Ferenc pápa: Csak a szegényekkel, a rászorulókkal együtt élhetjük meg hitünket!

November 18-án, a szegények világnapján a Szentatya a Szent Péter-bazilikában mutatott be szentmisét, amelyen mintegy hatezer szegény, valamint sok karitatív szervezet munkatársa és önkéntese vett részt. Beszédében Jézus három mozdulatát állította követendő példaként: elhagyni, bátorítani, kezünket kinyújtani.

Vizsgáljuk meg Jézus három cselekedetét, melyeket az evangéliumban hallottunk.

Nézzük az elsőt: elhagy. A nap közepén, a siker csúcspontján elhagyja a tömeget, akkor, amikor az emberek ünneplik őt a kenyér megszaporítása miatt. Miközben a tanítványok sütkérezni akartak a dicsőségben, ő kényszeríti őket, hogy elmenjenek, majd elbocsátja a tömeget (vö. Mt 14,22–23). Az emberek keresik, ő mégis eltávozik, teljesen egyedül. Miközben körülötte minden és mindenki „leereszkedőben” volt, ő felfelé megy, fel a hegyre, hogy imádkozzon. Aztán az éj kellős közepén lejön a hegyről, és utoléri övéit a szél által felkorbácsolt vízen járva. Jézus mindenben a várttal ellentétes módon cselekszik: először elhagyja a sikert, aztán pedig a nyugalmat. Az elhagyás bátorságát tanítja nekünk: hagyjuk el az önteltté tevő sikert és a szívünket elaltató nyugalmat.

De miért? Hová kell mennünk? Istenhez imádságban, a rászorultakhoz a szeretet tetteivel. Ők az élet igazi értékei: Isten és a felebarát. Felmenni Istenhez és lejönni a testvérekhez: ezt az utat mutatja nekünk Jézus. Nem engedi, hogy az élet kényelmes, zöld legelőin zavartalanul legelésszünk, hogy a mindennapi kis örömök között lustálkodva éldegéljünk. Jézus tanítványainak nem egy szokványos élet kiszámítható nyugalmát kell keresniük, hanem az Úr Jézushoz hasonlóan kell járniuk útjukat, könnyedén, készen arra, hogy elhagyják a pillanat dicsőségét, figyelve arra, nehogy hozzátapadjanak a múló javakhoz. A keresztény ember tudja, hogy hazája máshol van, tudja, hogy már most – amint Pál apostol emlékeztet a szentleckében – „a szentek polgártársa és Isten családjának tagja” (vö. Ef 2,19). A lét mozgékony vándora. Nem azért élünk, hogy gyűjtögessünk: dicsőségünk az, hogy elhagyjuk a mulandót, és visszatartsuk a maradandót. Kérjük Isten segítségét, hogy az olvasmányban bemutatott egyházhoz hasonlítsunk: mindig mozgásban van, ért az elhagyáshoz és hű a szolgálatban (vö. ApCsel 28,11–14)! Urunk, mozdíts ki bennünket a nyugodt semmittevésből, biztonságos vackunk langymelegéből! Oldozz ki bennünket az életünket terhelő önmagunk körül forgás kötelékeiből, szabadíts ki sikerhajhászásunkból! Uram, tanítsd meg nekünk az elhagyás művészetét, hogy életünket a te életvezetésed szerint éljük: Isten felé és a felebarát felé fordulva.

A második cselekedet: az éj közepén Jézus bátorít. A „tengeren” járva (Mt 14,25) sötétségbe merült tanítványaihoz megy. Igazából tóról van szó, a tenger viszont mélységes sötétségével abban a korban a gonoszság erőire utalt. Más szóval Jézus az ember gonosz ellenségeit eltaposva megy övéihez. Ez tehát a jelentése ennek a jelnek: nem a hatalom látványos kinyilvánítása, hanem annak a biztonságot adó bizonyosságnak a feltárása, hogy Jézus, egyedül ő győzi le nagy ellenségeinket: a sátánt, a bűnt, a halált, a félelmet, a világiasságot. Ma nekünk is mondja: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27).

Életünk hajóját gyakran dobálják a hullámok, tépázza a szél, és amikor egy időre le is csendesül minden, a hullámok tombolása hamar újrakezdődik. Akkor megharagszunk a pillanatnyi viharra, mely egyetlen problémánknak az tűnik. A probléma azonban nem a pillanatnyi vihar, hanem az, miképpen irányítsuk életünk hajóját. A jó irányításnak az a titka, hogy hívjuk a fedélzetre Jézust! Adjuk az ő kezébe életünk kormánylapátját, hogy állítsa be haladásunk irányát. Ugyanis egyedül ő ad életet a halálban, reményt a fájdalomban, egyedül ő gyógyítja be szívünket megbocsátásával, ő szabadít meg félelmeinktől bizalmával. Hívjuk ma Jézust életünk hajójába! A tanítványokhoz hasonlóan megtapasztaljuk majd, hogy ővele a fedélzeten alábbhagy az orkánerejű szél (vö. Mt 14,32), és sosem ér bennünket hajótörés. Ővele a fedélzeten sosem ér bennünket hajótörés! És csak Jézussal együtt leszünk képesek arra, hogy mi magunk is bátorítsunk. Nagy szükség van olyan emberekre, akik tudnak vigasztalni, de nem üres szavakkal, hanem éltető szavakkal, éltető tettekkel. Jézus nevében adhatunk igazi vigasztalást. Nem a formális, kipipálható buzdítások, hanem Jézus jelenléte üdít fel. Önts lelket belénk, Uram, és általad megvigasztalva leszünk igazi vigasztalók mások számára!

Jézus harmadik cselekedete pedig: a viharban kinyújtja kezét (vö. Mt 14,31). Megragadja Pétert, aki félve, kételkedve és süllyedve kiáltotta: „Uram, ments meg!” (Mt 14,30). Péter helyébe képzelhetjük magunkat: kishitű emberek vagyunk, és azért vagyunk itt, hogy megmentést kolduljunk. Szegények vagyunk az igazi életben, és rászorulunk az Úr kinyújtott kezére, hogy kihúzzon bennünket a rosszból. Ez a hit kezdete: fel kell adnunk azt a gőgös meggyőződésünket, hogy a helyünkön vagyunk, magunktól is boldogulunk, és el kell ismernünk, hogy megmentésre szorulunk. A hit ebben a légkörben növekszik, melyhez akkor szokunk hozzá, ha együtt vagyunk azokkal, akik nem ünnepeltetik magukat, hanem szükséget szenvednek és segítséget kérnek. Ezért mindannyiunk számára fontos, hogy a rászorulókkal együtt éljük meg hitünket. Ez nem szociológiai lehetőség, nem egy pápaság divatja, hanem teológiai szükséglet. El kell ismernünk, hogy a megmentés koldusai vagyunk, mindenkinek, de főképpen a szegényeknek, az Úr kedvenceinek fivérei és nővérei vagyunk! Így tesszük magunkévá az evangélium szellemiségét: „Krisztus Egyházának ugyanis – mondja a zsinat – a szegénység és a szeretet szelleme a dicsősége és a megkülönböztető jegye” (Gaudium et spes konstitúció, 88).

Jézus meghallotta Péter kiáltását. Kérjük a kegyelmet, hogy meghalljuk a viharos hullámok között élők kiáltását! A szegények kiáltását: azoknak a magzatoknak néma sikolyát, akik nem születhetnek világra, az éhező kicsinyek könyörgését, a bombazajhoz és nem a közös játék vidám ricsajához szokott gyermekek kiáltását. Az eldobott és magukra hagyott öregek kiáltását. Azoknak az embereknek a kiáltását, akiknek baráti segítség nélkül kell megküzdeniük az élet viharaival. Azoknak az embereknek a kiáltását, akiknek menekülniük kell, és a célba érkezés bizonyossága nélkül kell elhagyniuk otthonukat és földjüket. Azoknak a teljes népeknek a kiáltását, akiket saját hatalmas természeti erőforrásaiktól is megfosztottak. A megannyi Lázár kiáltását, akik sírnak, miközben a kevés dőzsölő lakmározik abból, ami jog szerint mindenkinek a tulajdona. A jogtalanság a szegénység perverz gyökere! A szegények kiáltása minden nappal erősödik, mégis minden nappal kevésbé hallatszik. Napról napra erősebb az a kiáltás, mégis napról napra kevésbé hallatszik, mert elnyomja a kevés gazdag lármája, akik egyre kevesebben vannak és egyre gazdagabbak.

A sárba tiprott emberi méltóságot látva gyakran csak karba tett vagy kitárt kézzel állunk, tehetetlenül a gonosz sötét erőivel szemben. A keresztény ember azonban nem állhat karba tett kézzel, közönyösen, vagy kitárt kézzel, megadóan, nem! A hívő kinyújtja kezét, ahogyan Jézus teszi velünk. Istennél a szegények kiáltása meghallgatásra talál. Kérdezem: és nálunk? Van-e szemünk látni, fülünk hallani, kinyújtott kezünk segíteni, vagy azt ismételgetjük, hogy „gyere vissza holnap”? „A szegényekben maga Krisztus mintegy fennhangon kéri tanítványai szeretetét” (ugyanott). Kéri, hogy ismerjük fel őt az éhezőben, a szomjazóban, az idegenben, a méltóságától megfosztottban, a betegben és a bebörtönzöttben (vö. Mt 25,35–36).

Az Úr kinyújtja kezét: ez ingyenes, nem kiérdemelt mozdulat. Tudja ezt, aki megteszi. Nemcsak azokkal kell jót tennünk, aki szeret bennünket. A viszonzás helyénvaló, Jézus azonban többet kér ennél (vö. Mt 5,46): adjunk annak, aki nem tudja azt visszaadni, vagyis szeressünk ingyenesen (vö. Lk 6,32–36). Gondoljunk csak napjainkra: megannyi teendőnk között teszünk-e valamit ingyenesen, olyasvalakinek, aki nem tudja azt viszonozni? Az lesz a mi kinyújtott kezünk, a mi igazi kincsünk a mennyben.

Uram, nyújtsd ki kezed felénk, és ragadj meg bennünket! Segíts, hogy úgy szeressünk, ahogy te szeretsz! Taníts meg minket arra, hogy elhagyjuk a mulandót, bátorítsuk a mellettünk élőt, ingyen adjunk a szükséget szenvedőnek! Ámen.

Az ünnepi szentmisén a Szent Péter-bazilikában mintegy 6 ezer szegény, hajléktalan, beteg vett részt, akik az egész világból, de főleg Európából és Olaszországból érkeztek a Vatikánba a Szentatya vezette világnapra.

A szentmise után 1500 rászoruló vett részt a vatikáni VI. Pál teremben rendezett közös ebéden, amelyet az egyik római luxusszálloda és szociális alapítványok ajánlottak fel. Sokan egy asztalnál ültek Ferenc pápával. Több római és más olasz plébániákon is ebéddel várták a környék szegényeit.

Árpádházi Szent Erzsébet

Árpádházi Szent Erzsébet

Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót mindenkivel, legyetek irgalmasok! - olvassuk Jézus tanácsait a mai evangéliumban. A ma ünnepelt Szent Erzsébet komolyan vette ezeket a tanácsokat és egész életét a szegények szolgálatába állította. Cselekedeteiben, egész életében észrevesszük Isten gondviselését, aki ilyen módon mutatja meg, hogy jelen van a világban, ha mi készen állunk arra, hogy gondviselésének eszközei legyünk. Erzsébet nem csak észrevette azokat, akik segítségre szorulnak, hanem rá is lépett a cselekvő szeretet útjára, megmutatva azt, hogy nem elég elméletben szeretni a másik embert, hanem a gyakorlatban is meg kell mutatkoznia a szeretet érzésének. Szent Erzsébet azzal a meggyőződéssel, hittel végezte irgalmasságból és szeretetből fakadó jócselekedeteit, hogy mindent Krisztusnak tesz. Felismerte a szükséget szenvedőkben a szenvedő Krisztus arcát és minden erejét a szenvedések, az emberi nyomorúságok enyhítésére, megszüntetésére fordította.
Nem számított a királyi méltóság, a családi örökség, hanem mindent odaadott, egész életét felajánlotta az Úrnak, egyedül tőle várva mennyei jutalmat cselekedeteiért. Életpéldája és alázatossága ösztönözzön minket is arra, hogy életünket, képességeinket a szegények szolgálatára szenteljük.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk, s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!

A hit zsinórmértéke

Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.

A liturgia az ókori keresztények számára a hit zsinórmértékét adta (lex orandi lex credendi), az átélt rítusok magyarázatából, ha nem is strukturált, de magából a rítusból táplálkozó, valódi szentségi teológia született. A középkor folyamán a szentségekről szóló teológiai tűnődés fokozatosan leválik a konkrét liturgikus cselekményekről, és kívülről hozott fogalmak segítségével próbálnak választ találni arra a kérdésre: miért és hogyan hatékony az ünnepelt cselekmény. Magukat a rítusokat pedig allegorikusan magyarázzák, egyszer mély, máskor inkább mondvacsinált értelmet tulajdonítva az istentisztelet legapróbb momentumainak is, gyakran elfeledkezve azok eredeti értelméről.

A humanizmus és a protestáns reform hatására a liturgia iránti érdeklődés is új irányba fordult: az allegória meseszerű és mesterséges világát felváltotta a liturgia történetének pozitivista tanulmányozása. Az Atyák, a zsinatok, a régi liturgikus könyvek tanulmányozása egyre inkább ráébreszti a katolikus világ egyházi embereit arra, hogy az istentisztelet, amellett, hogy szent cselekmény, történelmi változásnak alávetett valóság is. A 16. századi katolikus szerzők, a reformátorok szemrehányásait komolyan véve, alapos történeti utánajárás segítségével mutatták meg azt is, hogy a korabeli katolikus gyakorlat szervesen csatlakozik az egyház ősi, apostoli hagyományához. A 16–18. században rakják le tehát a liturgiatudomány alapjait, és a katolikus szóhasználatba ekkor kerül vissza a görög eredetű liturgia szó az egyház által végzett istentiszteleti cselekmények megjelölésére – kiemelve így azok közösségi jellegét is. A 19. században a liturgikus mozgalom sokat merít a nagy humanista tudósok által újra napvilágra hozott és alaposan tanulmányozott liturgikus forrásokból.

Életünk végcélja az Úrral való végleges találkozás – Ferenc pápa Úrangyala imája

A Krisztus második eljöveteléről szóló vasárnapi evangéliumi szakaszban (vö. Mk 13,24-32) az Úr a jövő eseményeiről oktatja tanítványait. Beszéde elsősorban nem a világ végéről szól, hanem inkább arról, hogy hogyan éljük meg jól a jelent, arra figyelmeztet, hogy legyünk éberek és mindig álljunk készen arra, hogy számot tudjunk adni életünkről. Jézus ezt mondja: „A gyötrelem után következő időkben a Nap elhomályosul és a Hold sem áraszt világosságot, a csillagok lehullanak az égről és a világmindenséget összetartó erők megrendülnek”. Az égitestek a Teremtés könyvével szemben itt a sötétbe hullanak, jelezve a véget. A világosság azon az utolsó napon azonban egyedülálló és új lesz: az Úr Jézusé, aki eljön majd dicsőségben összes szentjével együtt. Akkor végre meglátjuk Arcát a Szentháromság teljes fényében és szeretettől ragyogó Arca előtt minden ember a teljes igazságban jelenik majd meg.

Krisztus Igéje örökérvényű

Az emberiség történelmét, csakúgy, mint mindannyiunk személyes történetét nem lehet pusztán egymást követő szavak és események folyamataként megérteni és nem lehet fatalista megvilágítás fényében sem értelmezni, mintha már minden előre el lenne rendelve. Ez nem hagyna helyet a szabadságnak, megakadályozná a választás, a valódi döntés lehetőségét. A mai evangéliumban Jézus sokkal inkább azt mondja, hogy a népek és az egyének történelmének végcélja az Úrral való végleges találkozás. Nem ismerjük ennek sem az idejét, sem a módját. Az Úr kijelentette: „azt a napot és azt az órát senki sem ismeri, a mennybéli angyalok sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya”. Mindent az Atya misztériumának titka őriz. Azonban ismerjük azt a lényeges alapelvet, amellyel szembesülnünk kell: „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak”. Ez a valódi sorsdöntő kérdés. Azon a napon mindnyájunknak meg kell értenünk, hogy Isten Fiának Szava megvilágította-e személyes létünket, vagy hátat fordítottunk-e neki, inkább saját szavainkban bízva. Az lesz a pillanat, amikor véglegesen rá kell hagyatkoznunk az Atya szeretetére, bízva irgalmasságában.

Korlátaink felismerése figyelmeztessen felelősségünkre

Senki nem menekülhet el ettől a pillanattól. A ravaszság, amelyhez gyakran folyamodunk, hogy viselkedésünkkel megfelelő képet nyújtsunk magunkról, akkor már nem használ többé; ugyanígy nem használ többé a pénz és a gazdasági eszközök hatalma sem, amelyekkel öntelten azt hisszük, hogy mindent és mindenkit megvásárolhatunk. Semmi nem lesz velünk, mint az, amit ebben az életben megvalósítottunk, Jézus Szavába vetett hitünkkel.

Fohászkodjunk Szűz Mária közbenjárásáért: földi életünk időlegességének és korlátainknak felmérése ne döntsön kétségbeesésbe, hanem figyelmeztessen saját magunk, felebarátunk és az egész világ iránti felelősségünkre.

Évközi harmincharmadik hét vasárnapja

Évközi harmincharmadik hét vasárnapja

Az öröklét vágya

A Biblia első fejezeteiben különös hangsúlyt kap az időmeghatározás. E részek olvasásakor nem kell mindent szó szerint értelmezni, hiszen sok esetben jelképekről, jelképes tanításról van szó. Gondoljunk csak a teremtéstörténetre, amely elbeszéli, hogy mit tett, mit teremtett Isten az első, a második és a következő napokon, majd a hetedik napon megpihent. Aztán néhány oldallal később olvassuk Noé történetét, aki bárkát épített Isten parancsára. Olyan ez, mint egy hajónapló, talán a világ első hajónaplója, amely rögzíti egy különös tengeri utazás eseményeit. Miután Noé beszállt a bárkába, „negyven napig ömlött az eső a földre.” Majd amikor minden élőlény elpusztult a szárazföldön, akkor „a víz százötven napig áradt a földön.” „Százötven nap elteltével a víz visszahúzódott, s a hetedik hónapban, a hónap 17. napján a bárka megállt az Ararát hegyén.” Negyven nap múlva Noé kiengedett egy galambot, de az nem tudott leszállni. Hét nap múlva ismét kiengedte a galambot, s az egy olajfaággal tért vissza. Újabb hét nap múlva a galamb már nem tért vissza. „A második hónapban, a hónap 27. napján a föld száraz volt” (vö. Ter 7-8 fejezet).
Más ószövetségi történetekben szintén nagy jelentősége van az időpontok meghatározásának. Az eseményeket úgy rögzítették, hogy azok melyik király uralkodásának hányadik esztendejében, mely hónapban és napon történtek. Ez a módszer Jézus születése körüli eseményeknél is megfigyelhető. Jézus születése akkor történt, amikor „Augusztusz császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quiriniusz, Szíria helytartója alatt volt” (Lk 2,1-2). A Megváltó előfutárának, Keresztelő János fellépése „Tibériusz császár uralkodásának 15. esztendejében történt, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, s Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme” (Lk 3,1), majd a leírás más fejedelmek és főpapok nevének említésével folytatódik.
Az újszövetség utolsó lapjain elmaradnak az időmeghatározások, a végső napokról szóló események teljes titokba, homályba burkolóznak az időpontok tekintetében. A változás oka nem csupán az, hogy a múltbeli események időpontját lehet rögzíteni, de a jövőben bekövetkező történések várható idejét nem. Jelképes üzenetet, mondanivalót hordoz a végső napok időnélkülisége. Nem tudhatja ugyanis egyetlen ember sem előre, hogy ezek mikor fognak bekövetkezni. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumban: „azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.” Egyedül Isten tudja tehát, hogy mikor jönnek el a végső idők, ő viszont nem fogja nekünk elárulni. Egy kis humorral mondhatjuk azt is, hogy azért nem mondja meg előre az évet és a napot, mert ő örökkévalóságban gondolkodik, ezért semmi értelme nincs annak, hogy naptár szerint meghatározza egy-egy esemény időpontját. Nekünk viszont nehéz elvonatkoztatnunk az idő keretétől, hiszen életünknek és életünk eseményeinek megvan a pontos kezdete és vége, mindent az idő múlásához viszonyítunk.
Ebben a mulandó világban próbáljunk meg úgy élni, hogy odafigyelünk Isten örökérvényű, el nem múló tanítására! Mulandó földi életünk folyamán éljen szívünkben az örökkévalóság, az öröklét vágya!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Add nekem kegyelmedet, hogy akkor is boldognak érezzem magam, ha hitem miatt szavakkal vagy cselekedetekkel bántanak. Egész életemmel téged akarlak szolgálni. Add nekem a hit ajándékát és a hithez való hűség kegyelmét! Növeld hitemet! Tudom, hogy hitből fakadó jócselekedeteimmel biztosíthatom üdvösségem. Tudom, hogy hitből fakadó imáimmal segíthetek másokat az üdvösség útján. Segíts, hogy tetteim és szavaim dicsőséget szerezzenek neked, aki mindenkit az örök életre hívsz.