Ariccia: 2. elmélkedés: Városaink váljanak a béke, a testvériség és a befogadás jelképeivé

„Giorgio La Pira álma” témáról elmélkedett hétfő délelőtt Bernardo Francesco Maria Gianni atya, a firenzei San Miniato bencés apátság elöljárója, a pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatának vezetője a Róma közeli Aricciában. Vasárnap délután kezdődött meg és pénteken ér véget a lelkigyakorlat.

A második elmélkedésében a bencés apát kiemelte: Giorgio La Pira, Firenze korábbi polgármestere, a béke építője egy olyan városról álmodott, ami a szépség, a testvériség, az egyetemes befogadás, valamint az Izajás próféta által leírt Jeruzsálem modellje alapján a keresztény szeretet jelképe. A lelkigyakorlat vezetője idézte Ferenc pápa egy gondolatát a Pápai Életvédő Akadémia évfordulójára írt üzenetéből: „Az emberi közösség Isten álma”. Ebből  kiindulva azt lehet mondani, hogy La Pira pedig Isten álmát álmodta meg. Terve nemcsak Firenzére vonatkozott, hanem a világ minden városára, amely a kiengesztelődés, a béke és a találkozás helye egy olyan világgal szemben, amelyet a legyőzhetetlennek hitt sötétségre ítéltek. Nem egy elvont, hanem egy konkrét álomról van szó, amely megnyitja a távlatot Isten cselekvése felé.

Megújítani a várost

Újra meg kell látogatni a várost és alapjaitól a vezetésig meg kell újítani azt, ami alapvetően fontos a személyek, valamint a politikai, technikai és gazdasági struktúrák java érdekében – amint azt La Pira írta. E terv célja, hogy megvalósítsa Krisztus történetét a világban: jöjjön el a te országod, amint a mennyben, úgy a földön is. Ebben nemcsak a polgári intézményeknek kell részt vennie, hanem első helyen az egyháznak is, hogy győzedelmeskedjen és konkréttá váljon Isten vágya minden ember számára.

Tanúságtétel, megtérés, evangéliumi tekintet

Ehhez olyan tanúságtételre van szükség, ami a Szentlélek tűzéből születik. Ez az egyetlen láng, amely képes megállítani a világ pusztító tűzét. A bencés atya kifejtette, mit ért tanúságtétel alatt: ez konkrét gesztus, bizalom Istenben, szeretetpárbeszéd, amely minden városnak visszaadja egyetemes küldetését. Ez pedig nem más, mint a pusztítás és a háborúk helyett ima, fejlődés, szépség, munka, béke. A város történelmét láthatóvá kell tenni, amely szent örökség. Ezt kell építeni és átadni szeretettel nemzedékről nemzedékre, mint Jeruzsálem esetében. A várost érintő válságos időszakokra és átmenetekre az ellenszert a bencés apát a tanúságtételben, az evangéliumi tekintetben és a szív megtérésében látja. Az újjáépítés válik kulcsfogalommá ebben a helyzetben, ahogy Giovanni Michelucci építész és várostervező tette Firenzében a II. világháború után. Organikus városokat kell létrehozni, amelyek mindenki hozzájárulásának köszönhetően élnek az egyszerű munkástól a polgármesterig, a püspökön, a papokon, a kézműveseken keresztül. Ez egy olyan szemlélet, amely tabernakulummá, szentségházzá teszi a várost minden ellentmondásával, törékenységével, igazságtalanságával együtt. Mindannyian erre az oltáriszentségtartóra akarunk aztán tekinteni.

Szemlélődő tekintettel pillantani a városra

Szemlélődő tekintettel kell újra felismernünk a várost, a hit tekintetével, amely felfedezi azt az Istent, aki a házakban, az utcákon, a tereken lakik. A lakók között él és előmozdítja a szolidaritást, a testvériséget, a vágyat a jóra, az igazságra és az igazságosságra. Ezt a jelenlétet nem mesterségesen kell összefarigcsálni, hanem fel kell fedezni. Isten nem rejtezik el azok elől, akik őszinte szívvel keresik – zárta második elmélkedését Bernardo Francesco Maria Gianni atya.

Nagyböjt első hetének hétfője

Nagyböjt első hetének hétfője

Egyházunk három dolgot ajánl számunkra a nagyböjt idejére: a böjtöt, az imádkozást és az alamizsnát, amit adakozásnak nevezünk. Ez utóbbi vallásos gyakorlat konkrét példáit, lehetőségeit sorolja fel Jézus a mai evangéliumban, amelyeket az irgalmasság cselekedeteinek nevezünk. A böjti időszak emlékeztet minket arra, hogy mindenünk, amit földi életünk során birtoklunk, Istentől kapott ajándék, amelyet meg kell osztanunk másokkal. Nem mondhatjuk önző módon mindenre, hogy az csak a mi boldogságunkat szolgálja, hanem javaink egy részével érdemes enyhítenünk a szegények nyomorán. És ez nem csupán lehetőség számunkra, hanem keresztény kötelességünk. Ha másért nem, legalább örök üdvösségünk érdekében tartsuk szemünk előtt azt, hogy a végső ítéleten Jézus életünk igazságos bírája, azt kéri majd tőlünk számon, hogy gyakoroltuk-e az irgalmasság cselekedeteit, jót tettünk-e másokkal, adtunk-e enni az éhezőknek és inni a szomjazóknak, felöltöztettük-e a ruhátlanokat, törődtünk-e a betegekkel és más rászorulókkal.
A böjtölés során mindig saját hiányainkkal szembesülünk, de még böjtölés sem szükséges ahhoz, hogy észrevegyük azt, hogy másoknak mi hiányzik, mivel tudjuk őket segíteni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy annak a csokoládénak, kávénak vagy bármi másnak az árán, amit nem fogyasztok el, mert komolyan veszem a böjtöt, a szegényeknek veszek például ennivalót.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent tested az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos kenyér keresztény életünk forrása. Élj bennünk! Táplálj minket! Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!

Útravaló – 2019. március 10., nagyböjt 1. vasárnapja

Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Márciusban Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Rómában már a VI. századtól kezdődően minden nap egy-egy úgynevezett stációs, kijelölt templomban gyülekezett össze e szent időben az Egyház. A megszentelt hely vértanú patrónusa, lelkisége sokszor befolyásolta és értelmezte a nap evangéliumát, liturgiáját. Márciusban mi is ezekre a római bazilikákra utalva és vértanúiknak példája, közbenjárása által kísérve közeledünk megváltásunk ünnepéhez, hiszen a szentek különféle élethelyzeteiben a Lélek újraolvassa számunkra Krisztus misztériumát.

* * *

A nagyböjti szent időszak évenként visszatérő gyakorlatai által egyre jobban megismerjük Krisztus életének titkait – halljuk a mai nap misekönyörgésében. Az Egyház ezzel kijelenti, hogy a böjt, az imádság és a jó cselekedetek nem csupán jámborsági gyakorlatok, hanem olyan eszközök, amelyek segítségével ténylegesen közel kerülünk Krisztushoz. Ez azért lehetséges, mert az Úr Jézus maga is böjtölt, egyedül az Atyát imádta, és nem fitogtatta hatalmát, hanem mások üdvözítésére használta. Így, amikor a keresztény ember ugyanezeket gyakorolja, Krisztushoz válik hasonlóvá.

Kezdetben nagyböjt első vasárnapjával kezdődött a szent negyven nap, amelynek útjára a Lateráni bazilikában, a keresztény közösség főtemplomában lépett rá a római egyház, és ide tért vissza húsvét éjszakáján a keresztség szentségének kiszolgáltatására. E liturgikus idő lényege ez az egyedül Üdvözítő Krisztus diadala alatt történő útra indulás, a vele való azonosulás, hogy eltanuljuk a Mestertől a helyes, evangéliumi életvitelt, és ezáltal elkezdődjék bennünk a belső pusztaság, az istennélküliség világának szent földdé alakulása. A teremtés ezen helyreállított jóságában merítkeznek meg a keresztelendők húsvét éjszakáján, amikor az Atya ismét a Fiúban látja őket, ők pedig a Fiú által látják az Atyát, és ennek elevenné tételét akarjuk, kérjük a magunk számára a keresztségi fogadalom megújításával.

Jézus életét mintegy keretbe foglalja a kísértés világa. Küldetésének kezdetén ugyanis nem azzal támadja őt a gonosz, hogy vitatja emberségét vagy isteni hatalmát, hanem „a kísértő arra igyekszik rábírni, hogy isteni hatalmát egyre nagyobb mértékben használja föl az üdvösség művére, de közben adja fel önátadásban élt egzisztenciáját” (H. Urs von Balthasar). Ugyanez ismétlődik meg passiójában, amikor a gonosz pusztai szavait már emberek visszhangozzák: Heródes csodára akarja bírni, a főtanács elítéli, mert náluk nagyobbnak, Isten Fiának mondja magát, a katonák és a lator pedig újból felszólítják: ha te vagy a Krisztus, a zsidók királya, szabadítsd meg magad, szállj el a keresztről! Ebből értjük meg a kísértés hazug voltát, azt, ami már az első emberpárban is megpróbálta lerombolni Isten művét: az Istentől kapott gazdagságok Isten nélkül vagy vele szemben való használata – ez teszi pusztasággá a teremtett lét állapotát. Az ennek való ellentmondás, az ezzel járó következmények vállalása pedig maga a megújulás.

Jézus az ember kirekesztettségét veszi magára embersége, de különösképpen is halála által, miként Márk evangéliumában erre utalnak végső szavai: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem! Az Atya legnagyobb Gazdagsága az Atya világából mintegy kivetve érzi magát, amivel áthidalja az Isten és a bűnös ember közötti távolságot. Mi keresztények éppen ezért merünk szembenézni saját pusztaságunkkal, Isten nélküli életterünkkel, mert ezeket az Úr már felkereste, magára vette, sőt, szembenézett velük. Amikor tehát ide eljutunk, mi magunk is Krisztus-követésben járunk, hiszen ő előttünk és velünk járja be az ember és a szent negyven nap pusztaságát.

A teremtés sátán által megrontott világából – ha most, a nagyböjt elején merünk szembesülni azzal, ami bennünk Isten nélküli és pogány, ha felismerjük értékeinket, amelyeket Istentől kaptunk, de őt kihagyva használunk –, eljuthatunk az újjáteremtettség állapotára. Számbavételük a húsvét felé vezető út első lépése, amely során az ima, a böjt és a jó cselekedetek által jobban megismerjük az előttünk haladó Krisztus életének titkát, és így valóra válik bennünk is III. Ince pápának, a Lateránban Assisi Szent Ferencről látott álma: a kicsiny és lenézett ember vállaival megtartja az omladozó Egyház falát, és ezzel lesz építőköve az Egyház megújulásának.

Ferenc pápa: Lelkigyakorlatra megyünk, imádkozzatok értünk!

Március 10-én a Szentatya a vasárnapi evangéliumról, Jézus hármas megkísértéséről elmélkedett a déli Angelus elimádkozása előtt, utána pedig a hívek imáját kérte a Római Kúria lelkigyakorlatozói számára. Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk az alábbiakban.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma (vö. Lk 4,1–13) Jézus pusztai megkísértésének történetét beszéli el. Jézus negyven napig böjtöl, utána pedig a sátán háromszor megkísérti.

Először arra szólítja fel, hogy változtasson egy követ kenyérré (Lk 4,3); aztán megmutatja neki a magasból a föld országait, és felkínálja neki a lehetőséget, hogy nagyhatalmú és dicsőséges messiássá váljon (Lk 4,5–6); végül felviszi a jeruzsálemi templom legmagasabb pontjára, és arra biztatja, hogy ugorjon le, hogy látványosan megmutassa isteni hatalmát (Lk 4,9–11). A három kísértés azt a három utat jelzi, amelyeket nagy sikerekkel kecsegtetve a világ felkínál. Három út a megtévesztésünkre: a birtoklás falánk vágya – legyen az enyém, az enyém, az enyém! –, az emberi dicsőség és Isten eszközként való felhasználása. Ez a három út romlásba dönt bennünket.

Nézzük az első utat, a birtoklásvágyat. Mindig ez a sátán fondorlatos logikája. Ő abból a természetes és jogos szükségletünkből indul ki, hogy táplálkozzunk, éljünk, megvalósítsuk magunkat, boldogok legyünk, aztán elhiteti velünk, hogy mindez lehetséges Isten nélkül is, sőt egyenesen Isten ellenében. Jézus azonban ellenáll neki, és kijelenti: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember” (Lk 4,4). Emlékeztet a választott nép hosszú útjára a sivatagban, és kinyilvánítja, hogy teljes bizalommal az Atya gondviselésére akar hagyatkozni, aki mindig gondot visel gyermekeire.

A második kísértés: az emberi dicsőség útja. A sátán azt mondja: „Ha leborulva hódolsz előttem, ez mind a tied lesz” (Lk 4,7). Képesek vagyunk elveszíteni minden személyes méltóságunkat, hagyjuk, hogy megrontson a pénz, a siker és a hatalom bálványa, csak azért, hogy önérvényesítésünket elérjük. Belekóstolunk az üres, de hamar elenyésző öröm mámorába, olyannyira, hogy páváskodni kezdünk, csakhogy ez a hiúság elenyészik. Ezért Jézus így válaszol: „Csak Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8).

A harmadik kísértés: Isten eszközként való felhasználása saját előnyünkre. Amikor az Írásokat idéző sátán arra biztatja Jézust, hogy kétségbevonhatatlan csodát kérjen Istentől, ő ellenáll neki azzal a világos elhatározással, hogy alázatos marad, megőrzi az Atyába vetett bizalmát: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” (Lk 4,12). Így elutasítja a talán legkifinomultabb kísértést: azt, hogy „a magunk oldalára állítsuk Istent”, hogy kegyelmeket kérjünk tőle, amelyek valójában csak gőgünk igényeinek kielégítésére szolgálnak.

A sátán ezt a három utat állítja szemünk elé, azzal a megtévesztő szándékkal, hogy ezeken járva sikerre és boldogságra tehetünk szert. De igazából ezek teljesen idegenek Isten cselekvésmódjától; sőt, el is szakítanak bennünket Istentől, mert a sátán művei. Jézus szembenéz ezekkel a próbákkal, háromszor legyőzi a kísértést, hogy teljesen igent mondjon az Atya tervére. És megmutatja, mik lehetnek segítségünkre: a lelkiélet, az Istenbe vetett hit, a bizonyosság az ő szeretetében, az a bizonyosság, hogy Isten, aki Atya, szeret bennünket, és ezzel a bizonyossággal le tudunk győzni minden kísértést.

De van itt egy érdekes dolog, amire szeretném felhívni a figyelmeteket. Amikor válaszol a kísértőnek, Jézus nem folytat párbeszédet vele, hanem csak Isten szavával válaszol a három kihívásra. Ez arra tanít, hogy a sátánnal ne beszélgessünk, nem szabad beszélni vele, csak Isten szavával válaszoljunk neki.

Használjuk hát fel a negyvennapos bűnbánati időszakot, amely kiváló alkalom arra, hogy megtisztuljunk, és megtapasztaljuk Isten vigasztaló jelenlétét életünkben!

Szűz Máriának, az Istenhez való hűség példaképének anyai közbenjárása támogasson utunkon, segítsen, hogy mindig elutasítsuk a rosszat és befogadjuk a jót!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Tegnap a spanyolországi Oviedóban boldoggá avatták Ángelo Cuartast és nyolc vértanú társát, papnövendékeket, akiket a hit iránti gyűlöletből öltek meg a vallásüldözés idején. Ezek a papságra készülő fiatalok annyira szerették az Urat, hogy követték őt a kereszt útján. Hősies tanúságtételük segítse a papnövendékeket, a papokat és a püspököket, hogy mindig ragyogóan áttetszők és nagylelkűek maradjanak, és hűségesen szolgálják az Urat és Isten szent népét!

Szeretettel köszöntöm a családokat, az egyházközségi csoportokat, a társulatokat, az Olaszországból és más országokból érkezett zarándokokat. Üdvözlöm a spanyolországi Castro Urdiales-i diákokat, valamint a varsói, a Castellammare di Stabia-i és a porciai híveket. Üdvözlöm a svájci Purából érkezett „Kis énekesek”-et, a Milánó melletti Baggio esperesi kerületének fiataljait, a hitük megvallására Samaratéból jött fiatalokat, a bondonei és a paullói bérmálkozókat, a veronai fiatalokat, valamint a somascai atyák genovai „Emiliani” iskolájának tanulóit.

Azt kívánom, hogy a nemrég megkezdett szent negyvennapi út gyümölcsöző legyen mindnyájatoknak, és kérlek benneteket, emlékezzetek meg imáitokban rólam és a Római Kúria munkatársairól, mivel ma este elkezdjük egyhetes lelkigyakorlatunkat.

Nagyböjt első vasárnapja

Nagyböjt első vasárnapja

Teremtés és megváltás

A Biblia első oldalain arról olvashatunk, hogy a világ rendezettsége és a természet rendje mögött a természetfeletti erőt megsejtő, hívő ember hogyan gondolkodik a világ keletkezéséről. Erről szól a teremtéstörténet, amit a szentírástudósok szerint nem szó szerint kell értelmezni, hanem annak tanítását, mondanivalóját kell megértenünk. A teremtéstörténet szerint kezdetben, az idők kezdetén rendetlenség, rendezetlenség, összevisszaság uralkodott, vagyis káosz. A teremtés, amit Isten tevékenységének tulajdonítunk, rendet tesz a rendetlenségben, megszünteti a rendezetlenséget, így jön létre a rendezettség, vagyis a kozmosz. Mondhatjuk azt is, hogy Isten meghatározza a természet törvényeit, amelyek annak rendjét biztosítják és fenntartják. A hívő, a teremtő Istenben hívő ember így gondolkodik, de ne feledjük, hogy vannak, akik kétségbe vonják ezt az elképzelést és csupán a véletlennek tulajdonítják a természetben kialakult, a világban uralkodó rendet és törvényszerűséget.
Visszatérve a Teremtő tevékenységéhez, láthatjuk, hogy a teremtés rendjében különleges helye van az embernek, aki lakóhelyül, élettérként ezt a teremtett világot kapta Istentől. Az embernek mindig vigyázni kell arra, hogy ne gondolja magát nagyobbnak annál, aki megteremtette, s akinek az életét köszönheti, nem feledheti, hogy teremtmény. Persze az első emberpár és azóta is minden ember szüntelenül azzal próbálkozik, hogy a teremtő Isten helyébe lépjen, átvegye életének és örök sorsának irányítását. Ezt a lázadást, engedetlenséget az első emberpár esetében, akit a Biblia Ádámnak és Évának nevez, bűnbeesésnek nevezzük, a többi ember, mindannyiunk esetében pedig bűnnek. Bűneinkkel tulajdonképpen tönkretesszük a teremtett világot, újra rendetlenséget csinálunk, és persze tönkretesszük azt a lelki kapcsolatot is, ami bennünket Istenhez fűz, aki teremtőnk és gondviselőnk, bűneinkkel megsértjük a vele való szeretetkapcsolatot.
Annak érdekében, hogy ez a szeretetkapcsolat újra helyreálljon, Isten elküldi az ő Fiát, a Megváltót, Jézus Krisztust, aki újjáteremti az embert, új rendet és új törvényt hoz az emberiségnek. A teremtés óta minden Megváltóra váró nemzedék újratanulja a teremtett világ rendjét és saját hivatását ebben a világban, a megváltó Jézus eljövetele után pedig a már megváltott nemzedékek tanulják újra ugyanezt. Az újjáteremtés kegyelmi rendje, a Krisztusban való újjászületés, amelyet a keresztség jelképez, megerősít minket abban, hogy Istenhez tartozunk, az ő teremtményei vagyunk, sőt olyan teremtményei, akik felé szeretettel fordul Isten, ezért mondhatjuk bátran, hogy az ő gyermekei vagyunk. Így csodálkozunk rá az életre és arra, akitől életünket kaptuk, és így csodálkozunk rá arra, hogy tőle árad a szeretet, és az élet azt jelenti, hogy az ő szeretetében élünk.
Mindennek a titoknak, a teremtés és a megváltás titkának, Isten és az ember titokzatos kapcsolatának szemlélésére hív bennünket minden esztendőben a nagyböjt. Az első nagyböjti vasárnap evangéliuma, Jézus megkísértésének eseménye, szembesít minket azzal, hogy bűnre hajló a természetünk, megkísérthetőek vagyunk, de az Úr példája szerint képesek vagyunk minden kísértést visszautasítani és elkötelezni, újra elkötelezni magunkat Isten mellett.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te földi életed során mindig felismerted a kísértést és visszautasítottad azt. A legfontosabb pillanatban nem szálltál le a keresztről, hanem vállaltad a szenvedést és a halált a mi megváltásunkért. A kísértés a mi esetünkben is arra irányul, hogy eltávolodjunk Istentől, a tőle kapott küldetéstől, az ő szeretetétől, és szálljunk szembe az ő akaratával. A kísértés elutasítása azt jelenti, hogy kifejezzük szándékunkat: egyedül Istennek akarunk szolgálni, őt tartjuk életünk Urának, az ő akaratának szeretnénk mindenben engedelmeskedni. A kísértés legyőzése azt jelenti, hogy Isten útját, az üdvösség útját választjuk.