Szolgáljátok az emberiséget! – A Szentatya a Pápai Tudományos Akadémia tagjait fogadta

Ferenc pápa november 12-én, hétfőn fél egykor a konzisztóriumi teremben találkozott a Pápai Tudományos Akadémia közgyűlésének mintegy nyolcvan résztvevőjével.

A Pápai Tudományos Akadémia tagjaihoz intézett beszédében a tudósok és a kutatók felelősségére emlékeztetett a Szentatya. A társadalom és a tudomány kölcsönösen hatnak egymásra, és ennek jegyében újra át kell gondolni az emberi személy átfogó fejlődését és a közjó értelmét. Ez az átgondolás a párbeszéd útján történjen – ajánlotta a pápa.

Napjaink tudósai nyitottabbak a vallásos értékekre és a lelki élet gazdagságára – mondta a Szentatya. – A tudományos közösség a társadalom része, nem különül el attól, és nem független tőle; a családok szolgálatára hivatott.

Kitért a pápa a környezeti változások és a nukleáris fenyegetés kihívásaira, s elődei nyomán arra kérte a tudósokat, kötelezzék el magukat egy atomfegyvermentes világ mellett.

„Úgy látom, nincs sem akarat, sem elszántság a politika részéről arra, hogy leállítsák a fegyverkezési versenyt, hogy véget vessenek a háborúknak, hogy mielőbb átálljanak a megújuló erőforrásokra, hogy biztosítsák az ivóvizet, az élelmiszert és az egészségügyi ellátást mindenki számára, és hogy a közjó érdekében fektessék be a hatalmas összegeket, amelyeket adóparadicsomokban rejtegetnek” – fogalmazott Ferenc pápa.

A globális változások egyre inkább függenek az emberi cselekvéstől, éppen ezért megfelelő válaszokra van szükség, hogy biztosítsák és megőrizzék a bolygó és lakói egészségét. A tudományos közösség – amely élen jár a kockázatok azonosításában – feladata hiteles megoldásokat kidolgozni, és meggyőzni a vállalatokat és vezetőiket, hogy az ajánlott megoldásokat kövessék.

A Pápai Tudományos Akadémia tagjai a mai társadalmat sújtó csapásokat is vizsgálják kutatásaik során. A Szentatya megköszönte értékes hozzájárulásukat az emberkereskedelem, a kényszermunka, a prostitúció, az emberi szervkereskedelem bűntényeinek felderítésében.

Utalt a pápa a világ élelmezési problémáira, többek között arra a 800 millió emberre, akik ki vannak zárva a Föld készleteiből. Végül arra emlékeztette őket Szent VI. Pál pápa szavával, hogy hivatásuk a „tudás szeretetére” szól, és a népek nevében arra kérte őket, hogy képességeikkel és lehetőségeikkel járuljanak hozzá az ember és a Föld méltóságának megőrzéséhez.

Évközi harminckettedik hét hétfője

Évközi harminckettedik hét hétfője

Az apostolok kérése nap mint nap a mi szívünk mélyéről is az Úr felé száll: „Növeld bennünk a hitet!” A Szentírást, az evangéliumot naponta olvasva szükségesnek tűnik megtenni a döntő lépést a betűtől a lélekig, hogy valóban megértsük Isten üzenetét, megérintsen minket Isten szava. Nem tekinthetünk el attól, hogy a bibliai szövegek megértése nem csupán értelmi tevékenység, hiszen Isten élő szava a szívünkhöz is szól, érzelmeinket is megmozgatja. Ha csupán értelmünkkel akarjuk megközelíteni az evangélium igazságát, akkor kizárnánk annak lehetőségét, hogy Isten belépjen az életünkbe és útmutatásaival átformáljon minket. Isten viszont éppen emiatt közli velünk igazságait, azaz kapcsolatba szeretne lépni velünk, életünket akarja vezetni az ő igazságaival. Ne csak a létezés titkára vonatkozó általános igazságot keressük tehát a szentírási szövegekben, hanem saját létezésünk, személyes életünk igazságát is! Ne csak a világ rendeltetésének igazságát kutassuk, hanem személyes feladatunkat, küldetésünket!
A hit Isten ajándéka, ezért joggal kérjük az Urat, hogy növelje törékeny, olykor megingó hitünket. Hitünk növekedésének folyamatához a mi közreműködésünk is szükséges. A fenti lépések megtétele szükséges ahhoz, hogy valóban eljussunk arra a szintre, hogy Isten szava átalakítja életünket.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Istenünk, add, hogy a Te akaratodat mindig készségesen teljesítsük, hogy Jézus bennünket is testvéreinek tekinthessen. E világ gondolatai nem a Te gondolataid, e világ útjai nem a Te útjaid. Add, hogy ebben a világban élve bátran vállalhassuk, hogy sokan ostobának tartanak minket, mert szeretnénk a Te útjaidon járni. Vezess bennünket a Te parancsaidnak útján, a hit útján végső célunk, a teljesség felé!

Ferenc pápa üzenetet küldött Lengyelország felszabadulásának centenáriumára

Száz évvel ezelőtt, 1918. november 11-én nyerve vissza függetlenségét Lengyelország. Az évforduló alkalmából Ferenc pápa november 4-én üzenetet küldött Stanisław Gądecki poznańi érseknek, a lengyel püspöki konferencia elnökének.

Az első világháború végével lezárult az orosz, porosz és osztrák uralom a lengyel nép felett, mely a felosztást megelőzően szintén hozzájárult a keresztény Európa megteremtéséhez. Az önállóság visszaszerzésért Lengyelország számos fiának drága áldozatával fizetett, akik készek voltak feláldozni magukat akár életük árán is. A szabadság keresése az Isten segítségébe vetett mélységes hitből táplálkozott, amire szükség volt a függetlenség visszaszerzése után is, hogy megteremtsék a lengyel nép egységét – áll a pápa levelében.

Ferenc pápa üzenete a lengyel egyház és valamennyi lengyel hálaadásához társulva köszönet mond az Istennek, aki megtartotta a lengyelek nemzedékeit kegyelmével, hatalmával, és megengedte, hogy száz évvel ezelőtt valóra váljon a szabadság iránti reményük, amit nem veszítettek el a második világháborúhoz kapcsolódó fájdalmas történelmi események során sem, mint amilyen a náci megszállás és a kommunista rezsim volt.

A 20. század nagy tanúságtevője, Szent II. János Pál pápa imádságából kiindulva Ferenc pápa a hit, a remény és a szeretet kegyelmét kéri minden lengyel számára, hogy jóra használják a szabadság drága ajándékát. Üzenete végén a Szentatya a jasna góra-i Szűzanya, Lengyelország királynője közbenjárását és Isten áldását kéri Lengyelország és a lengyel nép számára.

Ferenc pápa buzdító szavai a budapesti eucharisztikus világkongresszusra

November 10-én a Szentatya fogadta az eucharisztikus világkongresszusok szervezőit, köztük az Erdő Péter bíboros, prímás által vezetett magyar küldöttséget.

A pápa beszédében olyan „eucharisztikus kultúra” terjesztését jelölte meg feladatként, amely közösségteremtésben, önzetlen szolgálatban, életadó irgalmasságban mutatkozik meg.

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Bíboros urak, kedves püspök- és paptestvérek, fivérek és nővérek!

Örülök, hogy találkozhatom veletek, miután közgyűlésetek befejezte munkáját. Köszönöm Piero Marini érsek szívélyes szavait. Köszöntöm a püspöki konferenciák által kijelölt nemzeti megbízottakat, különösen a magyar bizottság delegációját, amelyet Erdő Péter bíboros, Budapestnek, annak a városnak az érseke vezet, ahol a következő eucharisztikus világkongresszus lesz 2020-ban. Ezt az eseményt egy olyan európai nagyvárosban tartják, ahol a keresztény közösségek új evangelizációra várnak, mely képes szembenézni a szekularizált, modern korral, valamint egy olyan globalizációval, mely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megszünteti egy gazdag és sokszínű történelem különlegességét.

Ezzel kapcsolatban merül fel az alapvető kérdés: Mit jelent ma eucharisztikus kongresszust tartani a modern és multikulturális városban, ahol az evangélium és a vallási hovatartozás formái peremre szorultak? Azt jelenti, hogy együttműködünk Isten kegyelmével annak érdekében, hogy ima és tevékenység révén „eucharisztikus kultúrát”, az Oltáriszentségre alapozott, de az egyházi hovatartozáson túl is érzékelhető gondolkodás- és cselekvésmódot terjesszünk. A közöny betegségében szenvedő Európában, ahol több helyen megosztottság és bezárkózás uralkodik, a keresztények mindenekelőtt megújítják – vasárnapról vasárnapra – hitük egyszerű és erős gesztusát: egybegyűlnek Krisztus nevében, és egymást testvérnek ismerik el. És megismétlődik a csoda: az ige hallgatásában és a kenyértörés gesztusában a hívők legkisebb és legegyszerűbb gyülekezete is az Úr testévé válik, az ő tabernákulumává a világban. Az eucharisztia ünneplése ily módon eucharisztikus kultúrát szülő magatartásmódok inkubátorává válik, mert arra késztet, hogy az önmagát teljesen odaadó Krisztus kegyelmét életadó tettekké és magatartásformákká alakítsuk át.

Az első ilyen magatartásforma a közösség. Az utolsó vacsorán Jézus a testvériség kenyerét és kelyhét választotta önátadásának jeleként. Ebből következik, hogy az Úr emlékezetének ünneplése, melyben az ő testével és vérével táplálkozunk, a vele való közösséget és a hívők egymással való közösségét kívánja és alapozza meg. Épp a Krisztussal való közösség jelenti az eucharisztikus pasztoráció előtt álló igazi kihívást, vagyis azt a feladatot, hogy segítsük a hívőket közösségre lépni az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal, hogy őáltala és őbenne tudjanak élni a szeretet és a küldetés gyakorlása közben. Erősen hozzájárul ehhez a misén kívüli szentségimádás is, mely régóta fontos közös, egyházi program. A szentségimádáskor végzett ima megtanít arra, hogy ne szakítsuk el Krisztust, a főt az ő testétől, vagyis a vele való szentségi egyesülést az ő tagjaival való közösségtől és az abból fakadó misszionáriusi munkától.

A második magatartásforma a szolgálat. Az eucharisztikus közösség, közösséget vállalva Jézusnak, a szolgának a sorsával, maga is „szolgává” válik: azáltal, hogy eszik az odaadott testből, „a sokaságért feláldozott testté” válik. A keresztények folytonosan visszatérnek „az emeleti szobába” (vö. ApCsel 1,13), az Egyház születési helyére, ahol Jézus megmosta tanítványai lábát, hogy aztán az evangélium ügyét szolgálják a gyengeség és kereszt uralta helyszíneken, osztozzanak az emberek sebeiben és gyógyítsák azokat.

Sok helyzet létezik az Egyházban és a társadalomban, ahol az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek balzsamára van szükség: ilyenek a nehézségekkel küzdő családok, a munkanélküli fiatalok és felnőttek, a magukra maradt betegek és öregek, a gyötrelmet, erőszakot és visszautasítást elszenvedő migránsok; és a szegénység egyéb formái. A megsebzett emberiség eme színterein a keresztények a kereszt emlékezetét ülik, elevenné és jelenvalóvá teszik a szeretetből önmagát feláldozó Szolga-Jézus evangéliumát. A megkereszteltek ily módon az eucharisztikus kultúra magjait vetik el, a szegények szolgáivá válva, nem egy ideológiának, hanem magának az evangéliumnak a nevében, mely életszabállyá válik mind az egyének, mind a közösségek számára, amint arról a tevékeny szeretet szentjeinek végeláthatatlan sora tanúskodik.

Végül minden mise az eucharisztikus életet táplálja azáltal, hogy az evangéliumnak olyan szavait hozza felszínre, amelyekről városaink sok esetben már megfeledkeztek. Gondoljunk csak az irgalom szóra, melyet szinte teljesen kitöröltünk a mai kultúra szótárából. Mindenki panaszkodik a nyomor társadalmunkat keresztülszelő kartsztfolyói miatt: a félelemnek, az elnyomásnak, a gőgnek, a gonoszságnak, a gyűlöletnek, a bezárkózásnak, a környezet elhanyagolásának és hasonlók sokféle formájáról van szó. Mindazonáltal a keresztények minden vasárnap megtapasztalják, hogy ez az áradó folyó semmit sem tehet a világot elárasztó irgalmasság óceánjával szemben. Az irgalmasság eme óceánjának az eucharisztia a forrása, mert benne Isten báránya, a leölt, mégis talpon álló bárány, élő vizek folyóit fakasztja átszúrt oldalából, kiárasztja az teremtés Lelkét és eledelül kínálja magát az új húsvét asztalán (vö. Misericordiae vultus apostoli levél, 7). Ily módon az irgalmasság bekerül a világ vérkeringésébe, és hozzájárul ahhoz, hogy kialakuljon Isten népének a modern korhoz illő képe és felépítése.

A következő eucharisztikus világkongresszusnak – a több mint százéves hagyományt folytatva – az a feladata, hogy rámutasson az újdonságnak és a megtérésnek erre az útjára, vagyis emlékeztessen arra, hogy az egyházi élet középpontjában az eucharisztia áll, az a húsvéti misztérium, mely képes kedvező hatást gyakorolni nemcsak az egyes keresztényekre, hanem a földi városra is, amelyben élünk és dolgozunk. Kívánom, hogy a budapesti eucharisztikus esemény elő tudja segíteni a megújulás folyamatait a keresztény közösségekben, hogy az üdvösség, melynek az eucharisztia a forrása, olyan eucharisztikus kultúrában jelenjen meg, amely képes inspirálni a jó szándékú embereket a tevékeny szeret, a szolidaritás, a béke, a család, a természetvédelem területén.

Már most a Boldogságos Szűz Máriára bízom a következő eucharisztikus világkongresszust. A Szűzanya oltalmazzon és kísérjen mindnyájatokat és közösségeiteket, és tegye gyümölcsözővé a munkát, amelyet végeztek, és amelyért nagyon hálás vagyok! Kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értem! Most pedig szívből adom rátok apostoli áldásomat.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának tagjai és nemzeti küldöttei november 8. és 10. között éves találkozójukat tartották Rómában. A pápai bizottságot Piero Marini érsek vezeti.  A résztvevőknek november 10-én Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilika Katedra-oltáránál.

A találkozó első napján Erdő Péter bíboros és Fábry Kornél beszámoltak  a  2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) előkészületeiről.

Évközi harminckettedik hét vasárnap

Évközi harminckettedik hét vasárnap

Légy nagylelkű!

A hitújítás korának nagy alakja, Luther Márton szerint az embernek háromszor kell megtérnie: a szívének, az elméjének és a pénztárcájának. A mondás természetesen nem csak az evangélikusoknak szóló figyelmeztetés, hanem felekezeti megkülönböztetés nélkül minden keresztény emberre vonatkozik, beleértve a reformátusokat és a katolikusokat is. Mit jelent ez a talányos mondás?
A templomi perselybe két fillért bedobó asszony esete kapcsán elmélkedhetnénk csupán a harmadik elemről, azaz a pénztárcánk megtéréséről és az anyagiakhoz való hozzáállásunkról, de sajnos az első két elem, azaz a szív és az értelem megtérése sem magától értetődő a legtöbb ember számára. Helyénvalónak tűnik tehát, ha szépen sorra vesszük megtérésünk állomásait, elemeit. Szándékosan nem fokozatokat említek, mert még valaki azt gondolná, hogy akkor jutunk el a legmagasabb lelki szintre, amikor már a „pénztárcánk is megtért.” Maradjunk meg tehát az eredeti mondás sorrendjénél!
Mit jelent a szívünk megtérése? Minden megtérésnek az a lényege, hogy szívünket, egész bensőnket, egész életünket Istennek ajándékozzuk. A megtérés nem feltétlenül, de sok esetben jelent érzelmi megindultságot. Megérezzük Isten jóságát és a saját bűnösségünket és azt is, hogy ez a kettő nem egyeztethető össze egymással. A bibliai szóhasználat szerint a szív az emberi személyiség központja. Szívünknek, azaz egész személyiségünknek meg kell éreznie azt, hogy Isten szeretetre teremtett minket. Megérezzük Isten felénk áradó szeretetét, jóságát és szívünkben feléled az Isten iránti szeretet. Ha megszokásból megyünk el a vasárnapi szentmisére, ha felületesen imádkozunk, ha nem érezzük lelkünk mélyén a bánatot a szentgyónáskor vagy még azt sem tartjuk fontosnak, hogy elvégezzük szentgyónásunkat, ha nem érezzük a találkozás boldogságát a szentáldozáskor, akkor még nem tért meg a szívünk. Minden bizonnyal még sok helytelen érzést kell kiűznünk a szívünkből, hogy ott helye legyen a szeretet érzésének.
Mit jelent értelmünk megtérése? Itt arra kell gondolnunk, hogy a hit és a vallásos élet tudatos döntés eredménye, mégpedig nem egyetlen döntésé, hanem folyamatos döntéseké. Nem azért hiszek, mert hagyományosan vallásos családban nőttem fel, hanem azért, mert hitünk titkait és gazdagságát megismertem és azt elfogadom életem vezérelveként. Értelmemmel felfogom, hogy felelős vagyok földi életem tetteiért és túlvilági sorsomért, ezért tudatosan vállalom az Isten törvényeit tiszteletben tartó életet. Elszakadok a bűntől és rálépek a hit útjára.
És végül: mit jelent pénztárcánk megtérése? A pénz, az anyagi javak, nagy kihívást jelentenek az ember számára. A bibliai időkben is így volt, napjainkban is így van, minden korban így lesz. A szegénység, a nélkülözés is nagy problémát jelent, de az anyagi javakban való bővelkedés is gondot jelent, veszélyeket rejt. A pénztárca megtérése azt jelenti, hogy nem az anyagi jólétet tartom a legfontosabbnak és nem az anyagi javaktól függ az életem, hanem rábízom magamat Isten gondviselésére. Pontosan erre jó példa az evangéliumban szereplő özvegyasszony, aki kész egész vagyonát odaadni, felajánlani Istennek.
Próbáld ki egyszer, hogy nagylelkű vagy! Meglátod, milyen jó érzés!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Istenünk, te jól ismered szívünk szándékait és lelkünk érzéseit. Tudod, hogy vagyonunkban, földi kincseinkben vagy tebenned bízunk. Hisszük, hogy ez az irántad való bizalom és a te gondviselésedre való ráhagyatkozás tesz értékessé minden adományt. Hisszük, hogy te nem maradsz adósa senkinek és nem maradsz hálátlan egyetlen ember iránt sem. Hisszük, hogy ha nem is jutalmazol azonnal, az nem marad el. Adj nekünk bátorságot, hogy rád bízzuk életünket! Taníts minket nagylelkűségre!