Húsvét hetedik hetének hétfője

Húsvét hetedik hetének hétfője

Jézus búcsúbeszédét hallgatva az utolsó vacsorán, végre a tanítványok is megszólalnak és hitvallást tesznek arról, hogy Jézus valóban az Atyától jött. A hit útján haladó ember számára mindig annak elfogadása jelenti a fordulatot, hogy Jézus a mennyei Atya Fia, az ő küldötte. Amíg nem jutunk el ennek felismerésére, addig Jézusban csak egy embert látunk és értetlenül fogjuk hallgatni tanítását és szemlélni cselekedeteit. De attól a pillanattól kezdve, hogy meglátjuk benne Isten Fiát, azaz azt, hogy nem csak valóságos ember, hanem valóságos Isten is, a hit által megvilágosodik számunkra, hogy tanítása az örök életre vezető igazság, cselekedetei pedig annak megnyilvánulásai, hogy az irgalmas Isten jelen van a világban.
Jézus ismét prófétai szavakat használ, amikor arról beszél, hogy szenvedése és halála láttán övéi szétszélednek, illetve elhagyják, de ez a kijelentés nem csak egykori tanítványaira vonatkozik, hanem az Egyház életére is. Mégis nagy lelki nyugalommal beszél arról, hogy sosem marad egyedül, mert az Atya mindvégig vele van. Vele van még akkor is, amikor elszenvedi a halált. Ez az óra alkalom Jézusnak arra, hogy kifejezze és megerősítse az Atya iránti bizalmát és engedelmességét. Emberi szemmel nézve szerencsétlenségnek és a rossz győzelmének minősítenénk halálát, de mivel önként vállalta a szenvedést és a halált az Atya iránti engedelmességből, ezért értékessé válik az Atya szemében. Az Úr győzelme a halál felett előre hirdeti a mi feltámadásunkat is.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Teremtő Istenünk, te úgy rendezel mindent, hogy aki felfuvalkodhatna a neki juttatott ajándék miatt, az alázkodjék meg hiányai miatt. Egyszer kegyelmeddel fölemelsz valakit, más dologban meg megalázod. Uram, add, hogy jól gazdálkodjunk sokféle kegyelmeddel, legyünk meggyőződve arról, hogy a nekünk juttatott adományok voltaképp másokéi, mivel az ő javukra adattak. Add, hogy a szeretet által kölcsönösen szolgáljuk egymást. Ennek során megértjük, hogy mások adományai egyben a mieink is, és saját adottságainkat is úgy ajánljuk fel másoknak, mintha valamennyi az övék volna.
Nagy Szent Gergely

Mi volt a keresztes lovagok hosszú életének titka?

Mi volt a keresztes lovagok hosszú életének titka?

Az öregségben megőszült emberek igencsak ritkaságszámba mentek a 13. században. A katolikus katonai rend, a templomosok tagjai közül azonban sokan jóval 60 év feletti kort értek meg. Mi lehetett a titkuk? – erről írt a Múlt-kor történelmi portál.

A 13. században még a gazdag földbirtokos férfiak számára is körülbelül 31 év volt az átlag várható élettartam, ez 48-ra emelkedett, ha valaki megérte a húszas éveit. A templomos lovagok ehhez képest olybá tűnhettek, mint akiknek valamilyen varázsszer van a birtokában: a katolikus katonai rend tagjai közül sokan jóval 60 év feletti kort értek meg. Többekkel még ekkor sem időskori betegségek végeztek, hanem ellenségeik.

Jacques de Molay-t, a rend utolsó nagymestere körülbelül 70 éves volt, amikor máglyán elégették 1314-ben. Az ugyanebben az évben kivégzett Geoffroi de Charney a legtöbb forrás szerint 63 éves lehetett. Ezek a magas életkorok majdhogynem általánosak voltak a templomosok körében. Más nagymesterek, mint például Thibauld Gaudin, Hugues de Payens, vagy Armand de Périgord, hogy csak néhányat említsünk, mind 60 feletti életkort értek meg. A kor viszonyai között valóságos matuzsálemeknek számíthattak.

„A templomos lovagok hosszú életét többnyire egy különleges isteni ajándéknak tulajdonították” – írta Francesco Franceschi, a Szent Szív Katolikus Egyetem római campusának kutatója. A modern tudomány szerint a titok a rend kötelező étkezési előírásaiban volt, melyek sokban befolyásolhatták a lovagok élethosszát és egészségét.

Sok modern ábrázolással szemben a templomosok valóban szerény életet éltek, Istent szolgálva. Ezt étrendbéli választásaik és kötelezettségeik is tükrözték. Habár a rend meggazdagodott az adományok körültekintő kezelése folytán, valamint abból, hogy az utazó zarándokok pénzét őrizték, maguk a lovagok formális szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmakat tettek. Közel kétszáz éven keresztül élt a rend Európa-szerte, a 13. század végén érte el virágkorát: akkor 15 ezer tagja volt. A lovagok legfőképpen professzionális harcosok voltak, soraikból sokan a világ legjobbjai közé tartoztak.

A 12. század elején Clairvaux-i Szent Bernát francia apát egy hosszú és bonyolult szabálygyűjteményt állított össze, amely a lovagok életét kormányozta. Ez a regula Szent Benedek és Szent Ágoston írásaiból merített, de sok szabálya már a templomos renden belül született. A lovagok az 1129-ben elkészült regula előtt is szabályok szerint éltek – írta Judith Upton-Ward brit kutató, „és összeálltak hagyományaik és szokásaik (…) jelentős mértékben tehát a regula a már meglévő szokásokon alapszik”.

A szabályokból pedig sok volt, és sokfélék voltak. A lovagok feladata volt az árvák, özvegyek és templomok védelme, kerülniük kellett a „nyilvánvalóan kiátkozott” személyek társaságát, és nem állhattak fel a templomban imádkozni vagy énekelni. Csuháik egyszínűek voltak, de a húsvét és mindenszentek közötti meleg időszakban hordhattak vászoninget is (a hegyes cipők viszont mindig tilosak voltak). A szabályok arra is kiterjedtek, mit ehettek, hogyan és kivel.

Étkezéseik nem voltak hangos események: a lovagoknak együtt kellett enniük, de csendben. Ha sót szerettek volna, „csendesen és bizalmasan” kellett kérniük, hogy adják körbe azt, „minden szerénységgel és alázatossággal”.

Egyfajta partnerrendszer létezett közöttük – részben egy rejtélyes „tálhiány” miatt – ezt fejezte ki a lovagok címere is, amin két lovag volt látható egy lovon. A lovagok párokban összeülve ettek, és arra biztatták őket, „vizsgálják meg közelebbről a másikat”, és bizonyosodjanak meg róla, hogy egyikőjük sem eszik többet a másiknál, de nem is tartja magát semmilyen „titkos absztinenciához”. Az, hogy mi a teendő akkor, ha a partner nem úgy eszik, ahogy kellene, nem tisztázott, az asztalnál való kiabálás mindenesetre biztosan tilos volt. Evés után mindenki csendben hálát adott. A kenyérdarabokat összegyűjtötték és a szegényeknek adták, az egész cipókat pedig félretették a következő étkezéshez.

A templomosok étrendjét alapvetően két dolog határozta meg: a szerzetesekre kirótt hagyományos böjtölési előírások és a katonai életmódjukhoz szükséges tápanyagbevitel. Üres gyomorral nem lehet sem keresztes hadjáratban, sem lovagi tornán részt venni (a templomosok csak gyakorlásképpen vettek részt tornákon, nem sportként). Ezért a lovagok egy héten háromszor ehettek húst – annak ellenére, hogy tudták, hogy „a hús fogyasztása megrontja a testet”. Vasárnaponként mindenki húst evett, a magasabb rangú tagok ebédre és vacsorára is fogyaszthattak valamilyen sült állatot. A korabeli beszámolók szerint ez gyakran marhahús, sertéshús vagy szalonna volt, amelyet sóval ízesíthettek.

Valószínű, hogy az adagok bőségesek voltak: ha például egy böjtnap miatt a lovagok nem ehettek húst, másnap „bőségesen” rendelkezésre állt. Egy forrás szerint a szakácsok elég húst raktak a templomosok tányérjára ahhoz, „hogy két szegény ember is jóllakjon a maradékból”. Hétfőn, szerdán és szombaton a lovagok szerényebb, zöldséges ételeket ettek. Habár a regula „két vagy három étkezésnyi zöldséget vagy más fogást kenyérrel elfogyasztva” írt elő, gyakran került az asztalra tej, tojás és sajt. Más esetekben zabból vagy hüvelyesekből készült levest, vagy rostokban gazdag párolt zöldségeket ettek (a gazdagabb testvérek drágább fűszereket, például köményt is belekeverhettek). A rend kertjeiben termesztettek gyümölcsöket és zöldségeket, főként a mediterrán éghajlaton, ezért olyan terményeik voltak, mint a füge, a mandula, a gránátalma, az olajbogyó és a gabonafélék. Ezekből az egészséges élelmiszerekből nagy valószínűséggel saját asztalaikra is került. Hetente egyszer, pénteken teljes böjtöt tartottak – sem tojást, sem tejet, sem más állati eredetű terméket nem fogyaszthattak. Tápláló étekül ekkor a szárított vagy sózott hal, vagy mandulatejből készült tejtermék- és tojásutánzatok szolgáltak. Itt is voltak azonban praktikus engedmények: a gyengék és betegek nem vettek részt ezekben a böjtökben, és kaptak „húst, madarakat és mindennemű olyan ételt, amely jó egészséget hoz”, hogy minél előbb újra harcképes állapotba kerüljenek.

Mindeközben a testvérek bort ittak, de ez is korlátozva volt. Mindenki ugyanakkora adagot kapott, amelyet még fel is hígítottak. Azt a tanácsot kapták, hogy az alkoholt nem szabad túlzásba vinni, hanem mértékkel kell fogyasztani. Mert Salamon mondta, „a bor megrontja a bölcseket”. A Szentföldön állítólag fertőtlenítő aloe verából, kenderből és pálmaborból készült koktélt ittak, amelyet „Jeruzsálem elixírjének” hívtak, ez gyorsíthatta a sebesülésekből való felépülést is.

Francesco Franceschi tanulmányában ír továbbá a Bernát-féle regulán kívüli előírásokról, amelyek „kimondottan a fertőzések terjedésének elkerülésére” szolgáltak. Ezek közé tartozott a kötelező kézmosás evés és ima előtt, valamint a szabadban munkát végző testvérek felmentése az ételkészítés és -felszolgálás alól. Ezek az előírások, amelyeket a baktériumok létezéséről való bármiféle fogalom nélkül vezettek be, részben az arab orvosokkal való kapcsolataikból származhattak, akik a kor élvonalába tartoztak. A középkori Európában az orvosi tudás csúcsán kétségtelenül a templomosok álltak, sok betegséget kezelni tudtak és megfelelően törődtek gyengélkedő társaikkal.

A templomos rend a világ egyik leggazdagabbja volt – ezek a szabályok azonban megakadályozták azt, hogy a lovagok a babérjaikon üljenek és zsíros, pácolt húsokon hizlalják magukat. Étkezési szabályaik közül sok igen közel áll a mai dietetikai tanácsokhoz: sok zöldség, hús csak alkalmanként, bor mértékkel. Nem éppen királynak való étrend, de egy komoly teendőket ellátó lovag számára mindenképpen a legmegfelelőbb.

Isten tiszteletreméltó magyar szolgái

Isten tiszteletreméltó magyar szolgái

„A magyar történelem csodálatos hárfa, szentek és hősök szólalnak meg rajta. Ezer év és az örök élet melódiáit zengi, csillagos századok ragyognak benne” (1948. szeptember 12.). Ez a költői vallomás Isten Szolgája Mindszenty József bíborostól származik, aki a magyar szentek lelkes tisztelője volt.

Mindszenty József szülőfaluja és egyben saját választott neve is a mindenszenteket idézi. Főpásztorként mindig szívügyének tartotta a magyar szenttéavatási ügyek előmozdítását. Az életszentség virágzásának első korszaka hazánkban a középkor. Magyarország apostola, Szent István király uralkodói családja sok szentet és boldogot adott mind a nyugati, mind a keleti Egyháznak. Találó kifejezés az Árpád-házra a szent királyok (és királylányok) nemzetsége. Szent István 2000. augusztus 20. óta nem csupán a Katolikus Egyház szentje. Ortodox szentté avatását elsőként – az államalapítás millenniumi évében – a konstantinápolyi pátriárka, 2007-ben pedig a moszkvai szent szinódus rendelte el. Ő az első, akit a nagy nyugat–keleti egyházszakadás óta a Katolikus Egyház és a Görögkeleti Egyház is oltárra emelt. Az újkori vallásháborúk új szentekkel ajándékozták meg a Magyar Katolikus Egyházat. Ezt követően legújabb vértanúink és hitvallóink korszaka a XX. század lett, a nemzetiszocialista és a kommunista önkényuralom egyházüldözésének időszaka.

A magyar boldogok és szentek körét ki szűkebben, ki tágabban határozza meg. Az országos tiszteletnek örvendő legismertebbek mellett sok az elfeledett vagy olyan példakép, akinek a tisztelete magyar származása ellenére idehaza nem honosodott meg. Hogy kiket tekintünk magyar szenteknek, azt nem feltétlenül a származás vagy az életút magyar vonatkozásai határozzák meg. Az évszázadok során a döntő tényező a kultusz alakulása volt. Akiket itthon szélesebb körben tiszteltek elődeink, azokat magyar szenteknek tekintették, akkor is, ha ebben a tiszteletben népek vagy akár egy egész földrész osztozott velük. Így lehettek közös magyar–lengyel, magyar–bajor és egyéb közép-európai példaképeink, sokuk tisztelete szerte Európában és a tengereken túl is elterjedt.

Napjainkban, a szentté avatások rendjének XX. századi átalakulásával a püspöki kollegialitás szellemében újra fontos szerepet kapnak a helyi főpásztorok, így sokkal egyértelműbben köthető egy-egy szentté avatásra jelölt személy ahhoz az országhoz, ahol az ügyben érdekelt egyházmegye található. Folyamatban lévő magyar ügyeknek legszűkebb értelemben tehát azokat nevezhetjük, amelyek illetékesei Magyarország területén működő főpásztorok. Tágabb értelemben ide sorolhatjuk azokat az ügyeket is, amelyek a határon túli magyar többségű és magyar püspökök által vezetett egyházmegyék illetékességébe tartoznak, és maguk a jelöltek is magyar identitással rendelkeztek. Még tágabb kitekintéssel örülhetünk azoknak a híreknek, amelyek magyar nevű vagy kötődésű jelöltek ügyeiről számolnak be. Ilyen volt ez év januárjában a csángó Antal Veronika vértanúságának vagy korábban Vándor (Puchner-Wech) József szalézi szerzetes életszentségének pápai elismerése. Tudnunk kell azonban, hogy a Szentszék kizárólag az első kategóriába foglalt jelölteket tekinti magyar jelölteknek. Ebben az írásunkban az anyaországi és a határon túli magyar ügyekkel foglalkozunk.

Mielőtt sorra vennénk ezeket, Isten Tiszteletreméltó Szolgája Brenner János boldoggá avatására készülve tekintsünk rá az utóbbi két évtized új magyar boldogjaira, mivel a boldoggá avatással egyikük kanonizációs eljárása sem zárult le. Hiszen a boldoggá avatás a helyi szenttisztelet pápai engedélyezését jelenti, szemben a teljes és a világegyház egészére vonatkozó tisztelet elrendelésével, amely a szentté avatással valósul meg. Minden kanonizációs eljárás végcélja tehát a szentté avatás. Az új boldogok esetében a vértanúság vagy az életszentség megvalósulását többé már sem a helyi főpásztor, sem a Szentszék nem vizsgálja. A kanonizáláshoz csupán egy csoda pápai elismerésére van szükség, és ez igaz minden új magyar boldog eljárására, akár vértanú, akár hitvalló ügyéről van szó.

Apor Vilmost 1997-ben (1892–1945; ünnepe: május 23.), Romzsa Tódort 2001-ben (1911–1947; ünnepe: október 31.), Batthyány-Strattmann Lászlót 2003-ban (1870–1931; ünnepe: január 22.), IV. Károly királyt 2004-ben (1887–1922; ünnepe: október 21.), Salkaházi Sárát 2006-ban (1899–1944; ünnepe: május 11.), Meszlényi Zoltán Lajost 2009-ben (1892–1951; ünnepe: március 4.), Bogdánffy Szilárdot 2010-ben (1911–1953; ünnepe: október 3.), Scheffler Jánost 2011-ben (1887–1952; ünnepe: május 17.), Sándor Istvánt 2013-ban (1914–1953; ünnepe: június 8.) avatta boldoggá a pápa. Kevéssé ismert, hogy Boldog Özsébet (1200 k. – 1270; ünnepe: november 13.), a pálos rend alapítóját soha nem avatták boldoggá, évszázadokra visszanyúló tiszteletét Erdő Péter bíboros kérésére 2009-ben a Szentszék ismerte el, emléknapját január 20-án ünnepli a magyar Egyház – és ez a sor 2018. május 1-jén Brenner János boldoggá avatásával folytatódik. Láthatjuk a felsorolásból, hogy a rendszerváltozás óta jelentősen gyarapodott a magyar boldogok száma. Meg kell említeni a szentté avatásokat is: 1995-ben a kassai szentekét, Körösi Márk (1588–1619), Grodziecki Menyhért (1584–1619) és Pongrácz István (1582–1619) vértanúkét (ünnepük: szeptember 7.), 1997-ben Szent Hedvigét (1373–1399; ünnepe: július 18.) és 1999-ben Szent Kingáét (1224–1292; ünnepe: július 24.). Ez utóbbi esetekben évszázadokra visszanyúló eljárásokat sikerült eredményesen befejezni.

Jelenleg a már boldoggá avatottakon kívül tizenegy magyar vonatkozású eljárás van folyamatban. Két vértanúügy, melyekben a boldoggá avatáshoz nincs szükség csoda igazolására: Bódi Mária Magdolna (1921–1945) és a ferences vértanúk, Károlyi Bernát (1892–1954) és hat társa: Hajnal Zénó (1900–1945), Kiss Szaléz (1904–1946), Kovács Kristóf (1914–1944), Körösztös Krizosztom (1909–1944), Kriszten Rafael (1899–1952) és Lukács Pelbárt (1916–1948) csoportos szenttéavatási eljárása. Az életszentség és egy csoda bizonyítását igénylő hitvalló ügyek: Kelemen Didák Sámuel (1683–1744; csak a köznyelvben „tiszteletreméltó”), Hám János (1781–1857), Bogner Mária Margit (1905–1933), Kaszap István (1916–1935), Marton Boldizsár Marcell (1887–1966), Mindszenty József (1892–1975), Bálint Sándor (1904–1980) és Márton Áron (1896–1980), valamint Mester Margit Mária UST (1906–1961) legújabban elindított eljárása.

Kaszap István életszentségét 2006-ban, Bogner Mária Margitét 2012-ben, Marcell atyáét 2013-ban már elismerte a pápa, ezért őket Isten Tiszteletreméltó Szolgáinak nevezhetjük, és már csak egy csoda kivizsgálása és elismerése hiányzik a boldoggá avatásukhoz. A magyar eljárások több egyházmegyét érintenek, és örömhír, hogy az ügyek többsége már a római szakaszába ért. Ezeket összesíti a következő táblázat:

Ahogyan a táblázatból is kitűnik, Mester Margit Mária UST ügyén kívül valamennyi esetben lefolytatták az egyházmegyei vizsgálati eljárást, és a már említett három esetben az életszentség elismerésére is sor került. További három, előrehaladott szakaszban lévő eljárásunk van: Mindszenty bíborosé, Márton Áron püspöké és Bálint Sándor hitvalló néprajzkutatóé. Az ő esetükben már elkészült az egyházmegyei vizsgálatok anyagát összesítő úgynevezett Positio, amely lehetővé teszi a Szenttéavatási Kongregáció testületi döntéseinek ütemezését, és pozitív elbírálás esetén ezeknek az ügyeknek belátható időn belül a Szentatya elé terjesztését. A pápa életszentségről szóló pozitív döntése után kerülhet sor a felterjesztett csodásnak tűnő esetek érdemi elbírálására.

Hám János ügyében tudunk egy XX. század közepén történt csodás gyógyulásról, de az eset kivizsgálása máig nem történt meg. A további magyar vonatkozású eljárások közül Kaszap István esetében lezajlott már egy ilyen tárgyú egyházmegyei vizsgálat, de a csoda a dokumentáció hiányosságai miatt mostanáig nem volt igazolható. Az iratok kiegészítésén jelenleg Sajgó Szabolcs SJ atya dolgozik.

Három esetben szólnak a beszámolók kivizsgált és római értékelésre váró csodás gyógyulásokról. Tiszteletreméltó Bogner Mária Margit eljárása részeként egy lengyel lány, Maria Januszewicz autóbalesetből történt csodás gyógyulását terjesztették fel a Szenttéavatási Kongregációhoz. Isten Szolgája Márton Áron közbenjárására egy huszonnégy éves fiú, Bara Zsolt gyógyult ki halálos rákbetegségéből. Isten Szolgája Mindszenty József bíboros esetében pedig egy nagyon összetett, több tekintetben is halálos, agyi és gerincvelői érintettségű prosztatarák orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulása várja a római értékelést. E két utóbbi esetben csak az életszentség pápai elismerését követően kerülhet sor a vatikáni vizsgálatra, amelynek kimenetelét soha nem láthatjuk előre, ezért további imameghallgatásokat az ő esetükben is várnak az illetékes posztulátorok és egyházmegyék.

A legfrissebb hír pedig, hogy Mindszenty bíboros ügyében a Szenttéavatási Kongregáció 2018. június 14-re összehívta a teológus tanácsosok ülését, úgynevezett különleges kongresszusát. Ez nagy jelentőséggel bír az eljárás előrehaladása szempontjából, mert ez a testület vizsgálja és értékeli legmélyrehatóbban az életszentség megvalósulását. Mind az ő ügyében, mind pedig a további magyarokéban nagy jelentősége van a hívek imádságának, ezek hordoznak minden szenttéavatási eljárást. Ha lehetőség adódik rá, bekapcsolódhatunk az esztergomi és a városmajori hívek minden hónap 6-án, valamint a csehimindszenti hívek minden hónap 29-én bemutatott szentmiséibe, rendszeres imaalkalmaiba, vagy a mi közösségeinkben is teremthetünk hasonló alkalmakat Mindszenty bíboros és a többi magyar jelölt mielőbbi boldoggá avatásának szándékára. Május 5-én Esztergom várja az „egymillió imádkozó magyart”, mindenkit, aki szívügyének érzi a hercegprímás boldoggá avatását, és szívesen kapcsolódik a hagyományos engesztelő zarándokmise közösségéhez, hogy az Egyházért és a magyar hazáért is imádkozzék.

„Magyar útlevéllel a Mennyországba” – ez is lehetett volna a figyelemfelkeltő címe ennek az összegzésnek, de a magyar ügyek száma és eddigi eredményei önmagukban is felhívják magukra a figyelmet. Nemzetközi viszonylatban ugyanis a magyarság lélekszámához képest igen sok boldoggá- és szenttéavatási ügyünk van, és ezek között sok a különleges személy vagy életút, illetve a szerzetesrendi, világegyházi kitekintéssel rendelkező eljárás. Minden életállapot megjelenik a jelöltek között, aktualitásukat az országos ismertség és tisztelet is bizonyítja.

A régi misekönyvekben volt egy fogalom: Magyarország külön miséi. Itt szerepeltek a kizárólag nálunk tisztelt boldogok misekönyörgései. November 13-a pedig a magyar szentek és boldogok közös emléknapja a magyar egyházi kalendáriumban. Jóleső érzés rátekinteni a magyar szentek, boldogok és szentté avatásra jelöltek közösségére, akik között mindannyian megtalálhatjuk a hozzánk legközelebb álló példaképeket.

Urunk Mennybemenetele

Urunk Mennybemenetele

Kövessük Jézust a mennybe!

Jézus mennybemenetelének mai ünnepén az evangéliumban arról olvasunk, hogy az Úr parancsot ad apostolainak, hogy az egész világon hirdessék az ő evangéliumát, örömhírét. E missziós parancs és küldés által az örömhír terjedésének, Isten országa növekedésének a szolgáivá válnak az apostolok. Jézus csak egy szűk körben, főként az ószövetségi választott nép körében és néha pogányok számára hirdette az örömhírt, amelynek címzettjei közé az apostoli lelkületű Egyház korszakában már minden ember beletartozik. Az üdvösség örömhíre, az örök életre vezető tanítás megismerése nem egyesek kiváltsága, hanem egyetemesen szól mindenkinek, és a Jézus által megbízottak kötelessége és felelőssége, hogy ez az igazság minden kor emberéhez eljusson.
Jézus nagyon világosan beszél azzal kapcsolatban, hogy mi a küldetés tétje: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” Ennek tudata felelősséget jelent mind a küldöttekre, mind azok számára, akikhez küldetésük szól. A küldöttek felelőssége abban áll, hogy ha nem teljesítik az Úrtól kapott megbízást, akkor az ő hanyagságuk, tétlenségük miatt nem fogják sokan megismerni az üdvösségre vezető igazságot, és nem fognak válaszolni Isten hívására. A másik oldalon az emberek felelőssége abban áll, hogy ha hallják az Úr küldetésében járók igehirdetését, akkor fogadják azt el személyes döntésükkel, amely elfogadás a hitben és a megkeresztelkedésben mutatkozik meg. Jézus tehát itt azt az ígéretet fogalmazza meg, hogy aki hittel elfogadja őt, mint Isten Fiát és Megváltót, és hitének jeleként megkeresztelkedik, az el fog jutni az üdvösségre. Az érem másik oldala, hogy aki megismeri ugyan az ő tanítását, de elutasítja azt, azaz nem születik meg benne a hit, az a kárhozatra jut. Ezt nem fenyegetésnek, hanem inkább figyelmeztetésnek kell tekinteni, amely a személyes felelősség alapján minden emberre vonatkozik, azaz mindenki maga felel azért, hogy elindul-e a hit útján és eljut-e ezen az úton az üdvösségre. Saját kárhozatáért senki ne hibáztasson másokat, hiszen ezért egyedül ő maga tehet!
Ugyanakkor Jézus ígéretei nem csak a végső időkre, nem csupán az üdvösségre vonatkoznak, hanem arra is, hogy akik küldetésében járnak és hűséggel végzik igehirdető, hitterjesztő szolgálatukat, azok már földi életükben megtapasztalhatják az Úr csodálatos erejét és kegyelmi segítségét, amely örömmel tölti majd el őket és megerősíti valamennyiüket küldetésük teljesítésében.
A missziós parancs elhangzása után Márk evangélista egyetlen mondatban foglalja össze Jézus távozását a világból: „Az Úr Jézus felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján.” Ez a megfogalmazás magába foglalja Jézus földi küldetésének beteljesítését és lezárását, valamint azt, hogy visszatért a mennybe, ahol örök helye van a dicsőségben. A mennybemenetel annak kifejezése, hogy az Atya megdicsőíti, felmagasztalja a Fiút engedelmességéért és önfeláldozásáért, és ebben az értelemben szoros kapcsolatban áll az Úr feltámadásával, amely esemény szintén az Atyának köszönhető, mellyel megdicsőíti a mindhalálig engedelmes Fiút. Jézus mennybemenetele nem azt jelenti, hogy elhagy minket, hanem azt, hogy utat mutat számunkra a mennyország felé és felkelti bennünk a vágyat, hogy kövessük őt a mennybe.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus! Te minket is a mennybe vársz. Megmutatod nekünk az utat, az üdvösség útját, a mennybe vezető utat, és azt szeretnéd, ha mindannyian eljutnánk oda. Tanítványaidként erre a sorsra számíthatunk. Segíts, hogy ne feledkezzünk el arról a parancsról, amit egykor az apostoloknak adtál, s amely nekünk is szól: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot!” Segíts, hogy hűséges tanítványaid legyünk, hozzád vezessük az embereket! Segíts felismernünk, hogy ez a mi küldetésünk!