eucharisztiát a helyi és turistaként a világ számos pontjáról összesereglett hívek kísérték körbe a négy állomáson.

Az Úr Szent Teste és Vére

Az Úr Szent Teste és Vére

Csoda és titok

Keresztény életünk jellegzetessége, hogy látni szeretnénk a láthatatlan Istent. Nevezhetjük ellentmondásnak is azt a tényt, hogy a szeretetből nekünk életet ajándékozó Isten rejtve marad számunkra, földi életünk során nem láthatjuk Teremtőnket. Szeretjük őt, életünket neki ajánljuk, másokkal is meg akarjuk őt ismertetni, de ő láthatatlan marad. Hozzá fordulunk imádságainkban, olvassuk üzenetét, tanítását a Szentírásban, érezzük közelségét, de ő láthatatlan marad számunkra. Megtapasztaljuk szeretetét a szentségekben, érezzük kegyelmi segítségét, de ő rejtve marad szemünk elől.
A vallásos, Istenben hívő és hozzá imádkozó ember számára a teremtés óta élmény, hogy amikor közeledünk Isten világához és be akarunk oda lépni, akkor az emberi bizonyosságok világából ismeretlen területre érünk, ahol már nincsenek világos válaszok, pontosan magyarázható ismeretek, tudományosan igazolható tények. Itt mindig az ismeretlenben tapogatózunk, a következő lépésünket homály fedi, szüntelen és nyugtalan keresés minden gondolatunk és érzésünk. A dolgok irányítása kicsúszik a kezünk közül, csak az marad, hogy bizalommal Istenre hagyatkozunk, engedjük, hogy ő vezessen minket.
Láthatjuk azt is, hogy folytonos keresésünk nem kétségbeesett és nem reményvesztett, mert Isten jeleket ad számunkra. Ablakokat vagy ajtókat nyit, amelyek az ő világára nyílnak. Jeleiben megmutatkozik cselekvése, megnyilvánul ereje és hatalma, és megvalósul általuk az üdvösség műve. Ilyen jel, s minden bizonnyal a legcsodálatosabb és legtitokzatosabb jel számunkra az Oltáriszentség, amelyben valóságosan jelen van az Úr. A mai napon, Úrnapján, Krisztus valóságos jelenléte áll ünneplésünk középpontjában. Minden szentmisében csodát és titkot ünneplünk. Azt a csodát, hogy a Szentlélek leszállása után a Krisztus személyében cselekvő pap szavára a kenyér az Úr Jézus valóságos testévé, a bor pedig az ő valóságos vérévé változik át. Azt a titkot ünnepeljük, hogy az általunk felajánlott kenyérben és borban valóságosan jelenvalóvá válik Krisztus, hogy lelki szemeinkkel szemlélhessük őt és a szentáldozáskor szívükbe költözzön. Krisztus jelenléte teszi ünneppé a szentmisét. Az ő jelenvalóvá válása teszi lehetővé, hogy egyesüljünk vele. Az ő jelenléte hozza létre mindazok közösségét és egységét, akik részt vesznek a szentmisén. Az ő jelenléte hitelesíti annak igazságát, ami elhangzik az ige liturgiájában. Az ő jelenléte biztosítja számunkra azt, hogy egy szívvel imádkozzunk Atyánkhoz, aki elfogadja a mi áldozatunkat. Az Úr Jézus jelenléte ösztönöz minket arra, hogy szentmise után a világba induljunk tanúságot tenni Istenről.
A szentmisében soha nem maradhatunk hallgatók és nézők, mert ez távolságtartást jelentene részünkről. A szentmise részei cselekvésre ösztönöznek minket, hogy ne kívülállóként szemléljük a cselekményeket. Ennek jele, hogy miután meghallgattuk Isten szavát, megvalljuk hitünket és kéréseinket Isten felé tárjuk. Másik jele, hogy az áldozati adományokkal, a kenyérrel és a borral együtt önmagunkat is felajánljuk Istennek. És ennek jele az is, amikor elfogadjuk az Úr ajándékát, és szent testét magunkhoz vesszük a szentáldozáskor.
Azzal a reménnyel járuljunk mindig szentáldozáshoz, hogy az örök életben majd színről színre láthatjuk Istent, aki az Oltáriszentségben önmagát adja nekünk.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a kereszten örökre és visszavonhatatlanul odaadtad magadat Istennek és nekünk. Felajánlásod értünk bemutatott áldozat. Hittel valljuk, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben, amely az örök élet kenyere számunkra. E titokzatos kenyér a te áldozatodat teszi jelenvalóvá a szentmisében, hogy lelkünk tápláléka légy. Élj bennünk szent tested által, hogy életünket a te szolgálatodra és az evangélium hirdetésére szenteljük! Úgy akarunk élni, ahogyan te éltél, és úgy akarunk szeretni mindenkit, ahogyan te szeretsz minket. A te áldozatodhoz odatesszük a mi áldozatunkat is, felajánljuk egész életünket Istennek.