Évközi huszonharmadik hét hétfője

Évközi huszonharmadik hét hétfője

Jézus korában a szombati nap szent volt, a nyugalom napja, amely napon nem volt szabad dolgoznia senkinek. Ez a törvény elsősorban a fizikai munkára vonatkozott. Éppen ezért nehezen érthető számunkra, hogy egy beteg ember meggyógyítását miért lehetett olyan munkának vagy tevékenységnek tekinteni, amelyet nem volt szabad szombaton megtenni.
A béna ember meggyógyítása különleges abból a szempontból, hogy itt Jézus tulajdonképpen nem tesz semmit. Nem érinti meg a beteg testrészt, nem teszi kezét a betegre, nem alkalmaz semmilyen gyógyító formulát, mint más esetekben, sőt, még nem is imádkozik a gyógyítást megelőzően. Jézus tehát nem tesz semmit, nem tesz egyetlen mozdulatot sem, nem végez fizikai munkát, amivel megszegné a szombatot, hanem csupán szavának erejével gyógyít. Egyszerűen azt mondja a betegnek, hogy nyújtsa ki a kezét, s amikor ő ezt megteszi, akkor bekövetkezik a csoda. Mivel Jézus nem tesz semmit, ezért „esztelen harag” szállja meg azokat, akik vádolni akarták.
A történet emellett azt is tanítja, hogy emberi előírások nem akadályozhatják meg Jézust a jócselekedetek és gyógyítások végrehajtásában. A csodák olyan jelképes cselekedetek, amelyek egyrészt Jézus isteni, természetfeletti hatalmát jelzik, másrészt Isten jóságáról tanúskodnak.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké! Ahogyan e kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a Föld határairól! Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által. Dicsőség néked mindörökké!

Anyánk, ki őt három napig fájdalommal kerested Könyörögj érettünk!

Anyánk, ki őt három napig fájdalommal kerested 

Könyörögj érettünk!

Valahonnan innen kell elindulnunk, és ide is kell érkeznünk: „mert a törvény teljessége a szeretet.” – de, vajon, képesek vagyunk, mi, keresztények, kik Krisztus hívőknek mondjuk magunkat, A Szeretet gyakorlására?

Krisztus törvényét éljük, vagy azt százféleképpen, a magunk hasznára, kedvére, a világi észjárásunk szerint kommunikáljuk, és szédítjük vele egymást is?

Nézzük meg az olvasmány, és az evangélium tanítását e kijelentés fényében!

Ezekiel prófétához beszél az Úr. Arra inti őt, hogy, ha nem beszéli azt, nem mondja el azt, amit az Úr mond neki, nem inti meg a hazugot, az istentelent, akkor annak bűnét rajta fogja számon kérni. Mi ez, ha nem a szeretet felelőssége, amit kell tanúsítani a világban annak, aki Isten embere. Mert, ha nem teszi meg, akkor hitvallása álnokság, képmutatás, igaztalan dolog, mely másokat bűnében megtart, ha nem taszít másokat bűnbe! Igaztalanságáért az igaztalan bűneit Isten, rajta fogja számon kérni! Rajtam is! Mennyivel különb az én vétkem, ha meg sem hallom mikor Isten arra szólít meg, azzal ruház fel, hogy halljam Őt, és mit hallok tőle, azt közöljem azzal, akihez Ő küld engem, az Ő szavával, intésével? Semmivel! Ez ugyan az, ezért ugyan úgy fog engem elmarasztalni Isten!

Hol tart ma a világ? Vajon nem azt kell beismernem, hogy én, aki kereszténynek vallom magam, nem töltöm be küldetésemet, nem hallatom Isten szavát? Éppen ezért, az emberiség teljesen meg van zavarodva, esztelenül, és értelmetlenül csapong, bolyong, tévedések között teng-leng, teljes zavarodottságban, értékvesztésben erkölcsi, morális káoszban vergődik! Ki a felelős érte? Isten, vagy én, akit Isten azért tart, azért ad nekem életet, hogy én legyek a hangja, keze, lába, szíve, cselekvő része? Bizony, én, a keresztény ember vagyok oka annak, hogy a világ rossz irányba megy!

Mit mond az evangélium, a mai evangélium? Tudjuk és egyértelmű ma a számunkra, hogy mi tartozik a vétek kategóriájába? Elmosódott határok, fel nem ismerhető törvények, mert fogalmunk sincs már arról, hogy mit jelent Isten szóhasználatában a számunkra kifejezett, és szeretetként megfogalmazott fogalom! Akkor hogyan is érthetném meg azt, hogy mit akar mondani e kijelentés, hogy „a törvény teljessége a szeretet.”

Ugyan, hogyan is lehetnénk képesek mások hibáit számon kérni, másokat felelősségre vonni, hogyan is találhatnánk egy két tanút, akik véleménye egy és azonos, és akik az Egyház véleményével egyezők, amikor már az Egyház sem képes azonosulni a pápa kijelentéseivel! Hol az Egyház, és hol vannak a Krisztuskövetők? Ki hiteles és ki érdemelhet hitelt? Ki a keresztény és ki a pogány? Vagyunk legalább ketten, akik egy dologban egyet érteni képesek vagyunk, és egyként kérni arra Isten kegyelmét? Siralmas állapotok vannak, és elkeserítő a hitbizonyosság kérdése. Hát még a hitvallásunk kérdése!

Számomra visszatetsző, hogy az ökumenikus imahéten úgy imádkozzuk a hiszekegyet, hogy hiszem az egyetemes anyaszentegyházat. Majd, mikor elmúlik e hét, akkor már azt mondom, hogy olyan nincs, hogy egyetemes, csak olyan van, hogy katolikus anyaszentegyház. Hogy lehet ezzel a zavaros hittel, hitvallásról beszélni? Szabad ilyen gúnyt űzni a hitvallásból? Én ragaszkodom és vallom az egyetemes kereszténység hitét Krisztusban! Nincs felekezeti hitvallás, csak Isten hit van, melyet Krisztus tanításából vallok! Esetleg más kultúrával, mint a másik testvér, mert én katolikus keresztény vagyok, de tisztelem, és Isten szeretetében fogadom testvérnek a másvallású keresztény testvéremet! Mert Én vele, és ő velem, Krisztusban közösségben vagyunk, így testvérek!

Ezt a szeretet törvényt vallom én, próbálom élni, és vágyom közösségben megélni, mely megerősít és megerősítő lehet mások számára is! Kérem e hitemre Istenem áldásodat, és, hogy növeld bennem törvényed bölcsességét, erejét és gazdagságát, mert dicsőségedre akarok élni! Ámen

  

Ferenc pápa megrendítő beszéde: Szeretnélek megölelni titeket, és szeretnék együtt sírni veletek!

Ferenc pápa megrendítő beszéde: Szeretnélek megölelni titeket, és szeretnék együtt sírni veletek!

Szeptember 8-án a Las Malocas Parkban (Villavicencióban) a Szentatya vezetésével tartották meg a kolumbiai nemzet megbékélésért rendezett nagy imatalálkozót. A pápa beszédét teljes terjedelmében közöljük az alábbiakban.

Kedves testvéreim!

Az első naptól vártam, hogy elérkezzen találkozásunk eme pillanata. Ti szíveteken és testetekben hordozzátok a nyomokat, népetek élő és közelmúltbeli történelmének nyomait. Tragikus eseményekkel van tele ez a történelem, de hősies tettekkel, igaz emberséggel, a hit és a remény kiváló értékeivel is. Hallhattuk ezt. Tisztelettel jövök ide, és világosan látom, hogy Mózeshez hasonlóan szent földre teszem lábamat (vö. Kiv 3,5). Ártatlan áldozatok ezreinek vére, családtagjaik és ismerőseik szívtépő fájdalmának könnye áztatta. Nehezen begyógyítható sebek, melyek mindenkinek fájnak, mert minden erőszak, melyet egyetlen ember ellen elkövetnek, az egész emberiség testén okoz sebet; minden erőszakos halál „csökkent” minket mint személyeket.

Nem annyira azért vagyok itt, hogy beszéljek, hanem hogy közel legyek hozzátok, és a szemetekbe nézzek, hogy meghallgassalak benneteket és megnyissam szívemet tanúságtételetek előtt, amelyet életetekről és hitetekről tesztek. És ha megengeditek, szeretnélek meg is ölelni titeket, és ha Isten megadja a kegyelmet hozzá – mert kegyelemről van szó –, szeretnék együtt sírni veletek, szeretném, ha együtt imádkoznánk, és ha megbocsátanánk egymásnak – nekem is bocsánatot kell kérnem –, és ha így mindnyájan együtt, hittel és reménnyel tudnánk előrenézni és előrehaladni.

Bojayá feszületének lábánál gyűltünk egybe, amely 2002. május 2-án jelen volt és maga is megsérült, amikor több tucatnyi embert mészároltak le, akik a templomban kerestek menedéket. Ennek a képnek erős szimbolikus és spirituális értéke van. Amikor rá tekintünk, nemcsak azt szemléljük, ami azon a napon történt, hanem a sok fájdalmat, a sok halált, a Kolumbiában az utóbbi évtizedekben kerékbe tört sok életet és a sok kiontott vért. Az, hogy most így, megcsonkítva és sérülten látjuk Krisztust, kérdőre von minket. Nincs többé karja, a teste csonka, de megőrizte arcát, s azzal néz és szeret minket. Ez a széttört és amputált Krisztus számunkra még „több Krisztus”, mert újból megmutatja, hogy azért jött, hogy népéért és népével együtt szenvedjen; és annak megtanítására is, hogy nem a gyűlöleté az utolsó szó, hogy a szeretet erősebb a halálnál és az erőszaknál. Megtanítja, hogy átalakítsuk a fájdalmat az élet és a feltámadás forrásává, hogy vele együtt megismerjük a megbocsátás erejét és a szeretet nagyágát.

Köszönjük négyeteknek, testvéreinknek, akik tanúságot tettetek sok más testvéretek nevében. Milyen jót tesz nekünk – önzőnek tűnik, de milyen jót tesz nekünk hallani történeteiteket! Meg vagyok hatódva. Ezek a történetek szenvedésről és keserűségről szólnak, de – és legfőképpen – szeretetről, megbocsátásról, életről, reményről, arról, hogy nem szabad engednünk, hogy a gyűlölet, a bosszúvágy vagy a fájdalom hatalmába kerítse szívünket.

A 85. zsoltár befejező jóslata – „Szeretet és igazság találkozik, igazságosság és béke csókolózik” (Zsolt 85,11) – a hálaadás után és azon könyörgés után következik, amelyben kérjük Istent: Újíts meg minket! Köszönjük, Urunk, mindazok tanúságtételét, akik fájdalmat okoztak, és bocsánatot kérnek, akik igazságtalanul szenvedtek, és megbocsátanak! Ez csak a te segítségeddel és jelenléteddel lehetséges, és ez már hatalmas jele annak, hogy te újjá akarod építeni a békét és az egyetértést ezen a kolumbiai földön.

Pastora Mira, nagyon jól mondtad: egész fájdalmadat és sok ezer áldozat fájdalmát a megfeszített Jézus lábához akarod tenni, hogy hozzákapcsold az ő szenvedéséhez, és így áldássá, megbocsátó képességgé váljon, hogy megtörje a Kolumbiában uralomra jutott erőszak körét. Igazad van: az erőszak erőszakot szül, a gyűlölet gyűlöletet szül, és a halál újabb halált. Meg kell törnünk ezt az elkerülhetetlennek látszó láncolatot, és ez csak megbocsátással, konkrét kiengesztelődéssel lehetséges. Te, kedves Pastora, és sok más hozzád hasonló ember, megmutattátok, hogy ez lehetséges. Krisztus segítségével, az élő Krisztussal közösségünkben, le lehet győzni a gyűlöletet, le lehet győzni a halált, lehetséges az újrakezdés, és életet lehet adni egy új Kolumbiának. Köszönöm, Pastora, mekkora jót teszel ma velünk életed tanúságtételével! A bojayái feszület erőt adott neked a megbocsátáshoz és a szeretethez, segített, hogy az ingben, amelyet lányod, Sandra Paola ajándékozott fiadnak, Jorge Aníbalnak, ne csak a halál emlékét, hanem azt a reményt is lásd, hogy a béke végérvényesen győzni fog Kolumbiában. Köszönjük, köszönjük!

Az is megrázó számunkra, amit Luz Dary mondott tanúságtételében: hogy a szív sebei mélyebbek és nehezebben gyógyíthatók, mint a testi sebek. Így van. És ami még fontosabb, rájöttél, hogy nem lehet haragban élni, hogy csak a szeretet szabadít meg, egyedül az épít. Ily módon elkezdted gyógyítani a többi áldozat sebeit is, elkezdted újraépíteni méltóságukat. Az, hogy kiléptél önmagadból, gazdagított téged, segített, hogy előre tudj tekinteni, hogy békét és nyugalmat találj, okot a továbbhaladáshoz. Köszönöm a mankót, amelyet felajánlasz! Jóllehet maradnak sebeid, sérülésednek maradnak testi következményei, lelki előrehaladásod mégis gyors és magabiztos. Lelki előrehaladásodnak nincs szüksége mankókra; gyors és magabiztos, mert másokra gondolsz – köszönöm! –, és segíteni akarod őket. A mankód jelképe azoknak a fontosabb mankóknak, amelyekre mindannyiunknak szüksége van, ez pedig a szeretet és a megbocsátás. Szereteteddel és megbocsátásoddal sok embert segítesz előrehaladni az életben, és olyan gyorsan haladni, mint te. Köszönjük!

Szeretnék köszönetet mondani Deisy és Juan Carlos erőteljes tanúságtételéért is. Megérttették velünk, hogy végeredményben, így vagy úgy, áldozatok vagyunk, akár ártatlanok, akár bűnösök, de valamennyien áldozatok, egyik vagy másik oldalon: valamennyien áldozatok. Együtt vagyunk az emberség eme elvesztésében, amelyet az erőszak és a halál magával hoz. Deisy világosan elmondta: hogy te magad áldozat voltál, hogy szükséged volt arra, hogy kapj egy esélyt. Amikor ezt mondtad, szavaid visszhangra találtak a szívemben. És elkezdtél tanulni, most pedig az áldozatok megsegítésén fáradozol, és azon munkálkodsz, hogy a fiatalok ne kerüljenek az erőszak és a kábítószer hálójába, ez utóbbi is az erőszak egyik formája. Van remény annak is, aki rosszat tett; nincs veszve minden! Jézus ezért jött: Van remény annak, aki rosszat tett! Nyilvánvaló, hogy az elkövetők eme erkölcsi és lelki újjászületésében az igazságosságnak érvényesülnie kell. Amint Deisy mondta, tevőlegesen hozzá kell járulni ennek az erőszak által megtépázott társadalomnak a meggyógyításához.

Nehéz elfogadni azoknak a megváltozását, akik kegyetlen erőszakhoz folyamodtak céljaik eléréséhez, hogy védelmezzék tiltott üzleteiket, vagy hogy meggazdagodjanak, vagy mert ábrándozva azt hitték, hogy saját testvéreik életét védelmezik. Biztosan kihívást jelent valamennyiünknek bízni abban, hogy előre tudnak egyet lépni azok, akik szenvedést okoztak egész közösségeknek és az egész országnak. Világos, hogy ezen a hatalmas termőföldön, amely Kolumbia, van hely a konkolynak is. Ne csapjuk be magunkat! A termésre figyeljetek: legyen gondotok a búzára, és ne veszítsétek el türelmeteket a konkoly miatt! A megvető, amikor látja, hogy a konkoly felüti fejét a búza között, nem kezd el jajveszékelni. Megtalálja a módját, hogy Isten szava testet öltsön egy konkrét helyzetben, és új élet gyümölcsét teremje, jóllehet ezek a gyümölcsök tökéletlennek és befejezetlennek látszanak (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 24). Még ha továbbra is jelen van az összetűzés, az erőszak vagy a bosszúvágy, ne akadályozzuk meg, hogy az igazságosság és az irgalmasság találkozzanak egy olyan ölelésben, mely átfogja Kolumbia szenvedéstörténetét! Gyógyítsuk be a fájdalmakat, és fogadjunk el minden embert, aki bűncselekményt követett el, de elismerte, megbánta és igyekszik jóvátenni azt, aki igyekszik hozzájárulni annak az új rendnek az építéséhez, melyben az igazságosság és a béke tündöklik!

Ahogyan Juan Carlos rámutatott tanúságtételében: ebben a hosszú, nehéz, de a megbékélés reményében gazdag folyamatban az is elengedhetetlen, hogy elfogadjuk az igazságot. Nagy, de szükséges feladat. Az igazság elszakíthatatlan társa az igazságosságnak és az irgalmasságnak. Mindhárom lényegileg fontos a béke építéséhez, továbbá ezek közül mindegyik megakadályozza, hogy a másik kettő megváltozzon és a bosszú eszközévé váljon a gyengébbel szemben. Az igazságnak ugyanis nem bosszúhoz kell vezetnie, hanem inkább a megbékéléshez és a megbocsátásához. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy elmeséljük a fájdalomtól sújtott családoknak, hogy mi történt eltűnt szeretteikkel. Az igazsághoz hozzátartozik annak bevallása, hogy mi történt az erőszakot elkövetők által toborzott kiskorúakkal. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy elismerjük az erőszak és visszaélés áldozatává vált nők fájdalmát.

Végezetül mint testvér és mint atya szeretném azt mondani: Kolumbia mint Isten népe, nyisd ki szívedet és engesztelődj ki! Ne félj se az igazságtól, se az igazságosságtól! Kedves kolumbiaiak, nem féljetek bocsánatot kérni és megbocsátani! Ne álljatok ellen a megbékélésnek, amely közel hoz titeket egymáshoz, segít, hogy újból rátaláljatok egymásra mint testvérre, és felülemelkedjetek az ellenségeskedésen! Itt az idő, hogy begyógyítsátok a sebeket, hidakat építsetek, elhárítsátok a különbözőségből fakadó akadályokat! Itt az idő, hogy eloltsátok a gyűlölet tüzét, hogy lemondjatok a bosszúállásról, hogy megnyíljatok az igazságosságon, az igazságon és a testvéri találkozás igazi kultúrájának megteremtésén alapuló együttélésre! Hogy összhangban és testvériesen tudjunk együtt lakni, ahogyan az Úr akarja! Kérjük tőle, hogy a béke eszközei lehessünk, hogy ahol gyűlölet és neheztelés honol, oda mi szeretetet és irgalmat tudjunk vinni (vö. Assisi Szent Ferencnek tulajdonított ima).

Mindezeket a szándékokat, a tanúságtételeket, melyeket hallottunk, azokat a dolgokat, amelyeket ki-ki ismer a maga szívében, a fájdalomban és szenvedésben töltött évtizedek történeteit szeretném mind a feszület, a bojayái fekete Krisztus elé tenni:

Ó, bojayái fekete Krisztus,
emlékeztetsz minket szenvedésedre és halálodra;
karjaiddal és lábaiddal együtt
gyermekeidet is leszakították,
akik menedéket kerestek nálad.
Ó, bojayái fekete Krisztus,
gyengéd szeretettel
és békés arccal tekintesz ránk;
szíved is dobog,
hogy szeretetedbe fogadj minket.
Ó, bojayái fekete Krisztus,
segíts, hogy belefogjunk
tested újjáépítésébe!
Hogy lábaid legyünk,
hogy rászoruló testvéreinkhez siessünk;
hogy karjaid legyünk,
hogy átöleljük azt,
aki elveszítette méltóságát;
hogy kezeid legyünk,
hogy megáldjuk és megvigasztaljuk azt,
aki magányosan könnyezik.
Segíts, hogy szeretetednek
és végtelen irgalmadnak legyünk a tanúi!
Ámen.

[Az imádság után:]
Most kértük Jézust, a megcsonkított Krisztust. Mielőtt megáldalak titeket, kérjük a mi édesanyánkat is, akinek fájdalom járta át a szívét: „Üdvöz légy, Mária…”
[Áldás.]

Évközi huszonharmadik hét vasárnapja

Évközi huszonharmadik hét vasárnapja

Az Egyház az otthonunk

A mai vasárnap evangéliumában Jézus az emberek közötti nézeteltérés megbeszélésének és elrendezésének módjáról ad tanítást. Javaslata szerint első lépésben négyszemközt, személyesen kell megbeszélni a dolgot. Ha ilyen módon nem sikerül eloszlatni a viszályt, akkor mások bevonásával kell azt megpróbálni. Ha ez sem vezet eredményre, akkor a nagyobb közösség közreműködésével kell megszüntetni az egymás közti veszekedést. A problémamegoldásnak ez a fokozatosság elvét szem előtt tartó, békés útja nem csak a keresztények számára, hanem másoknak is járható út a nézetkülönbségek megszüntetésére.
Az tud megbántani minket, annak a helytelen viselkedése okoz fájdalmat nekünk, akivel kapcsolatban vagyunk. A kiengesztelődés és a megbocsátás arra irányul, hogy ez a kapcsolat a jövőben is fennmaradjon. Jól tudjuk tapasztalatainkból, hogy ha két személy között nem működik a bocsánatkérés és a megbocsátás, akkor megszűnik a köztük lévő szeretet, megszűnik kapcsolatuk. Így vagyunk ezzel embertársainkkal és Istennel egyaránt. Ha veszélybe kerül a kapcsolatunk, amely továbbra is fontos nekünk, akkor bocsánatot kérünk és megbocsátunk, s ezzel a szándékunk, hogy a törés, a szakadás megszűnjön. A kölcsönös kiengesztelődéshez erőt adhat az a tapasztalat, hogy a megbocsátás után elmélyül az egymás iránti szeretet, megerősödik a személyek közti szeretetkapcsolat.
Jézus tanítása alapján érdemes mindezt kiszélesíteni az egyes személy és a közösség kapcsolatára is, azaz konkrétan a hívő keresztény ember és az Egyház kapcsolatára. Mi ennek a kapcsolatnak az alapja és lényege? A megkeresztelt ember az Egyház tagja. Önmagában az a tény, hogy egy szervezetnek a tagjai vagyunk nem jelenti azt, hogy elkötelezzük magunkat mellette, mindenben egyetértünk célkitűzéseivel, s egyáltalán nem biztos, hogy odaadjuk életünket céljainak megvalósításáért. Abból érdemes kiindulnunk, hogy mind a megkeresztelt ember, mind az Egyház közössége Istenhez tartozik. Isten meghívja az egyes személyeket, hogy éljenek vele szeretetközösségben, ugyanakkor Isten közösséget, valódi szeretetközösséget akar létrehozni az emberekből. Ezt a közösséget nevezzük Egyháznak. Az isteni megszólításra tehát mindenkinek személyesen kell válaszolni, s mindenkinek egyéni felelőssége, hogy elfogadja-e az Isten által felkínált boldogságot, az üdvösséget. Ugyanakkor az Egyház olyan közösség, amelynek tagjait Isten meghívja, maga köré gyűjti és magához kapcsolja, hogy élő közösséggé váljanak. A hívő ember és a közösség kapcsolatának egyik alapja tehát az, hogy mindkettő Istenhez tartozik.
A kapcsolatot másrészt megalapozza, hogy mind a hívő emberben, mind az Egyházban benne él, jelen van az Isten. Erről a következőket mondja Jézus: „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Nem az formál minket közösséggé, hogy azonos az érdeklődési körünk, hanem hogy velünk van és bennünk él az Isten. Ha csupán a közös érdeklődés vagy tevékenység kötne össze minket, akkor inkább hasonlítanánk egy sportegyesülethez, mintsem hogy Isten népének tarthatnánk az Egyházat.
Az Egyház mindannyiunk otthona. Tegyük egyre inkább otthonossá, családiasabbá, hogy meghívhassuk ebbe a közösségbe azokat, akik hit nélkül élnek, hogy itt ők is rátaláljanak Istenre.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! A te szereteted jele és eszköze szeretnék lenni. Adj nekem alázatot, hogy a hibát először mindig magamban keressem, s kész legyek elindulni a jó úton. Elsősorban nem másokon, hanem magamon szeretnék változtatni, hogy egészen olyan legyek mint te: irgalmas és megbocsátó minden emberhez. Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!