„Soha nem látott szépségű tájon utaztam egész Erdélyen át”: Ferenc pápa a pápautazásról

„Időjárási okok miatt autóval kellett utaznom, két óra negyven percen át. Nagyon szép tájat láttam, amilyet még soha nem láttam. Egész Erdélyen keresztül utaztam: Micsoda szépség! Soha nem láttam ehhez foghatót!”.

Kettős érintés

Ferenc pápát két mozzanat érintette meg mélyen a csíksomlyói látogatása során. Elsőként a Szűzanya maga. Arany rózsaszállal köszöntése után a pápa megérezhette az Anya háláját, mely válasz volt a Péter utód köszöntésére. Szűz Mária, az Emlékezet Asszonya szívében őrzi az első Pétert, Fia választottját, akit az Anyaszentegyház élére rendelt, Őt magát pedig Anyjává tette. És Mária emlékszik minden gesztusra, minden fohászra és minden hálaadó szóra, amikor a Péter utódok a történelem során a segítségét kérték: Nándorfehérvár, Lepanto, a déli harangzúgás imára hívó szava, jele annak a törhetetlen hűségnek, mellyel Isten Népe egyszerűen, könnyedén és a szív mélyéről fakadóan utat talál pár keresetlen szóval Égi Patrónájához. Ebben Róma püspökei mindig élen jártak: XVI. Benedek, II. János Pál, XXIII. János…

Az erdélyi táj érintése

A másik pápai megindultság-mozzanat szintén máriás jellegű. Ő tud a „fogytán a bor” kánai menyegzők hiány-helyzeteiből olyan újat teremtetni, amire senki nem számít egyébként. Adódott pedig, hogy Ferenc pápa szombaton reggel „apostoli terv szerint” Bákóból érkezett volna helikopterrel a Somlyó közeli Csíkszeredába. Ám az égiek eltorlaszolták felhőkkel és sűrű ködpaplannal a jeles kilátásokat és amiatt a Szentatya Marosvásárhelyre repült, mely így mellékesen kiérdemelt egy nem sejtett pápalátogatást. Marosvásárhelyt pedig a Szentatya autóra váltott és ködben, esőben, majd köd és eső nélkül, de feltétlenül belebotlott Erdély szépségébe, melyet semmiféle pápai repülőgép- vagy helikopterutazás egyébként nem tud biztosítani. Ahhoz nyeregbe kell szállni, mintegy székely lófők módjára, hogy igazi élménnyel érkezzen a zarándok a somlyói két-nyeregbe. Ahogy egykor Márton püspök úr járta Székelyföldet. Mi magyarok ezt egyszerűen úgy mondjuk, hogy „a kertek alatt járunk”. A többit már hadd mesélje el ő maga, Ferenc pápa, ahogy azt Nagyszebenből hazatérőben a repülőgép fedélzetén, soron kívül, az utolsó szó jogán tette:

„Időjárási okok miatt autóval kellett utaznom, két óra negyven percen át. Nagyon szép tájat láttam, amilyet még soha nem láttam. Egész Erdélyen keresztül utaztam: Micsoda szépség! Soha nem láttam ehhez foghatót!”. Mi tudjuk, valóban gyönyörű  a Csíksomlyói Szűzanya székely  bölcsője!

Húsvét hetedik hét hétfője

Húsvét hetedik hét hétfője

Jézus küldetésének eredetét és végcélját így tudnánk összefoglalni: Az Atyától jött és az Atyához tér vissza. Nyilvános működésének kezdetétől arról beszélt a népnek és azt igyekezett megértetni tanítványaival, hogy a mennyei Atyától származik, állandóan rá figyel, neki engedelmeskedik, a tőle kapott küldetést teljesíti. Földi küldetésének végéhez közeledve pedig egyre többet beszélt övéinek arról, hogy vissza kell majd térnie az Atyához. Aki ezt a két dolgot, azaz Jézus mennyei származását és mennyei megdicsőülését nem fogadja el az ő személyével kapcsolatban, és nem jut el a hitnek erre a szintjére, az semmit nem ért meg a megváltás titkából. A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy tanítványai, ha nem is azonnal, de mostanra, az utolsó vacsora idejére, megértik ezt, ezért így vallják meg hitüket: „Hisszük, hogy Istentől jöttél.”
Hitvallásuk mellett érdemes még észrevennünk Jézusnak ezt a kijelentését: „Én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” Elfogásakor tanítványai elhagyják őt, de az Úr bízik abban, hogy az Atya mindig vele van, vele marad a szenvedés óráiban. Most mondott szavainak látszólag ellentmond, amit majd a kereszten érez: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Csupán látszólagos ez az ellentmondás, hiszen az Atya a kereszten, a halál pillanatában is átöleli az ő engedelmes Fiát.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Mindenható Istenünk! Emberi értelmünk végessége nem képes felfogni téged, a végtelen Istent. A te titkaiddal, hitünk titkaival találkozunk, amikor feltárod, kinyilatkoztatod számunkra önmagadat. Nem a véletlenben, a sorsban, hanem a te gondviselésedben hiszünk. Hiszünk a feltárt titkokban és elfogadjuk, hogy földi életünk során nem ismerhetünk meg mindent, hanem majd az örök életben tárul fel számunkra mindaz, amire evilágban homály borul. Hisszük, hogy itt a földön veled és a mennyben benned élhetünk.

Útravaló – 2019. június 2., Urunk mennybemenetele

Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júniusban Sárai-Szabó Kelemen OSB győri perjel ad útravalót.

Kosztolányi Dezső a Boldogság című Esti Kornél-novelláját így kezdi: „…mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk. Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.”

Keressük a boldogságot, állandót, szilárdat, tartósat. És sokszor rájövünk, hogy nem kívülről fakad ez a boldogság, hanem belülről. Az Egyház újra és újra elismétli Szent Pál szavait: „ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket”. Nagy feladatunk van. Mert egyrészt a világban kell élnünk, az anyagot kell használnunk, és állandóan figyelemmel lenni a körülöttünk lévőkre, a világ eseményeire, a felebarátom életére, szükségleteire. Ugyanakkor „a láthatatlant” kell néznünk. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet úgy élni, hogy itt is és ott is? Hogyan kerülhetem el Kosztolányi élményét: „Itthon vagyok itt e világban / S már
nem vagyok otthon az égben”? Vagy akár meg is fordíthatjuk, mert ez is előfordul velünk, hogy nem vesszük észre a körülöttünk zajló valóságot?

Krisztus mennybemenetelével minket is felemel. Ahogy a katekizmus írja: „csak Krisztus volt képes megnyitni az ember számára ezt a felfelé vezető utat, sőt reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy ahová ő, a Fő és az Első érkezett, hozzá kapcsolódva mi is eljutunk.” Jézussal egy részünk már Istennél van, egy darabkánk már célba ért, túljutott a halál küszöbén. És már otthon vagyunk az égben. Ha így tudjuk szemlélni életünket, munkánkat. Ha az égből mint otthonunkból kinézve tudunk élni, akkor életünk sok-sok dolga viszonylagossá válik, nyugodtabban és félelem, gyanakvás nélkül foglalkozhatunk a körülöttünk élőkkel, akikhez a küldetésünk szól, akiknek meg kell mutatnunk, hogy „az égre emelt tekintet” nem kivezet ebből a világból, nem elvarázsolt, életidegen bábukat csinál belőlünk, hanem visszavezet az életbe, annak a sűrűjébe, a tevékeny szeretet valóságába.

Krisztus mennybemenetele lelki síkra emeli Jézushoz fűződő viszonyunkat. A történelmi Jézus felment az Atyához, már nem hús-vér emberként van köztünk, hanem megdicsőült Krisztusként. És így közelebb jön hozzánk, mint bármikor is. Mert akkor az emberek között és mellett állt. De most bennünk van. Amíg valaki mellettünk él, arra összpontosítunk, amit látunk, és igazi titkát gyakran nem vesszük észre. De most a megdicsőült Krisztus, aki „mindent mindenben betölt”, a szívünkben vesz lakást. Már önmagunkban kell keresni, és Szent Ágoston szavai jól foglalják össze az ünnep örömhírét: „Krisztus most már közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz.” Ez adja meg nekünk a boldogságot, az állandót, szilárdat, tartósat. Ez segít bennünket, hogy itthon legyünk itt a földön és a mennyben is.

A püspökökről, akiket Ferenc pápa ma boldoggá avatott Balázsfalván

A Szentatya hét görögkatolikus vértanú püspököt avatott boldoggá Balázsfalván június 2-án. A hét, immár boldogként tisztelt püspök rövid életútját ismertetjük az alábbiakban.

Romániában a kommunista rezsim betiltotta a görögkatolikus egyházat, amelynek hét püspökét 1948-ban tartóztatták le. A kommunista hatalom és a hatalommal együttműködő román ortodox egyház arra törekedett, hogy a görögkatolikus egyházat beolvassza az ortodox egyházba. A püspököknek különleges méltóságokat kínáltak, amennyiben szakítanak Rómával. Így próbálták megnyerni őket. A főpásztorok azonban visszautasították a felkínált lehetőségeket, és inkább a börtönt választották.

Boldoggá avatásukat 1994-ben kezdeményezte a romániai görögkatolikus egyház, amely a kommunizmus idején illegalitásban működött: a kommunista hatalom betiltotta működését, templomait az ortodoxok kapták meg.

*

Valeriu Traian Ferențiu (1875–1952) a nagyváradi görögkatolikus egyházmegye püspöke volt 1922 és 1952 között. Resicabányán született, görögkatolikus papi családban 1875. április 25-én. 1898. szeptember 28-án szentelték pappá; a papszentelést követően Bécsben folytatta teológiai tanulmányait. A lugosi görögkatolikus püspökségen több tisztséget is betöltött, majd fiatalon, 1912-ben lugosi püspöki kinevezést kapott. 1922. február 25-én áthelyezték a nagyváradi püspöki székbe. 1948. október 28-án letartóztatták, és az argeși Dragoslavele nevű helységbe internálták. Innen, mivel nem akart áttérni az ortodox vallásra, 1949 februárjában a căldărușani-i kolostorba vitték. A hírhedt máramarosszigeti börtönbe 1950-ben került, itt halt meg két évvel később, 1952. július 11-én.

Vasile Aftenie (1899–1950) Bukarestben, Balázsfalván és Rómában tanult. Doktorátust szerzett filozófiából és teológiából, majd 1925-ben visszatért Romániába. Balázsfalván és Bukarestben tevékenykedett papként, majd 1940-ben püspöki kinevezést kapott, a gyulafehérvári és fogarasi görögkatolikus egyházmegye segédpüspöke lett. 1948. október 28–29. éjjelén tartóztatták el, és a többi püspökkel együtt Dragoslavelébe vitték, majd a börtönné alakított căldărușani-i kolostorba, miután tíz hónapig kínozták a belügy bukaresti központja pincéinek hírhedt fegyházaiban. Miután elutasította, hogy ortodox metropolita legyen, a văcărești-i börtönben belehalt a bántalmazásokba 1950. május 10-én.

Ioan Suciu (1907–1953) Rómában tanult, onnan tért vissza 1931-ben, amikor pappá szentelték. Segédpüspöke lett a nagyváradi görögkatolikus egyházmegyének 1940-ben, 1947-ben pedig apostoli adminisztrátora a gyulafehérvári és fogarasi görögkatolikus egyházmegyének. 1948-ban letartóztatták, 1953-ban halt meg a máramarosszigeti börtönben. Ismeretlen helyen nyugszik.

Alexandru Rusu (1884–1963) 1931-től a máramarosi görögkatolikus egyházmegye első püspöke, majd 1946-tól a romániai görögkatolikus egyház metropolitája volt. Besztercén, Marosvásárhelyen, Balázsfalván és Budapesten tanult, itt szerzett doktorátust. 1948-ban tartóztatták le őt is, megjárta a kommunista börtönöket, míg végül a szamosújvári börtönbe került, ahol veseproblémái jelentkeztek. Iuliu Hossu és Ioan Bălan püspökökkel együtt a börtönből meg akarta szervezni a földalatti görögkatolikus egyházat, hazaárulással vádolták, életfogytiglant kapott. 1963. május 9-én halt meg a kínzások következtében a szamosújvári börtönben.

Ioan Bălan (1880–1959) Tövisen született, Budapesten és Bécsben tanult teológiát, 1903-ban szentelték pappá. 1936-ban lett lugosi püspök, miután Alexandru Nicolescu gyulafehérvári és fogarasi metropolita lett. 1948-ban tartóztatták le, több börtönben is járt: Dragoslavele, Căldărușani, Máramarossziget, Curtea de Argeș, Ciorogărla. Az utóbbi helyen betegedett meg az embertelen körülmények között, Bukarestbe szállították, ott halt meg 1959. augusztus 4-én. Nem volt pere, sosem ítélték el.

Tit Liviu Chinezu (1904–1955) egy Maros megyei papcsaládba született, Rómában tanult, ott szerzett doktorátust 1930-ban. Balázsfalván tanított a teológián, majd ennek rektora volt, míg Bukarestbe nem került főesperesnek. 1948-ban vitték el őt is a többi görögkatolikus püspökkel és huszonöt pappal együtt. Titokban szentelték püspökké a căldărușani-i börtönben 1949 decemberében. Sosem volt pere, nem ítélték el. Máramarosszigeten, a börtönben megfagyott.

Iuliu Hossu (1885–1970) Kolozsváron, Budapesten, Bécsben és Rómában tanult, ott szerzett doktorátust filozófiából és teológiából. XV. Benedek pápa szentelte püspökké, a szamosújvári egyházmegye élére, 1917. december 4-én. Püspöksége alatt alakult át egyházmegyéje és vette fel a Kolozsvár-Szamosújvári Görögkatolikus Püspökség nevet, az új püspöki székhely pedig Kolozsvár lett. VI. Pál pápa titokban bíborosi kalappal tüntette ki a püspököt 1969-ben. 1948. október 28-án fogták el, 1964-ig a dragoslavelei, a máramarosszigeti és a szamosújvári börtönökben tartották fogva. Szabadulása után kényszerlakhelyen élt Bukarest mellett 1970-ig.

*

A hét új vértanú püspök ünnepe a görögkatolikus kalendáriumban boldoggá avatásuk napjára, június 2-ára kerül.

Urunk mennybemenetele

Urunk mennybemenetele

A jövő felé tekintve

A görög mitológiából ismerhetjük Cassandra történetét, aki a trójai király leánya, Hektór és Parisz hercegek húga volt. Apollón szemet vetett szépségére, de Cassandra a jövőbe látás, a jóslás képességét kérte szerelméért cserébe. Amikor ezt megkapta, mégis elutasította Apollónt, aki viszont azzal büntette meg őt, hogy jóslataiban senki nem hitt. Így is történt, hiába látott meg mindent előre, senki nem hallgatott rá.
Bár sokan hangoztatják, hogy szeretnék előre ismerni egy-egy döntésük jövőbeli következményeit és szeretnének belelátni a jövőbe, a valóságban a legtöbb ember egyáltalán nem szeretne olyan képességet, hogy ismerje a jövőt, főleg saját jövőjét nem. A görög mitológiában Cassandra karaktere nagyon is igaz és ezt modern korunk tudományos vizsgálatai is alátámasztják. Az emberek többsége jobban szereti izgatottan várni a meglepetéseket, mintsem kiszámítható módon mindent előre tudni. Egyes felmérésekben a megkérdezettek mindössze egy százaléka használná szívesen a jövőbelátás képességét, és kétharmaduk semmit sem szeretne tudni arról, hogy mi várható a jövőben. Azt ugyan sokan mondják, hogy a szerencsejáték számait szeretnék előre tudni, hogy meggazdagodjanak, de ez nagyon komolytalan vágyakozás. A kutatások érdekessége, hogy az egyetlen dolog, amit az emberek többsége szeretne előre tudni, az a születendő gyermek neme, fiú vagy lány lesz-e?
Érdekes, hogy a jövőbe látás vágya az embereknél csupán a földi életre, a földi világra korlátozódik és nincsenek nagyobb távlatai. Pedig jó volna kissé távolabb nézni, örök sorsunk világába. Mi vár ránk a földi élet után? Erre a kérdésre ad választ a mai ünnep, Jézus mennybemenetelének napja. Mire emlékezünk ezen az ünnepen és mit tanít nekünk ez a nap?
Mire emlékezünk ma? Jézus feltámadása húsvétkor történt. Ezt követően az evangéliumi beszámolók szerint negyven napon keresztül megjelent az asszonyoknak, az apostoloknak és a tanítványoknak, azoknak, akik hittek benne. E jelenések, megmutatkozások, a feltámadt Krisztussal való találkozások egy idő után véget értek. A feltámadás utáni negyvenedik napon Jézus az apostolok szeme láttára felemelkedett az égbe. Visszatért a mennybe, ahonnan megtestesülésekor eljött közénk, visszatért a mennyei Atyához, aki elküldte őt. Földi küldetése befejeződött, művét mostantól az ő akarata szerint az apostolok fogják folytatni, akiknek megbízást adott, hogy evangéliumát az idők végéig hirdessék világszerte minden népnek. Ezt az apostoli küldetést az Egyház közössége végzi a történelmi időben.
Mit tanít nekünk az Úr mennybemenetele? Az Úr mennybemenetele azt az ígéretet hordozza, hogy Isten minden embert meghív a mennyországba. Földi életünk véget fog érni a halállal, de Isten bennünket is feltámaszt az örök életre. Mi is eljuthatunk a mennyország örökké tartó boldogságába, az Istennel való életre, ha hiszünk Krisztusban és ő a vezetőnk az üdvösség útján.
Látjuk-e, várjuk-e ezt a jövőt? Vágyakozunk-e arra a dicsőségre, amit Isten mindannyiunknak készít? Úgy tekintünk-e a mennyországra, mint örök otthonunkra, ahol Istennel élhetünk a tökéletes boldogságban a szeretet teljességében?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! Te kaptál meg minden hatalmat az Atyától és ebben a hatalomban részesítetted apostolaidat. Ez a lelki hatalom nem uralkodást, hanem szolgálatot jelent. Taníts minket alázatos lelkületre, hogy hűséggel tudjuk végezni ezt a szolgálatot. Taníts, hogy égre emelt tekintettel éljek, életem minden napján szem előtt tartsam, hogy a mennyországban Isten vár rám! Vezess engem Szentlelked által, hogy reményem beteljesedjen és az örök üdvösségre jussak! Hiszem, Uram, hogy a mennyei örök dicsőség várt rád földi életed után, és hiszem, hogy engem is az Atya vár a mennyországban.